Reggeli Sajtófigyelő, 2003. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-01-22
unióba. Negyven esztendővel ezelőtt a "két aggastyán” olyan történelmi látomással jutott el a kibékülés megpecsételéséig, amely szinte páratlan a diplomáciában. Arra a következtetésre jutott, hogy két szomszédos ország örök haragja képtelenség, nem lehet állandóan a revánsvágy fűtöttségében élni. Ahhoz azonban, hogy ezt fölismerjék, a megszok ott politikai érzéken túl fantáziadús jövőképre volt szükség. Nem von le semmit a korabeli bonni kancellár érdemeiből, hogy a francia tábornokelnökben valószínűleg valamivel több volt az érzék e látomásokhoz. Ô fogalmazta meg azt a tételt, hogy hamis az a hiedelem, miszerint németek és franciák ősellenségek. Igazi szembenállásuk szerinte csak 1870 után vált acsarkodássá, amikor III. Napóleon legyőzésével Otto Bismarck herceg megteremtette a birodalmat. De Gaulle úgy vélte, hogy háromnegyed évszázad vetélk edése nem ok az engesztelhetetlenségre. Éppen ellenkezőleg, fölül kell emelkedni rajta, nem csupán a jószomszédság helyreállítása végett, hanem a tágasabb Európa kialakítása miatt is. Persze mert diplomáciáról, nemzeti érdekek érvényesítéséről is szó volt , azért ez a negyven esztendeje aláírt szerződés, minden őszinte szándéka ellenére, sem volt teljesen mentes a hátsó megfontolásoktól. De Gaulle egyenlőségről beszélt ugyan, de számításba véve Franciaország atomhatalmi szerepét, besorolását a háborúgyőztes ek közé, biztonsági tanácsi tagságát, ráadásul a rész nyugatnémet állam csonkaságát, fölényt remélt az NSZKval szemben. Hosszabb távú elképzelése szerint az Adenauerrel aláírt paktum olyannyira Párizshoz kötheti a nyugatnémeteket, hogy Bonnt távolabb tart hatja az Egyesült Államoktól és az akkor még a Közös Piactól is elszigetelt NagyBritanniától, a Párizs – Bonntengely mintegy ellenpólusa lehet az angolszász nemzetközi befolyásnak. Ez viszont alkalmat nyújthat az Elyséepalotának arra, hogy Washington – Lond on – Párizs triumvirátust követeljen a NATO élén, fölértékelhesse a franciák világpolitikai szerepét. Adenauer maga sem volt naiv államférfi, de akkor döbbent rá erre, amikor az egyik vezet ő amerikai lap kiszivárogtatta De Gaulle terveit. Azzal válaszolt rá, hogy a francia – német szerződés bonni ratifikációjakor preambulumot illesztetett a paktum elé, amelyben hűségesküt fogadott a NATOnak, Washington vezető szerepének, és ezzel valamelyest korlátozta az új szerződés horderejét. Mindez nem változtatott azonban azon, hogy a kibékülés a gyakorlatban mégis az új francia – német viszony serkentője lett, példaképül szolgálhat szomszéd országok indulatmentes kapcsolataihoz. Különös, hogy a De Gaulle – Adenauerpaktumot két konzervatív államférfi fantáziája teremtette meg, de a leggyümölcsözőbben rendszerint akkor érvényesült, amikor ellentétes meggyőződésű politikusok álltak a két ország élén. Legendás volt a jobboldali Giscard d’Estaing és a szociálde mokrata Helmut Schmidt barátsága, amelyről Michel Jobert volt külügyminiszter tréfásan azt mondta, hogy angolul meghitten tegezik egymást, ami persze csak rosszmájúság volt, mert Giscard kitűnően beszél németül. Viszont igazi fordulópontnak tekintették kés őbb, hogy Verdunnél a szocialista Mitterrand kéz a kézben állt meg megilletődötten a konzervatív Helmut Kohllal az első világháborús csontkápolna előtt, jelképpé emelve a múlt végleges eltemetését. Ma fordított politikai elkötelezettség jegyében tartják a z ünnepi megemlékezést. A konzervatív Chirac és a szociáldemokrata Schröder a főszereplő. Mindkettőt nagy tapintat vezérli. A versaillesi kastély Csaták Termében 1200 francia és német törvényhozó – a két képviselőház és felsőház valamennyi tagja – ünnepli a negyvenedik évfordulót. Jelképes a kastély és a terem kiválasztása is, mindkét országot egyaránt vereségére és győzelmére emlékezteti. Itt diadalmaskodott 1871ben Bismarck III. Napóleon fölött, 1919ben pedig Clemenceau az első világháborút elveszített Németország fölött. Sérelmeket és sebeket el lehet felejteni, ha az őszinte együttműködés fennköltebb szándékával sutba dobják a kisszerűséget. Van azonban a mai ünneplésnek távlatosabb üzenete is. Az Európai Unió huszonhét tagjával hamarosan új nemzetkö zi tényező lesz. Valóra válhat De Gaulle ambiciózus álma, hogy a kontinens az Atlantióceántól az Urálig terjedő hatalmi övezet lehet, bár ehhez még nagyon sokat kell tenni. Történetesen túllépni a szabadkereskedelmi szemléleten, megteremteni a közös európ ai külpolitikai és védelmi rendszert. Ez fantáziadús döntést igényel az olyan kis államoktól is, mint Magyarország. Összhangba hozni a NATO- és az uniós tagságból fakadó elkötelezettségeket, és nem bizonytalanul hányódni a napi politika szeszélyei között. vissza A szerző lapunk publicistája
