Reggeli Sajtófigyelő, 2003. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-05-31
Magyar Hírlap 2003. május 31. Szerző: Máthé Éva újságíró, a Romániai Magyar Szó szerkesztőbizottságának tagja Soha eddig még nem folyamodtam – marosvásárhelyi magyarként – azért a bizonyos igazolványért. Pedig amikor ultraliberális magyar politikusok és újságírók a státustörvény vitájának kezdetén fanyalogtak az ötlet ellen, igencsak kinyílt a székely bicskám. Sejtem, hogy a státustörvény körüli hajcihő tartott távol a vásárhelyi státusirodától. Amit bonyodalmasan, valahogy nem jó szívvel adnak, azért ne m nyújtom a kezemet. Ez lehetett az oka annak is, hogy Ceausescu rezsimjétől húsz éven át nem kaptam útlevelet. Ha ketrecben élünk, akkor vegyük tudomásul, és könyvvel, lapokkal vigyük be a szellemi szabadságot a rácsok mögé. Most már tényleg nem tudom, h ogy vane értelme magyarigazolványért folyamodnom. Olyan dokumentumért, amelyet csakis Magyarországon vehetek igénybe, ahová mind ritkábban utazom át, mert szerkesztőbizottsági havi fizetésemet kellene elköltenem 23 nap alatt. Mert pedagógusi diplomámmal (magyar nyelv és irodalom) soha nem éltem (azaz nem tanítottam), tehát vélem: nekem nem jár a tanári kedvezménycsomag. Mert gyerekeink régen kinőttek szárnyaink alól, s ha kell nekik, akkor maguk folyamodnak státusigazolványért. (Egyikük már letelepedési e ngedélyt kapott a magyar államtól. Köszönjük szépen.) És nem utolsósorban mert azzal és anélkül is épp olyan jó, és csak annyira jó magyar vagyok, mint anélkül. Olvasom a Kovácsok, Markók és más jeles vezetők jól fésült mondatait arról, hogy most milyen j ó fiúk és lányok vagyunk, mert nem haragszik ránk sem Európa, sem Nastase. Jól mûködött a Máérten a politikai öncenzúra, a mindenképpen megfelelni akarás. Bizonyára a nyáron majd Eric Jürgenstől is vállveregetést fog kapni Frunda György és Tabajdi Csaba, a mikor találkoznak Strasbourgban. Azzal a Jürgensszel, akit az európai nemzetiségekről szóló helyzetfelmérés elkészítésével bíztak meg, és akiről kiderült: e nem mindennapi munkához abból az alapállásból indult ki, hogy "egy ország egy nemzet”. Neki Frunda és Tabajdi – az két nemzet, és együvé tartozásról szó sem lehet. Még virtuálisan sem. Csak ha egyikük hazát cserél. A napokban Erdélyben járt dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát. Egy rendezvényen azt mondta: "Az Európai Unió célkitûzései között a léle knek nem sok szerep jut.” Nos, ebbe a lelketlen, gazdasági számítások kártyavárára épülő unióba készülünk. Attól várjuk, hogy olyan lesz majd benne az életünk, mintha a huszadik században mi sem történt volna velünk. Tévedés ne essék, mondom önmagamnak is: csak jobb lesz majd bent, mint kint. Mert itt, Erdélyben – szinte mindenen kívül – sehogy sem jó. Az az igazság, hogy az elégedetlenség bennünk van csupán. Minden viszonylagos. Picit gazdagabban is lehet depressziósan kuporogni egy lefüggönyözött szobába n. És kopott ruhában is lehet vidáman kergetőzni a virágos réten. Csak jó, ha mikor leül az ember, kenyér, tojás, hús is van az elemózsiászacskóban. Lehet, hogy mégis kikérem majd a magyarigazolványomat, ha nyugvópontra jut az anyaországi pártvita (jute) . Ha marad még valami icipici kedvezmény, amit esetleg én is igénybe vehetek. Ha nem marad, akkor hagyom az egészet… Arra figyelek inkább, amit többen is hangsúlyoztak a Máérten, mármint hogy a gazdasági együttmûködésre, a tőke áramoltatására kellene konce ntrálni. Ha egyszer lejár a státusőrület, ha mindenki, aki éppen arra vágyik, megkapja koronás könyvecskéjét, akkor tényleg utána kellene nézni annak, hogy lépünke egyről kettőre. Hogy elkezdődike bár vékony erecskék formájában a gazdasági nemzetegyesíté s, Erdély életszínvonalbeli felzárkóztatása. Annak a tartománynak a kiemelése az idült szegénységből, amelynek mesés kincsei vannak, és ahol szorgalmas, tehetséges emberek laknak. Ha ez a gazdasági szintkiegyenlítés nem történik meg, akkor egyszerû a képle t: "elpárolog” az erdélyi magyarság. Vagy felszívódik. Évekkel ezelőtt – nagy naivan – még azt sürgettem, hogy jöjjenek ide a magyar vállalkozók. Ma már tudom, hogy nem jönnek, mert máshol jobban járnak, és a pénznek, vállalkozónak nincs lelke, akárcsak a z Európai Uniónak… Tehát maradna az ide befektetendő állami tőke, a sovány vigasz, a Corvinus Nemzetközi Befektetési Rt. Medgyessy Péter miniszterelnök úr bejelentette a nagy fegyvertényt: 2,5ről tízmilliárdra növelik az alapot. Tehát úgy néz ki: a nemze tegyesítés – itt, a XXI. század elején – mind a valóságban, mind papíron, de még gondolatban is elmarad. A gazdasági felzárkózás részünkről merész, korai leányálom csupán. De azért ne siránkozzunk. A kulturális egyesítés keményen, szépen halad a maga útján . Ugyan némi anyagi áldozat kell
