Reggeli Sajtófigyelő, 2002. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-10-16
Hasonló szerepet játszott 1977, Carter elnöksége óta az amerikai külpolitikában az emberi jogok számonkérése. Különösen, de nem kizárólag, a volt szovjet tömb államaival csak akkor voltak hajlandók számuk ra fontos ügyletekbe belemenni, ha amazok ellenzékieket engedtek ki, nyugati sajtótermékeket engedtek be, vagy más módon enyhítettek az elnyomás legkirívóbb formáin. A dolog természeténél fogva kezdetek óta vitatott, hogy az efféle föltételesség következe tes, erkölcsileg képviselhető és célravezetőe. A vélemények megoszlottak mindhárom szeletben. A célszerűség mércéjén mérve mit gondoljunk arról, hogy Fidel Castro diktatúrája éppúgy ma is a helyén van LatinAmerika egyik legszegényebbé vált országában, mi nt ahogy harminc éve a helyén van az iraki diktátor, Szaddám Huszein is, hiába sújtja mindkét rezsimet gazdasági és katonai embargó. Másfajta föltételesség érvényesül az euroatlanti szervezetekben. Mind a NATO, mind az EU elsősorban értékközösség. Az elmú lt évtizedekben kialakult a közös eljárások, szabályok egyfajta rendje, ha tetszik, a klub viselkedési kódexe. Elemi szinten természetesnek kell vennünk, ha valaki bekéredzkedik egy közösségbe, azt megelőzően tanulmányozza annak szabályrendszerét. Például nehezen lenne értelmezhető, ha Izrael az Arab Ligába kérné fölvételét, bár az ország lakosságának jó egyharmada arab etnikumú, igaz, csak egy részük izraeli állampolgár. Hasonlóképpen, amíg fönnállt a kétpólusú világ, Hruscsov — és követői — ama fölvetése , hogy Oroszország a NATO tagjává válna, a nyilvánvaló blöff kategóriájába tartozott. Bonyolultabb kérdés: ha a szereplők helyzete menet közben változik, s e változások intézményesítésére keresnek maguknak nemzetközi keretet. Erről volt szó akkor, amikor az új demokráciák beléptek az Európa Tanácsba. Ez sem volt ingyenebéd — például el kellett törölni a halálbüntetést. Ez a lépés a mai napig is belpolitikai viták tárgya némely országokban — Törökországtól Magyarországig. Nem arról van szó, hogy egy alapvet ően világnézeti kérdést valamely eljárás révén helyes és hamis válaszokkal lehetne illetni. Arról azonban igen, hogy nem tekintheti magát az Európa Tanács által vallott polgári demokratikus, humanista és európai értékek hívének az az állam, amely saját ala ttvalóit pusztítja, illetve testi épségüket nem szavatolja. Így nyilvánvaló, hogy ahol a kínzás, az önkényes fogva tartás és a közhatalmi önkény sok más formája fönnáll, az az ország nem érett az ET- tagságra, bármi okból is került sajnálatos helyzetébe. A nemzetközi közösségben nincsenek természetes jogok, amelyek egyegy népközösséget vagy államalakulatot föltétel nélkül megilletnének. Különösen akkor nem beszélhetün k természet adta jogokról, ha a közösség gazdasági jellegű, hiszen gazdasági juttatásokat nem lehet történelmi és társadalmi érvekkel megalapozni. Tehát, amikor Magyarország 1990ben kinyilvánította az Európai Közösséghez történő csatlakozási szándékát, amit az 1991ben aláírt társulási egyezménnyel az EK tudomásul is vett, nem Európába kívánt visszatérni, hiszen földrajzilag, történetileg, kulturálisan, sőt gazdaságilag is ott volt. Nem is a demokratikus közösségbe való visszatéréshez kötődő jogait gyako rolta, hisz azt az ENSZbe, majd az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetbe történő fölvétele igazolta. Nem is a civilizált jogállamok közé, ahova az ETfelvétel juttatta. Az EKba való jelentkezésével a magyar kormány az 1951es, az Európai szén- és acélközösség megalapításával megindult konkrét európai integrációs szervezethez, annak érték- és szabályrendjéhez kívánt csatlakozni. A később érkezőknek többféle és bonyolultabb szabályoknak kell megfelelniük, mint a korábban érkezetteknek, mert számu kra az az adottság, ami az ő érkezésükkor érvényes. Minél bonyolultabb a nemzetközi gazdasági és jogi egyezmények világában, annál inkább jellemző, hogy a korábban érkezettek közt kitárgyalt — és a közöttük kialakult erőegyensúlyt megjelenítő — szabályren dszer az újonnan érkezők számára adottság, átalakítására többnyire nem is érdemes törekedniük. Ha megtetszik, a siker esélye csekély — különösen ha az a helyzet, hogy a 2002 decemberében Koppenhágában fölvenni kívánt maximum tíz tagjelölt együttes gazdaság i súlya a befogadók alig 5 százaléka. Az egérke nemigen diktálhat az elefántnak. Kézenfekvő: az EU — a maga egyezményrendszerét a felvizeződéstől féltve, az elmélyülés vívmányaiért aggódva — föltételeket támasztott a tagjelölteknek. 1993ban, amikor ez me gtörtént, az átalakuló országok demokráciája törékenynek, gazdasági növekedésük bizonytalannak, jogállamiságuk kialakulatlannak tetszett. Így az uniós kritériumok megszabása végső fokon a demokratikus és piacgazdasági átalakulás fölgyorsítását, EUkonformi tásának erősítését, végső fokon a tagjelöltek hosszú távú érdekét is szolgálta. Mondhatjuk — különösen az út végéről visszatekintve — , volt értelme. Kevesebb értelme volt annak, amit a hazai radikális jobboldal önálló szervezetté válása, 1993 óta hangozta t.
