Reggeli Sajtófigyelő, 2003. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-04-19
Azt, hogy nagyon örülnék, de ehhez csodának kellene történnie. Megjegyzem: külügyminiszterhelyettesként én is ott voltam 1988. szeptember 30án Brüsszelben, amikor Marjai József miniszterelnökhelyettes aláírta azt a meg állapodást az Európai Gazdasági Közösséggel, amely a kereskedelmi kapcsolatokban a mennyiségi korlátozások folyamatos lebontását tűzte célul. És ami ennél sokkal fontosabb: a megállapodás a diplomáciai kapcsolatok felvételét is tartalmazta. Ez volt az első eset, hogy a Varsói Szerződés és a KGST egyik tagállama egy ilyen megállapodást írt alá. Hozzáteszem, akkor már mögöttünk volt egy hatéves tárgyalási folyamat. 1982ben kezdtük a nem hivatalos és főleg nem nyilvános megbeszéléseket – a Német Szociáldemokr ata Párt segítségével – az Európai Gazdasági Közösség külkapcsolatokért felelős, szintén német biztosával. 1985ben, már Gorbacsov idején, érett meg az idő arra, hogy kilépjünk ezzel a nyilvánosság elé. További három évbe telt, amíg az említett megállapodá s létrejött. A csatlakozásra azonban akkor még gondolni sem lehetett. Ezért is érzem úgy, hogy most több évtizedes álom teljesült. A múltidézés azért is fontos, mert a mostani fanyalgók nem tudnak megbékélni azzal, hogy az athéni dokumentumot azok írták alá, akik a pártállami rendszerben is fontos pozíciókat töltöttek be. A kérdés szerintem nem az, hogy ki milyen pozíciót töltött be az előző rendszerben, hanem az, hogy mit tett. A nyolcvanas években megkezdtük óvatosan lazítani a Szovjetunióhoz, a Varsói Szerződéshez és a KGSThez fűződő kapcsolatokat, és igyekeztünk lépésr ől lépésre építgetni az együttműködést a Nyugat irányába. Voltak persze ellenzők is. Még 1986ban kaptam egy brüsszeli delegációtól egy kis kék zászlót, az arany csillagokkal, amit kitettem a külügyminisztériumi íróasztalomra. Egy látogatóm gúnyosan megjeg yezte: vigyázz, nehogy végül az NSZK egyik tartománya legyünk. Mire indulatosan vágtam vissza: az még mindig jobb volna, mint ha a Szovjetunió egyik tagállama lennénk. Visszatérve az athéni eseményekhez, Mádl Ferenc azt mondta, nemzeti egységre van szüks ég az előttünk álló feladatok megoldására, és hozzátette: ezt jól jelképezte a küldöttség összetétele. Mivel a meghívásokról a kormány döntött, ennél nagyobb dicséretet nemigen kaphattak volna. Milyen volt az egymás közötti hangulat? A repülőgépen odafelé és visszafelé is Boross Péter mellett ültem, és vele beszélgettem, igen barátságos hangulatban. Az Athénban töltött két nap alatt jutott idő arra is, hogy mindenki mindenkivel véleményt cserélhessen. Jó volt látni, hogy az otthoni viták nem követtek minke t a görög fővárosba. Göncz Árpád, Horn Gyula és Boross Péter együtt vettek részt egy kiránduláson, akárcsak Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor, Dávid Ibolya és Herényi Károly. Az aláírás után odajött hozzám Orbán Viktor, kedvesen gratulált, majd véleménycserét k ezdeményezett az Európai Unió közös agrárpolitikájának reformjáról, a magyar érdekekről. Azt hiszem, ezek a példák jelzik, hogy közös volt az örömünk. A hangulatot még az sem tudta elrontani, hogy Áder János elutasította a meghívást, és nem jött el. Az a láírás felveti azt a kérdést is, hogy szükségese változtatni a magyar külpolitika 1990 óta érvényes prioritásain. Változhate a hármas cél: az integráció, a szomszédsági politika és a határon túli magyarság támogatásának a tartalma? Most már nemcsak a NA TOnak, de az Európai Uniónak is tagja leszünk, ez adja majd külpolitikai tevékenységünk keretét. Közvetlen nemzeti érdekeink mellett ez a körülmény határozza meg szomszédságpolitikánkat és a határon túli magyarság támogatásának az eszközrendszerét is. Rés zesei leszünk az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának, ami megnöveli mozgásterünket, de egyben ki is jelöli lehetőségeinket. Az azért egyértelmű, hogy az iraki válság kapcsán az Európai Unió egysége is megbomlott, sőt a szervezet maga is vál ságba került. Ez sajnos a NATOra is igaz. Az északatlanti szövetségben még sohasem fordult elő, hogy tagállamok megvétóztak volna egy döntést. Ráadásul nem is az iraki háború, hanem Törökország biztonságának a megerősítése osztotta meg a tagállamokat. A többség amellett érvelt, hogy ha valamelyik tagállam a washingtoni szerződés 4. cikkelye alapján a többiek segítségét kéri, akkor nincs helye tétovázásnak. Franciaország, Németország és Belgium viszont úgy vélte, hogy ha megadja a NATO ezt a segítséget, a kkor egyúttal tudomásul veszi az amerikai fegyveres beavatkozást. A súlyos nézeteltérés az Európai Unióban is érződött. Ha lehet kedvező mellékhatása az iraki háborúnak, akkor ez annak a felismerése lesz, hogy ha az
