Reggeli Sajtófigyelő, 2002. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-04-11
10 fordulót e lőkészíteni hivatott hét munkacsoport egyikének vezetését az alig pár hónapja kinevezett új magyar WTOnagykövetre bízták. Kevésbé minősíthető sikeresnek a kereskedelemfejlesztés és befektetésösztönzés egyik fontos elemének számító külpiaci hálózat terüle te (amelynek felügyeletét a KüM a Gazdasági Minisztériummal közösen látja el). Előítéletektől sem mentes, számos rossz lépést követően ebben a ciklusban sem sikerült megnyugtató módon rendezni a korábban kettéválasztott külpiaci hálózat helyzetét. Ebben a négy évben csak a sminkelésre, némi átrendezésre futotta az erőből és energiából. A helyzet ma sem kevésbé kaotikus, a kétféle külképviselet munkamegosztása sem egyértelműbb, és az együttműködés sem kevésbé feszült, mint korábban volt. Ebben a ciklusban ú j külgazdaságstratégia is készült, amelyben új elem nemigen található (igaz, a régiben sem volt), ami pedig új, annak végrehajtásában jottányit sem sikerült előrelépni. Hiszen például a stratégiában kiemelt szerepet kapó magyar tőkeexport támogatása s a m agyar regionális minimultik kialakulásának segítése egyelőre szinte csak papíron létezik. Hiába ígérték, máig sem készült el az eszközöket, állami szerepvállalást lefektető rendelet. A témát időről időre bedobják – ahogy a kormányzati prtevékenység megkív ánja. A legtöbb tárcához képest stabilnak minősíthető a hagyományos diplomáciai garnitúra is, amennyiben az 1990 – 94 között be, majd kikerült, és 98 után visszatérő MDF- (ritkábban MDNP) kádereket is a folytonosság zálogainak tekintjük. Martonyi János sz emélyében olyan, általánosan elismerten rátermett és kiterjedt szakmai tudású miniszter került a tárca élére, aki egyidejűleg jelentett garanciát a régi szakapparátus számára és szimbolizálta a folytonosságot a korábbi jobboldali vezetéssel. Ugyanakkor miu tán közigazgatási államtitkárát, Herman János karrierdiplomatát koalíciós nyomásra brüszszeli NATOnagykövetté „buktatták”, a káderkérdések eldöntésében Bába Iván (MDF) és Németh Zsolt (Fidesz) jutott döntő befolyáshoz. A tárca a folyamatosság jegyében jó l látta el a rutinfeladatokat és tett eleget a NATOtagságból a diplomáciára háruló követelményeknek. Magyarország a koszovói bombázások idején pontosan teljesítette a szövetség által elvárt kötelezettségeit, a diplomácia pedig kellő időben, kreatívan és f elkészülten reagált a délszláv változásokra. Ennek köszönhetően pillanatnyilag a három jugoszláv utódállammal normalizálódott, jó vagy éppen megkülönböztetett a politikai viszony. A déli frontok rendezése (Horvátország esetében elébe menve a történéseknek és az európai közvéleménynek) az elmúlt négy év legsikeresebb diplomáciai fejezetei közé tartozik. Ám a Horvátország esetében beigazolódott elemzések a kormányzatot más viszonylatban is olyan kockázatos diplomáciai húzásokra ösztönözték, amelyek nem mindi g voltak arányban Magyarország nemzetközi súlyával és uniós bebocsátásra váró helyzetével. Következett e z elsősorban abból, hogy a hagyományoknak megfelelően a kormányfő is igen aktív, ambiciózus külpolitikát folytatott. Ez alól a rendszerváltás óta csak Boross Péter jelentett kivételt. De míg Antall József a diplomáciai tervezést is teljesen magához vonta, Horn Gyulát pedig előélete a külügyi apparátushoz kötötte, így önálló kezdeményezéseik jobban illeszkedtek az általános külpolitikai irányhoz (jóllehet Kovács László is nemegyszer „értelmezni” kényszerült miniszterelnöke kinyilatkoztatásait), addig Orbán V iktor külpolitikai elképzelései és megnyilvánulásai több esetben teremtettek olyan kész helyzetet, amelyhez a diplomáciának utólag kellett felzárkóznia. (Legutóbb például a Benesdekrétumok esetében.) Miközben ugyanis az integrációs kérdésekben mindvégig k övetkezetes Martonyi a jelenlegi nyugati döntéshozókkal épített ki jó kapcsolatokat, a miniszterelnök egy átrendeződő NyugatEurópa koncepciója alapján próbált kivételezett viszonyokat teremteni. Ebből a felállásból több olyan konfliktus is adódott, amelye k feloldása ugyancsak igénybe vette a külügyminiszter diplomáciai érzékét. Nyugat – Európa tekintetében – mivel több országban is választásokat tartanak az idén – nem lehet még egyértelműen megvonni a miniszterelnöki sakkhúzások kárhaszon mérlegét, hacsak nem tekintjük eleve kártékonynak azt, ha egy kis ország a súlyát meghaladó mértékben próbál kombinatív lépéseket tenni a nemzetközi politikában. Az ideológiai alapú kapcsolatkeresések mintájának tekintett Schüssel – Stoiber – Orbán „tengely” eddig inkább a lát ványdiplomácia elemeivel gazdagította a magyar külpolitikát, semmint az integrációs célok gyakorlati segítésével. Jellemző példa volt egy másik nyugat – európai eszmetárs, José María Aznar spanyol kormányfő közelmúltbeli budapesti látogatása, aki – miután ma gas hőfokon méltatta a magyar miniszterelnök helyét az európai politikai életben – cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy Madrid az uniós jelölteknek szánt agrártámogatási vitában teljes mellszélességgel támogatja a számunkra kedvezőtlen közösségi állá spontot. Az elmaradt haszon (a lehetőségekhez képest) szembetűnőbb az Egyesült Államok esetében.
