Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-12
5 már gyógyíthatatlan szenvedélyfüggőknek, a kórházak "rémeinek" könyveltünk el. Racionális ellenvetéseimre többnyire szelíden somolygó választ kaptam: "Akkor is szeretünk, János bácsi!" Meg azt - és ez volt a legmeglepőbb , hogy "de jó neked, amiért zsidó vagy!" Mert azt mondták már nekem korábban is, hogy "zsidó létedre is egészen rendes ember vagy". De azt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még olyan "goj" társaságba keveredem, ahol nekem kell bizonygatnom, hogy azért nem minden izraelita ember angyal. A döntő változást aztán az hozta, hogy a mitikus mesevilágból egyszer csak realizálódott s bennem is valóságosan föltámadt végre a me gelevenedett Messiás. Akármilyen paradoxonnak hat, ami tény, az tény: a názáreti rabbi segítségével találtam vissza a megtagadott s elvesztett zsidóságomhoz. És Jesuának hittem el azt is, hogy a feltámadt Izrael - az én második hazám. Ráadásul a magyarság omhoz való egyértelmű visszatalálásomat is neki köszönhetem. Mert igaz, hogy magyarnak eszméltem, a magyar kultúra nevelt, a magyar irodalom pallérozta a stílusomat, s egész életemben kizárólag magyarul tudtam megfogalmazni a véleményemet, az érzéseimet és a vágyaimat, a regényeimet, novelláimat és szakirodalmi műveimet egyaránt, de a szülőhazám irántam tanúsított hűtlenségén bizony igencsak nehezen tudtam túltenni magam. A Himnusz, a trikolór, a nemzeti büszkeség bármilyen megnyilvánulása, az átélt tragiku s elvetettség miatt, évtizedeken át valamiféle kettős érzést váltott ki belőlem, s többnyire üres "magyarkodást" gyanítottam mögöttük. Személyes Megváltóm mostanra azonban annyira kimosta belőlem a sértettségemnek még az írmagját is azzal, hogy bocsánatot nyertem tőle - hogy én is képes lettem, hozzá hasonlóan, megbocsátani még anyám gyilkosainak is. Végre őszintén átérzem a mindnyájunkért kínhalált vállalt Istenember utolsó sóhajának mély igazságát, hogy aki rosszat tesz, valójában nem tudja, hogy mit csel ekszik. Fekete János Közös történelemleckénk Kedves Fekete János! Köszönöm a Heti Válasznak küldött cikkét. Azt hiszem, jóérzésű ember csak együttérzéssel olvashatja személyes történelméről szóló őszinte szavait. Együttérzéssel és ugyanakkor örömmel, hiszen egy olyan magyar zsidó, avagy ahogy az ön szóhasználata is megengedi, zsidó magyar író vallomásával szembesül, aki arról nyilatkozik ma Magyarországon, hogy a magyarságát, hitét és izraelita identitását megtépázó holokauszt élménye, személyes tragé diája, szerettei szörnyű halála s a mindezeket követő, önmaga előli menekülés több évtizedes története után újra békében él önmagával. S mindezt annak köszönheti, hogy békességben elrendezte önmagával "valódi kötöttségeit", hogy ma már nem "bujkál" önmaga és mások elől, hanem egyszerűen vállalja azt, aki - a valódi kötődései szerint. Jóérzésű ember csak együttérzéssel és örömmel olvashatja sorait, hogy mindezek után rátalált a hit adományára és visszatalált zsidóságához is és magyarságához is. Egyetértek önnel abban, hogy önazonosságunk tisztázása elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, hogy kialakulhasson a stabil önértékelésünk. És ez a feltétele annak is, hogy másokhoz való viszonyunkat se kisebbrendűségi érzés, se túlkompen zálási igyekezet ne zavarja. Önazonosságunk tisztázása pedig elképzelhetetlen valódi kötődéseink őszinte vállalása nélkül. Az ön példája megerősít abban a régi feltevésemben, hogy az internacionalista ateista kommunista, illetve szocialista identitását el hagyó magyar zsidó értelmiség egy jelentős csoportja talán éppen a saját közösségi identitásának bizonytalansága, fogyatékossága következtében kerül szembe újra meg újra a nyolcvanas évek végétől a magyar értelmiség ama másik csoportjával, amely a demokrác ia lehetőségeivel élve nemcsak az egyéni önazonosságának tisztázását érezte fontosnak, hanem nemzeti közösségi identitásának újrafogalmazását is. Sőt, az előbbitől elválaszthatatlannak tekintette az utóbbit, vagyis magyarságának újrafogalmazását.
