Reggeli Sajtófigyelő, 2002. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-06-07
6 élet, valahogy tartottak a pártközponttól. A „boldog”, álmokat korán megölő tespedés évei voltak ezek, ennek ellenére nem kom munistáznám, még kevésbé gyilkosoznám le ezt a nemzedéket. Nagy többségük ugyanis ekkor már nem hitt ebben az egészben, egyre inkább valami másra készült, amit mutat az átmentés levezénylése is. Hogy Bence György filozófust, egykori Fidesztanácsadót idézz em – ő tudvalevőleg azok közé tartozott, akik nem voltak hajlandók belenyugodni a kor fojtogató konszenzusába – , „elnyomás, cenzúra, szabadságkorlátozás, gazdasági esztelenség volt épp elég, de a hatvanas évek végére kialakult rezsim a körülményekhez képes t világosan tudtára adta mindenkinek, hogy a terrornak vége, nem kell félnetek, életben hagyunk benneteket”. E konszenzust pedig a társadalom túlnyomó többsége egy plusztál gulyásért – igaz, ez szimbolikus értelemben mai értéken több mint 19 ezer forint – szó nélkül elfogadta. No persze te gyük hozzá, mielőtt oly nagyon elítélnénk mindezt, más választás nem nagyon volt. Ez a rendszer volt az, amelyben elsorvasztották a hitoktatást, elhallgatták 1956 dicső történéseit, nem beszéltek a határon túli nemzetrészekről, s ha valaki felemelte a fejé t, azonnal rákoppintottak az „előttünk és mögöttünk álló besúgók és provokátorok”. Az életébe ez már senkinek sem került, legfeljebb jó nagy vargabetűt vett a sorsa. Ezek az idők azonban mára szerencsére megkoptak. El azonban nem tűntek. Akárcsak az a bizo nyos vörös szőnyeg, amelyet – minő véletlen! – éppen az új csapat érkezését megelőző napon cseréltek a külügyben újra, természetesen frissen virító vörösre. De mielőtt ezen poénkodnánk, e szőnyegek helyére sok helyen az elmúlt tizenkét, benne a legutóbbi n égy évben sem kerültek például elegáns bordók, mélykékek. A 80as évek beporosodott világát még az azt leginkább megszaggató elmúlt négy év sem tette végleg a történelem lapjaira. Ezért aztán most jöhet a sör és virsli a Városligetben, s még csak azt sem m ondhatjuk, hogy nincs igazuk, mikor Antall Józsefet idézve dölyfösen visszavágják: „Tetszettek volna győzni!” A Bem térre már visszatért a régi stílus. Kovács László első beköszöntő mondata az volt, hogy ő már 1989 előtt is itt dolgozott. Szívesebben vett ük volna, ha inkább miniszterségének idejét idézi, amikor, ha politikájával az ember nem is értett teljesen egyet, udvariasságára azonban – pártelnöki regnálásával ellentétben – nem lehetett panasz. Mint ahogy megnyugvással vettük úgy két hete is, ahogy Ko vács László, akkor még miniszterjelöltként, hasonló szívélyességgel válaszolt a Parlament folyosóján munkatársunk érdeklődésére. Most, a beiktatás után azonban oly szembetűnően udvariatlanul, fennhéjázón, szándékosan megalázón, kioktatóan reagált bemutatko zó sajtóértekezletén egyébként áldott állapotban lévő kolléganőnk kimondottan szakmai – még csak nem is a friss tisztogatásokat firtató – , a határon túli magyarokat érintő kérdésére, ahogyan csak dühtől elvakult ember teheti. Olyan, aki minden, nem vele az onos módon gondolkodóban Orbán Viktort, vagy maradjunk külügyi vizeken, Németh Zsoltot látja. Ez a stílus a KB külügyi osztály azon vezető munkatársáét idézi, aki a Moszkvában tanuló újságíró hallgatók szokásos nyári „agymosásán” hasonló módon beszélt mai koalíciós társairól, az akkori szamizdatosokról, azt ecsetelve, miként foglalják le tőlük a kész példányokat, mi zajlik az ország vidám kirakata mögött. A szocialista külügyminiszter ilyet már 1998ban sem engedett meg magának sem mással, sem a sajtóval sz emben. Legfeljebb egy angyalföldi kampánygyűlésen – balszerencséjére e sorok íróját épp oda küldték, egy „jó bősi mondatban” bízva – , ahol úgy egymás közt „sajnálták le” gőgtől duzzadva az ez idő tájt egy centivel a víz fölött tartott Magyar Nemzet akkori külpolitikai rovatvezetőjét. Az sem volt szép, de a helyzetből adódóan talán megbocsájtható, az utóbbi napok egyes megnyilvánulásain azonban csak megütközni lehet. Attól tartok, az ígéretek, a folyamatosságot hirdető kijelentések, kifelé varázsolt, bár e négy évben kissé kényszeredettebb, néha idegesebb mosolya mögött most is valami más van, akárcsak régen. Vegyük csak mindjárt az első napokat. A tárca vezetője a külügyi bizottság előtti meghallgatáson arról elmélkedett békésen, hogy elképzelései szerint e gy ilyen váltásnál legfeljebb a külügyminiszternek és a politikai államtitkárnak kell felállnia, számára fontos a köztisztviselői kar egzisztenciális biztonsága, nyugalma. Ehhez képest repült az összes államtitkár és a helyettes államtitkárok nagy része is . Még az integrációs vonalon is csak úgy hallgatott az új vezetés a folyamatosságot kérő uniós diplomatákra, hogy ravasz csellel az eddigi államtitkár, Gottfried Péter fölé helyezték az elmúlt négy évben a Köztársaság térre „kikölcsönzött” Udvardi Ivánt, r áadásul az eddigi államtitkártól területeinek felét, a bilaterális kapcsolatokat is elvették. A kirakat persze ezúttal is megmutatható, el lehet mondani, hogy a vonal maradt. De hogyan? Miként indulhat ki így a „házból” az integrációs kérdésekben oly font os nemzeti konszenzus! Miért nem lehetett legalább egykét gesztust tenni, mondjuk a Moszkvában végzett multi laterális ügyekért felelős helyettes államtitkárt, Kőrösi Csabát megtartani? Már ez sem jó, vagy túl fiatal, ambiciózus, nem a 80-
