Reggeli Sajtófigyelő, 2002. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-07-23
7 - Különösen az utóbbi években figyeltem fel magam is erre, hogy a hetvenes éveket "történelmietlen kornak", sőt "állóvíznek" is nevezték. Érdemes mögé pillantani, honnan ered a felfogás. Kamaszként ingáztam a határon. Horvátországból jártam át Pécsre gimnáziumba, és mindkét oldalon azt a törekvést tapasztaltam, hogy le hetőleg semmi ne változzon, hiszen apáink mindent elrendeztek, nincs más dolgunk, mint követni őket, megfogalmazták a múltunkat és kijelölték a jövőnket, kizárva ezzel a mi nemzedékünket eleve a történelem alakításából. Betonba kellett önteni a rendet, his zen még intézményigazgatók voltak emitt a '44es kivégzések gyilkosai, mellükön partizánkitüntetésekkel, életfogytig tartó, kiemelt nyugdíjakkal, míg amott ugyanezeken a posztokon az '56os kitüntetettek trónoltak. Nem kell tehát csodálkozni rajta, hogy a mindenkori kamasz érdeklődése a réseket keresi börtöne falán. Tisztában van azzal, hogy létezik második nyilvánosság, vannak másfajta igazságok, és felértük ésszel, hogy tőlünk is félnek. Ennek a nemzedéknek ingott meg leginkább a bizalma az úgynevezett "t örténetírásban", és csak az utóbbi években kezdett öntudatára ébredni. Nemzedékem írói vajon miért nem írtak eddig regényt a saját kamaszkorukról? Mert könnyebb volt eljátszadozni régebbi múltakkal, minden különösebb tét nélkül, nem is kellett mással szemb enézniük, maximum a saját stílusukkal. Miközben írtam a regényt, folyton elfogott a düh, hogy miért kellett mindig előírt szent tehenek életét csodálnom, amikor az enyém is volt olyan tanulságos. Viszont mindenki előtt ott a kérdés, hogy meg tudjae becsül ni azt, amit átélt. Legfőképpen saját magát. - Lehete egyáltalán még önmagában nézni a régi gimnazista éveket, anélkül hogy jelenünk át ne színezné a hajdani ifjúkort, egyáltalán milyen a mese és a valóság viszonya a könyvben? - A regény eleve számít az olvasó rejtvényfejtő intelligenciájára, hogy felfedezze azt a vékony fikciószálat, ami a regényen végigvonul, e nélkül valóban nagyon nyomasztó lenne a könyv. Amikor nekiláttam, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám maga a munka, mert annak merem nevezni. Nehezen ültem le a folytatásához, valahányszor abbahagytam. Nem véletlenül tartják úgy, hogy minél inkább eltávolodunk időben, annál nehezebb kibeszélni a traumákat; az sem véletlen, hogy a gyermekkoriak vannak legmélyebben, és mindjár t efelett alkotnak réteget a kamaszkoriak. Nem lehetett egyetlen jelenetet sem leírni úgy, hogy újra át ne éljem. Ez pedig pontosan olyan következményekkel járt, mint annak idején. A környezetem kezdett félteni, ha nem fejezem be sürgősen a könyvet. Ha bel egondolok, hogy az elmúlt évtizedben hányszor voltam frontközelben, hányszor és milyen konkrét fizikai veszélyek zátonyai között evickéltem itthon, ahhoz képest mégis könnyebben tudtam írni a háborúban. Nem ezen múlik az író bátorsága. A Gimnazistákat négy évig írtam, tovább, mint bármelyik könyvemet, és egyáltalán nem kötöttem magam a valósághoz, mégsem tudtam letérni erről vágányról. Talán a barátaimnak is tartoztam a hitelességgel, ahol tizennyolcan alszanak egy hálóteremben, ott nem sok minden marad tit okban. - Ottlik, Musil regényében az ifjúság a "szüzesség elvesztésének" a paradicsomból való kiűzetésnek a története. A Gimnazisták azonban sokkal inkább állóképek könyve, melyek nem kerekednek egységes történetté. Talán csak az elbeszélő személye fűzi össze a motívumait, és vágya, hogy önmaga legyen. Hogy látja a regény hőseit? - Hogy mivé állnak össze az állóképek, és merre "folyik tovább" a hetvenes évek állóvize, ez a készülő folytatásból derül ki. A második résznek értelemszerűen mások lesznek a hő sei, de ráépül a Gimnazistákra. Továbbra is az elbeszélő személye viszi tovább a cselekményt, és kétségtelenül regényszerűbben derül ki annak a harca, hogyan legyen önmaga. A szakadások, ahogyan egy filmben, a szerkezethez tartoznak. Ilyen az emlékezet. Mé g mindig többet ér a kollektív amnéziánál. Az is biztos, hogy soha többé nem tudnék úgy írni, ahogyan a Gimnazistákat. Ezért nem is az a fontos már, hogyan látom a "hőseimet", a meglepőbb az, ha egy könyvesboltban dedikálok, az elárusítónő végigkérdezi, ho gy kivel mi lett, és mondom neki, hogy várja meg a folytatását, majd kiderül belőle. Egy tévéinterjúban a kérdező felháborodva mesélte egyik epizódomat, hogyan taníthattak ilyen vadállatok.
