Reggeli Sajtófigyelő, 2002. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-04-17
9 a Cseh Köztá rsaság iránti újabb igények benyújtása, illetve a háború után kialakult európai elrendezés megváltoztatására tett kísérlet - ez Václav Klaus képviselőházi elnöknek, az ellenzéki Polgári Demokratikus Párt elnökének álláspontja. A kormányzó Cseh Szociáldemok rata Párt szintén elutasítja a Benesdekrétumok érvénytelenítését. Milos Zeman kormányfő, valamint Vladimír Spidla pártelnök viszont az utóbbi hetekben több alkalommal is jelezte: el tudják képzelni az antifasiszta szudétanémetek kárpótlását. Ausztriában közben bírálták Günter Verheugen EUbiztos Prágában tett kijelentését, amely szerint a Benesdekrétumok nem képezik Csehország uniós csatlakozási tárgyalásainak témáját. A koalíciós jobboldali populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) bécsi tartományi szerveze tének hétvégi kongresszusán még az is elhangzott, hogy a "gyáva Verheugent egyszerűen el kellene kergetni", s a párt újra vétót követelt a cseh csatlakozás ellen arra az esetre, ha nem semmisítik meg a Benesdekrétumok diszkrimináló részeit. A Der Standar d című liberális bécsi lap tegnap azt írta: az EUbiztos igyekszik megnyerni Prága rokonszenvét, ez azonban nem szolgálja az ügyet, mert sem a cseheknek, sem Ausztriának nem segít - írta a lap. Ráadásul Verheugen állítása aláássa az Európai Parlament által megrendelt jogi szakvélemény súlyát is. A Der Standard szerint szóba jöhet egy másik megoldás is. Egy linzi nemzetközi jogász, Manfred Rotter úgy véli: miután Csehország tagja az Európa Tanácsnak, és így az Európai Emberi Jogi Törvényszéknek is, Ausztriá nak a strasbourgi törvényszék elé kellene vinni a kérdést. Rotter szerint a törvényszéknek azt kellene megállapítania, hogy a dekrétumok sértike az emberi jogokat, s hogy a vitatott szabályozás érvényesüle még ma is Csehországban. vissza MHösszeállítás Bíró Béla Szalonok és lövészárkok 20020417 (a nyomtatott MH cikke) A FideszMDFkoalíció első fordulós választási veresége a romániai magyarok számára, szinte már pártállástól függetlenül, fájdalmas élmény. Fájdalmas, mert soksok évtizede nem akadt kormány, amely ennyire egyértelműen s az ő szájuk íze szerint állt volna ki az érdekeikért. Sajnos Romániából, Szlovákiából vagy Szerbiából nehéz volt megítélni, hogy az úgynevezett nemzetiek a határokon belül mihez is kezdenek ezzel a számunkra oly fontos szeretettel. Azt persze mi is láthattuk (az érzékenyebbek nem kis megrökönyödéssel), hogy barátaink gyakran Kolozsvár polgármesterére emlékeztető fura fogásokkal állnak elő. Nos, a választásokon sem a "miénk a nemzet", sem a "miénk az ország" nem tudott 92 százalékos szavazattöbbséget maga mögé állítani. Bármelyikük kerül is hatalomra, olyan politikai közösség fölött fog uralkodni, amelynek csaknem fele az ellentáborba tartozik. A győztes számára tehát egyetlen valóban járha tó út mutatkozhat, a nemzet és az ország valamiféle "egyesítése". Ami egyben a keletközépeurópai társadalmi környezetbe való harmonikus (tehát korántsem pusztán közönyös) beilleszkedést jelentene. Ki kell egyezni a szomszédokkal, és mindkét fél számára h osszú távon is elfogadható engedmények árán ki kell egyezni egymással. Nincs prioritás. A két dolog egyformán fontos. Az egyesítésre eddig csupán a Fideszkormányzat tett többékevésbé átgondolt és olyanamilyen, de jórészt a nyugati trendekkel is összeeg yeztethető kísérletet. A helyzet elmérgesedésének egyik fő oka éppen e kísérlettel szembeni ellenzéki ellenállás volt. Az ellenzék ugyanis a kulturális nemzet elavultnak vélt fogalmával az állampolgári nemzet nem kevésbé elavult fogalmát állította szembe. Az előrejelzések és a végeredmény közti óriási eltérést eredményező rejtőzködő választók magatartását a szocialisták azzal magyarázták, hogy az emberek féltek. Én is félek, hogy az emberek egy részét inkább a választás nyíltan vagy burkoltan megfogalmazot t alternatívái állíthatták képtelen feladat elé. Úgy érezhették: tényleg a kulturális nemzet és a politikai közösség érdekei között kell választaniuk. Azaz tényleg azt kell eldönteniük, hogy önös érdekeiket előnyben részesítve "sorsukra hagyhatjáke" határ on túli társaikat vagy sem? Egy ilyen alternatíva (hiszen minden második harmadik embernek a határokon túl is élnek rokonai, barátai, ismerősei is) súlyosan megviselheti a lelkiismeretet. Ez a képtelen (mármár beteges, mert titkolt és szégyellt) szembeál lítás (amelybe a mai Magyarországon léptennyomon belebotlik az ember) hosszú távon, úgy vélem, nem tartható fönn. A megoldás azonban nem a történelmi amnézia és nem a határrevízió, hanem a történelem tényeivel való elfogulatlan szembenézés. És az, hogy a magyar nemzetnek legalább az egyharmada az országhatárokon kívül élve is a magyar kulturális közösség (a "nemzet") tagjának érzi magát, és az országnak legalább a fele őt szintúgy, éppoly tény, mint a trianoni békerendszer. Mind a kettőt tényként kell elfo gadni. A kulturális közösségek felértékelődése olyan világtendencia, amelyet - egyfajta ellensúlyként - éppen a globalizáció hív ki maga ellen. Magyarország aligha vonhatja ki magát ebből a folyamatból. Illetve csak mind rosszabb lelkiismerettel. Azokra, akik a hatalmat most megszerzik, bárkik legyenek is, hatalmas feladat hárul. A nemzeti (azaz a kulturális) közösség és az állampolgári (azaz a politikai) közösség fogalmainak látszólagos ellentétét kell - amilyen hamar csak lehet és mindkét oldalon - felo ldaniuk. - fogalmak összebékíthetetlenségének
