Reggeli Sajtófigyelő, 2002. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-08-17
4 Gelencei este Magyar Hírlap 2002. augusztus 17. Szerző: Száraz Miklós György Orbán Balázs a Székelyföldről 1865 körül írott munkájában Gelencénél megemlíti a falu nevezetes régi költőjét, aki „Bethlen Gábor fejedelem hadakozásainak egyik hőse” volt, és aki „a kard mellett, úgy látszik, a l antot is tudta használni”. A hős költő, Gelenczei Szőke Ambrus „nagy becsű műveiből csak kis töredékeket bírunk”, folytatja a székelység nagy historikusa, majd beszámol arról is, hogy a jeles hadfi versei a szászszentlászlói lutheránus lelkész ősrégi bibli ájának hátulsó táblájára „a költőtől saját kezűleg beírva maradtak fenn”, és onnan azokat Kemény József gróf, „a hazai tudományosság e fáradhatatlan, nagy érdemű munkása” másolta le, és adta közre. Bethlen nemes vitéze, a csatákban forgolódó kuruc hős, Ge lenczei Szőke Ambrus Ének – Székely hazámra című versében (amelyből itt csak részletet közölhetünk) megvallja szerelmét szülőföldje s népe iránt: „Székelyföld Mindig zöld. Hazám ott. Szívem ott. / Jaj be szép Székely nép, Székely vér Magyar ér. / Kicsiny v agy, Mégis nagy Hűvség ott. / Hideg vagy, Mégse fagy Szíved ott.” A Weöres Sándor által tőmondatos kis remekműnek mondott költemény értékéből mit sem von le, hogy az Orbán Balázs által oly ékes szavakkal magasztalt hős, Szőke Ambrus sosem is létezett. A j eles hadfit és verseit – Gelence s a maga dicsőségére – a „fáradhatatlan” gróf, Kemény József szülte 1830 körül, a TordaAranyos vármegyei Gerend község kastélyában, az íróasztalánál ülve. Ha valaki Háromszékben, pontosabban az egykori Orbaiszékben tekere gve megérkezik Gelencére, úgy érezheti, a világ végére érkezett. Pedig csak a Kárpátmedence legkeletibb peremén, a régi Magyarország végvidékén jár, irdatlan havasok alatt. Ozsdola, Gelence, Zabola, Kovászna, Zágon – a székely falvak vonala mögött, tőlük keletebbre már csak messzemessze, a KeletiKárpátok túloldalán vannak újra települések. Gelencénél a hatalmas erdők és havasok világa kezdődik. Aki erre „járva nem tenne egy felrándulást a patak völgyén – írja Orbán Balázs – , az nagy élvezettől fosztaná m eg magát, mert ott havasi tájaink legérdekesebbike rejtőzik félénken a hegyek között”. Ha megérkezünk a faluba, és rekkenő nyár van, először keressünk egy gyümölcsárust, és vegyünk egy szép nagy görögdinnyét. Azután már mindegy, hogy előbb a templomba tar tunke, vagy rögvest a falu túlsó, havas felőli végébe. Ha ott vagyunk, telepedjünk le a Gelencepatak magas partjára, faljuk a dinnyét, köpködjük a magot, és csak bámuljunk. Hogy mi víz roboghat itt olvadáskor, vagy olyankor, ha a havasban hoszszú, kitart ó eső szakad, arról mindent elárul a meder. A hegyek felől futó patak medre öt országútnyi szélességben kanyarog, de szakadékos martjai közt – a cipónyi kavicsokon szétterülve – most több ágra szakadozva, hosszú kavicspadokat és szigeteket építve csalinkáz ik a víz. Amerről a Gelence folyik, szinte csak egy kőhajításra, ott kéklenek a havasok. Hegyek, csúcsok, sziklák, mint a Csihányos, a Szélkapu, a Porzsolás vagy az Égettkő, a Putnahavas, a Mennydörgő és a Medvefő, Szent László köve és a Kóróbérc, a Csen gőponk, a NagyVerőfény, Jakabhavasa és a Pokoltorka. Patakok és erecskék, mint a Kabaláspatak és a Tekergő, a Hidegbérc- vagy a Tömlőhordó, a Jézusvize, a Kövesorr, a Sárosút, a Rozsdásmennydörgő, a Kormoslángpatak vagy a Súgóbaszka. Mint a féli g nyírt birka, egyikmásik hegyoldal olyan. Erdő a bundája, szép zöld fű a szőre. Ülünk a magas marton, köpködjük a dinnyemagokat, a nap lassan alászáll, odalent, a széles kavicsmederben öregaszszony botorkál, görnyedt hátán durva zsák, bal kezében bot. Mi ntha széles városi utcán botorkálna, macskaköves úton, úgy igyekszik a nagy narancssárga kavicsokkal borított mederben egyik part felől a másik partra. Átevickél a sekélyen szaladó vizek fölé döntött fagerendákon, megannyi keskeny hídon, ilyenkor a zsákot leengedi a válláról, maga mögött húzza a gerendán. Itt lent a rétek még világítanak, olyan ezüstösen csillannak a füzek levelei a napsütésben, mintha olajfák lennének, a hegyoldalban karámok ezüstösre szikkadt karói világítanak, a havas fenyvesei fölött pe dig, mintha tűzhányó okádná a füstöt, egyegy gőz- vagy páracsík kanyarog, kígyózik fel a feketebarna felhőkbe. Mintha felgyúlt volna az erdő, itt is, ott is füstöl. Tájfun, tornádó örvényeiként tekerednek az égre a fehér páraoszlopok. A néni már a túlpar thoz közelít a folyó sárga kövekkel bélelt, széles országútján, előttem
