Reggeli Sajtófigyelő, 2002. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-11-02
A Foreign Affairs cikke azért megerősítése ennek, mert a folyóiratnak hivatalosan persze semmi köze a washingtoni k ülügyminisztériumhoz, a valóságban mégis annak a véleményét tükrözi. A most megjelent tanulmány egyebek között azt a súlyos vádat fogalmazza meg, hogy Orbánék eltűrték az antiszemitizmust, a szomszéd országokkal szemben - nem területi jellegű - követelések et támasztottak, és a balkáni stabilitás megteremtésében elmulasztották kötelességeik teljesítését. Ne vonjunk le azonban eleve hevenyészett ítéletet. A fölsorolt vádpontok nem közvetlenül a tanulmány szerzőjétől, Wallander asszonytól származnak, ő csak i dézi őket "egy névtelenül nyilatkozó vezető európai biztonságpolitikai személyiségtől". Aki föltehetően azért nem akarja fölfedni a kilétét, mert szervezetét - amely lehet egyébként a NATO is - nem akarja összekötni a kritikával. De ettől még lesújtó az ál láspontja az Orbánkormány Magyarországára nézve. És sokatmondó különösen most, hogy heteken belül Prágában összeül az atlanti csúcsértekezlet, amelyen éppen az Orbánkormány tevékenysége nyomán szóba kerülhet, milyen közös eszközökkel ösztönözhetnének egy es tagállamokat a nélkülözhetetlen reformokra. Az azonban, hogy a Foreign Affairs vádjai csupán "idézetek", még nem jelenti azt, hogy az amerikai külpolitika nem ért egyet az elmarasztalással. Sőt még nyomatékosabbá igyekszik tenni azt a véleményt, hogy a nacionalista külpolitika és antiszemita irányzatok eltűrése összeegyeztethetetlen a NATOtagsággal. Itt persze megjegyezni kívánatos, hogy az Orbánpolitikát átélők tapasztalatai szerint ez a kormány egyáltalán nem volt antiszemita. Nem ösztönözte, sőt eg yes nyilatkozatokban elhatárolta magát minden gyűlölettől. Viszont hallgatólagosan eltűrte, hogy egyes sajtótermékekben - burkoltan még a hozzá közel állókban is - föltámadjon a háborút megelőző szellem. Nácik és magyar nyilasok könyveit ásták ki a feledés ből, politikusok és közírók fölélesztették a leggonoszabb indulatokat, a ponyvákat nem csupán idegborzoló történetek árasztották el, hanem a Nürnbergben történelmileg elítélt eszmék is. Amelyek fizikai terjesztésükkel talán nem mindig lépik át a demokrácia tűréshatárát, de minden magára adó kormányzat undorral taszítja el őket. Szélsőjobboldali szavazatokra ácsingózva ezt mulasztották el Orbánék, és ha Mrs. Wallander idézetei nem minden részletükben pontosak is, a vádak nem is alaptalanok. Ugyanez vonatkozi k arra is, hogy ha a Fideszkabinet gondosan igyekezett elkerülni is a nyílt területi követeléseket Magyarország szomszédaival szemben, külpolitikája KeletKözépEurópában destabilizáló tényező volt. A probléma abban van, hogy a Fidesz vezető politikusai ma sem értik, vagy nem akarják megérteni, miről van szó. Simicskó István, aki az ifjú demokraták kormányának nemzetbiztonsági szakértője volt, olyannyira tájékozatlanul reagál a Foreign Affairs tanulmányára, hogy a tudós szerzőt, a washingtoni Stratégiai é s Nemzetközi Tanulmányok Központjának programigazgatóját egyszerűen "valótlanságokat állító újságírónak" titulálja. A lekicsinylő minősítés már önmagában is bizonyos mértékben vall kormányzat és sajtó viszonyáról, a nyugati fölfogással ellentétes megítélés ről, de tekinthetjük ezt akár mellékesnek is. Simicskó István mint volt biztonsági szakértő egyszerűen nem tudja, hol a helye az amerikai külpolitikában a specialisták körében világszerte nagy tekintélyű folyóiratnak, hová tegye az általa "újságírónak" bec smérelt kutatót. De eltéveszti a NATO szerepét is, amikor a balkáni stabilitásra utalva példaértékűnek tartja Orbánék katonai szerepvállalását, mert az atlanti szervezet hivatását militáris szempontokra szűkíti, holott a tanulmány éppen arra óhajt utalni, hogy demokráciák politikai értékszövetségéről van szó, és ennek nem felelt meg a Fideszirányzat. Kétségtelen, hogy a legfájóbb éppen az a kritika, amelyet a föltételezhetően közel állók fogalmaznak meg. A Bushkormányzatnál konzervatívabb csapatot kevese t ismer a világ. A 2000es elnökválasztási győzelem kezdetben reménykedéssel töltötte el a magát ugyancsak konzervatívnak valló magyar kormánycsapatot és közírói uszályát, megértő támogatókra számítva. Később aztán, amikor kiderült, hogy konzervativizmus t öbbféle van, és a Lendvay utcában vallott és követett nem éppen a washingtoni krédó megfelelője, úgy kapott mind több kritikát, rosszalló
