Reggeli Sajtófigyelő, 2002. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-09-07
8 A deltában csak kevesen ismerik ki magukat. Mesélik, egyszer egy halász eltévedt, és négy napig bolyongott a vízen, míg haz atalált. Titi, a természetvédelmi őr itt nőtt fel, ismeri az összes zegzugot, mindent tud a madarakról, halakról, úgy ugrál kibe a csónakokba, mint Tarzan az őserdőben, és áhítattal ejti ki mestere, Kiss J. Botond nevét. Titi, a mindentudó a vezetőnk. Tud ja azt is, amiről nem mindenki akart tudni, hogy Periprava közelében voltak azok a táborok, ahová Ceausescu idején hurcolták el a politikai foglyokat. Főleg értelmiségieket. Legalább egymillió ember halt meg szörnyű viszonyok között, De most már ezt sem lá tni. Csak tudni. Amit látunk, hogy a fűzfák szegélyezte parton fehér kócsagok álldogálnak, és csak a közelgő motorzajra lebbennek fel, kicsit lustán. A nádasból sárga liliomok villannak elő. Siklunk és bámészkodunk. Aztán kikötünk egy kis kunyhónál. Nádfed eles, oldalt is nád védi a széltől. Körülötte zsebkendőnyi földecske, azon apró, fonnyadozó palánták. Fejkendős asszony hajolgat a kunyhó mellett. Epret szed. A férje kapálgat. Az egész birtok pár négyzetméter. Aztán jobbra is víz, balra is víz. A picurka földön minden tárgy fontos. Az üres konzervdoboz, a kopott vödör, a rozsdás fazék, az ágasfa, amiről a ruhák lógnak. Itt él a Lenuta házaspár. Ők lipovánok. A lipován is egy nép, ők az orosszal vannak rokonságban. Azt mondják, hivatalosan 50 ezer lipovánt tartanak számon Romániában, nem hivatalos adatok szerint talán 80 ezren lehetnek. Lipován Jaska is, aki Szulinában lakik. Szulina városa valaha jobb napokat látott, amikor még a KGSTidőkben tisztes hajóforgalma volt. Ezt Jaska meséli, lipovánul, de mintha orosz lenne, többékevésbé érteni. Jaska daruszerelő a kikötőben, ahol négy Ganzdaru szolgált. Ma már csak javítgatják őket, semmi dolguk. Az egész kikötő holt világ. Rozsdás, nagy hajóroncsok állnak sorban a parton, a házak vakon, ablaktalanul néznek a vízre, az egykori nagy konzervgyár csak kopott feliratával mutatja, hogy ott valaha halkonzerv készült. Lipován falu Cardon is, 18 házzal. Az egyikben idős házaspár mutatja készségesen a kertet. Odébb fura öregember legeltet egy jókora kékszemű disznót. Am ikor meglát, megszólít, őt se zavarja, hogy igen gyenge vagyok lipovánban. Erősködik, hogy menjek be a házba, nézzem meg a feleségét. Bent, a pici, félhomályos viskóban fél béna asszony üldögél az asztalnál. Felderül, ferdeszájú mosollyal invitál, igyak ve le. Ki tudja, mit. Valami sötét ital áll a maszatos üvegben, jó szívvel nyújtanak egy bögrét, végre jött valaki ide a világ végére, akivel lehetne koccintani. Restellem, de ennyire nem voltam merész. A traktorra viszont felkapaszkodtam. Mert mást nem is le hetett tenni. Arrafelé vannak helyek, ahová csak traktorral lehet eljutni. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen a platón, az ember nagyságú kerekek mögött. Minden zökkenőnél „felszáll” az ember, feje a felhőket éri, aztán visszahullik a szal mára, oda kellene kötni valahogy a lócához, de az is imbolyog. A traktoros csak a kipöfögött fekete füstöt szívja be, aki mögötte ül, mindent kap. Homok recseg a fogak között, a szemet még résnyire is veszélyes kinyitni. Az ágak az arcba csapnak, és nincs más út, menni kell, dobál a traktor valahol Latea felé. Latea az erdejéről híres, sűrű, mint a dzsungel. Szigorúan védett természetvédelmi terület, kerítés veszi körbe meg szögesdrót. A nagykapun nagy lakat. A traktoros leszáll, és megpöcköli a kaput. Az avatott szem látja, hol van elfűrészelve. Könnyedén nyíli k, mehetünk is a rengeteg erdőbe, amely homokdűnékben végződik. Azt lehetne hinni, már csak pár lépés, és ott a tenger, de csak újabb és újabb dűnék következnek. Meg újabb falucska, Sfistofca. Itt lakik Vaszilika, és a férje, Nyikita. Ezt úgy tudtam meg, h ogy beszédbe elegyedtem egy asszonysággal, ő volt Vaszilika, aki öt dollár fejében megengedte, hogy a stáb lefilmezze otthonát. Öt dollár nagy pénz. 165 ezer lej, vagyis tíz doboz Marlboro vagy tíz kiló rizs ára a tulceai piacon. Vaszilika 65 éves, a férje 66, három gyereket neveltek fel, és ma is keményen dolgoznak kis földjükön. Kapálnak, kaszálnak, van egy kis tehenük, kertecskéjük, így élnek, mióta világ a világ. A delta területéből csaknem kilencszáz négyzetkilométer a tó. Vannak keskeny csatornák, kis zélesedő folyószakaszok, öblök és tágas tavak. Titi visz a csónakon, valahol leállítja a motort, csendben átsiklunk két lehajló fűzfa között, és levegőt sem kapunk az ámulattól. Soha nem látott, mesebeli madarak százai bújnak meg az ágak között. A csónak s urranása felriasztja őket, egyre újabbak és újabbak rebbennek fel, tele az ég fehér kócsaggal, mélybarna ívelt csőrű batlával, vöröses hátú, fehér szárnyú selyemgémmel. Az ember izgatottan kapkodja a fejét, a fényképezőgépét, nem tudni, ki izgatottabb, a m adáre vagy az
