Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-11
4 A magyar miniszterelnök egyáltalán nem véletlenül említette meg Brüszszelben a benesi dekrétumok s velük a német és a m agyar lakosság világháború utáni kitelepítésének az ügyét. Nem volt nehéz felmérnie, hogy ez a kérdés az osztrák és a német közvélemény számára aktualizálódhat Csehország csatlakozásával az Európai Unióhoz. Annak ellenére, hogy az osztrák és a német kormán y mindent elkövet kiélezésének elkerülésére. A nem érvénytelenített dekrétumok kiprovokálhatják, hogy az európai politikai nyilvánosság a cseh csatlakozás kapcsán pontosabban számot vessen mindazzal, ami a dekrétumok kegyetlen szellemiségét megalapozta. En nek az ügynek európai „huzatja” lehet, s aligha kezelhető elhallgatással. Ez bizony kihívás az európai és velük a magyar liberálisok számára. A nemzetállami elnyomás kérdése számukra másodlagos volt, s ezért eleve átengedtek minden kezdeményezést a tőlük j obbra elhelyezkedők politikai erőknek. A liberális nézőpontból demokratikusnak számító Csehszlovák Köztársaság hivatalosan szláv állam volt, az ott élő 3 millió német és 700 000 magyar nem számított államalkotó nemzetnek. Lehet, hogy a cseh és szlovák lako sság, valamint a nemzetállami elnyomás iránt hagyományosan érzéketlen liberalizmus számára az ország demokratikusnak tűnt, de azoknak, akiket etnikai alapon (a nemzetállami szokásoknak megfelelően) kizártak a teljes jogegyenlőségből, ez a demokrácia csak p orhintés volt. Jogosnak számított például, hogy a nemzetiségek által összefüggően lakott területekre cseh és szlovák lakosságot telepítsenek. Lehete demokráciáról beszélni egy olyan országban, ahol az államalkotó nemzethez való asszimiláció hivatalosan tá mogatott, a nem államalkotó nemzetekhez való asszimiláció nem? Miért ne fogadta volna lényegében egyöntetű helyesléssel szinte minden német és magyar, hogy kikerültek a csehszlovák nemzetállam kereteiből? Ez nem volt hazaárulás, mert „haza csak ott van, ah ol jog is van”. Másként ítélhetnénk meg erkölcsileg a helyzetet, ha olyan államról lett volna szó, mely egyformán szláv, német és magyar – de még a mai cseh és szlovák államban sem ez a helyzet. A csehszlovákiai németeket és magyarokat a megtorlás nem azér t sújtotta, mert fasiszták, hanem mert németek és magyarok voltak. Más szóval azért, mert túlnyomó többségükben valóban helyeselték, hogy azok a területek, melyeken több mint 90 százalékos többségben etnikailag elnyomottak éltek, Németországhoz, illetve Ma gyarországhoz kerüljenek. Akik erkölcsileg védhetetlen tényeket elhallgatnak, előbbutóbb defenzívába kerülnek. A magyar közvéleményben sem gyengék azok az erők, melyek nem nagyon akarnak tudni a kifejezetten magyar történelmi felelősségről. Számukra a zsi dótörvények és a háború utolsó évében bekövetkezett nyilasrémuralom között semmiféle összefüggés nem létezik. Miközben ezek az erők a benesi dekrétumok érvénytelenítését követelik, egyáltalán nem helytelenítik, hogy a háború utáni magyar kormány hozzákezde tt a magyarországi németek kitelepítéséhez, és részben meg is valósította azt. Sőt a potsdami határozatok előtt döntött erről a magyar minisztertanács. A magyarországi baloldali és liberális politikai elit nem tartotta tanácsosnak, hogy a nyilvános politik ai diskurzusban saját kezdeményezésből egyértelműen és kellő határozottsággal rámutasson: a két háború közötti rasszista alapú csehszlovák nemzetállami elnyomás és asszimilációs gyakorlat, az elnyomott német és magyar lakosság tudati állapota, a viszszacsa tolás öröme és a háborút követő benesi megtorlás között szoros összefüggés van. Ez még akkor is így van, ha a magyarországi politikai elitet az első világháború előtt súlyos felelősség terhelte a magyar nemzetállami elnyomásért (amely a korban „szokásosnál ” nem volt se kisebb, se nagyobb), a két világháború között pedig azért, mert a három – teljesen saját erőből létrehozott – zsidótörvénynyel lényegében nem adott esélyt annak, hogy Magyarország elkerülje a háborúba való belesodródást Hitler oldalán. Jogos követelmény, hogy mindenki elsősorban a saját portája előtt söpörjön. Ez azonban nem ok arra, hogy a baloldali és liberális erők ne kezeljék jelentőségéhez mérten a benesi dekrétumok – és egyáltalán: a nemzetállamok létéből eleve következő etnikai elnyomás – ügyét. Önmagukat tévesztik meg, akik azt gondolják, hogy a magyar miniszterelnöknek a benesi dekrétumokra vonatkozó kijelentéseit csak bírálni kell, és nem kell megfogalmazni legalább olyan világosan, milyen gyalázatot képviseltek ezek a dekrétumok. Ham ar feledésbe merül, hogy milyen külpolitikai baklövés volt a dekrétumok ügyét abban a formában fölvetni, ahogy Orbán tette – de maradandó nyomot hagy majd, hogy fölvetette. Mert ezeket a dekrétumokat nem fogják elfelejteni. Súlyos baj, hogy nem baloldali é s liberális részről vetették föl elsőnek a dekrétumok kérdését. Ha ez megtörtént volna, akkor ez a téma nem önmagában – és nem a magyar rasszista politikai erők nyomására – jelent volna meg a politikai küzdőtéren, hanem a magyar történelmi felelősséggel eg yütt. Mivel ez elmaradt, most azoké a kezdeményezés, akiktől a saját történelmi felelősséggel való szembenézés idegen. vissza
