Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-05
13 voltaképpen a mai tagállamoktól – , hog y a fórum 12 fős vezető testületében egyetlen helyet sem hagytak a tagjelölt országok számára. De hasonlóképpen mindenki magáénak tudta érezni a magyar külügyminiszter felszólalásában elhangzott gondolatokat is, hogy a konvent ne kezelje külön csoportként a tagjelölteket, ne akarjon a számukra speciális státust fabrikálni, hanem kezdettől fogva teljesen vonja be őket a munkába. Láthatóan minden tagjelölt úgy érezte, hogy Martonyi János a szívükből szólt, amikor levezette, hogy a bővítés és a konvent munkáj a nem szabad, hogy összekeveredjen, vagy hatással legyen egymásra. Mert bár tény, hogy az ambiciózus belső EUátalakulás egyik indítólökése és talán motorja is az újabb bővítés kilátása volt, ám az unió működőképessége szempontjából a 2000. évi nizzai szer ződés a lényegi kérdéseket már rendezte. Azóta inkább arról van szó, hogy a reform önmagában is szükséges valami, zajlik is a maga logikája szerint, és a bővítés ügye is folyik a maga játékszabályai szerint – ám egyik sem előfeltétele többé a másiknak. Cse rébe a közös EUjövőt előkészítő konvent munkájában sem megkülönböztetett jelölt országként, hanem a többi taggal hasonló alapállásból kell a belépésre váróknak most már részt venniük. (Figyelmet érdemel, hogy Giscard d’Estaing konventelnök a nyitóplenáris on elsőnek éppen Martonyi Jánosnak adott szót, s hogy gondolataira később ő is meg Michel Barnier, a reformokért felelő bizottsági tag is visszautalt.) Sokak szemében elsőre akár a fenti két dolog tetszetős összepasszintásának is volt tekinthető, ahogy pe rcekkel később Jan Kavan cseh külügyminiszter pedig felvetette: hozzon a konvent döntést az elnökség plusz két fővel való kibővítéséről, amit hadd töltsenek ki a tagjelölt országok közös delegátusai! Látszólag a Martonyiféle érvelést folytatta, és immár k onkretizálta egy lényegi területen: egyenlő elbánást kérve a tagjelölteknek itt is. Látszólag. Mert hát itt a többféle szempont ütközésében rejlik a csapdahelyzet. „Tagjelöltszéket” rezerválni ugyanis egy testületben annyi, mint demonstrálni ez utóbbiak k ülönállását. A pozitív megkülönböztetés esete, aminek mindig megvan az a hátulütője, hogy – segítő szándékkal – mintegy megcímkézi, gettósítja azt, akinek a helyzetén amúgy könnyíteni akarnának. Most is: ha intézményesül a „tagjelölttagság” az elnökségben, azzal ellentmond a magyar miniszter azon felvetésének, hogy a konventben már ne legyenek külön tagok és tagjelöltek, hanem a közös EUjövőn gondolkodó, egyformán érintett országok képviselői. A „tagjelöltszék” igénye ránézésre a korábbi sérelmeket orvosló dolog volna. Valójában azt jelenti, maguk az érintettek kérik, hogy mégiscsak kezeljék őket külön csoportként – mutattak rá utóbb brüsszeli diplomáciai körökben is. Azért nem haszontalan felfigyelni erre a példára, mert nem ez az első eset, hogy effajta csapdákba egyesek – avagy néha meglepően sokan – belesétálnak. Ezúttal is: volt abban valami megmosolyogtató, ahogy a tagjelöltek a konvent után még gyorsan összeültek egy rövid egyeztetésre is, többségükben láthatóan teljesen belelkesülve a kavani kezdemé nyezéstől. Értesülések szerint ennek során egymást érték még az olyan felvetések is, mint hogy a jelölt országok alkossanak „közös frontot” a konventvitákban, az egyes fordulók előtt tartsanak egyeztetéseket, a közös álláspontok hatékonyabb képviseletére p edig akár teremtsenek még egyfajta „tagjelölttájékoztatási központot” is… A szándék világos: nem tagállamként, sok esetben kis országként is, valahol érthető reflex, ha az ember kitörési, érvényesülési pontokat keres, és ezt egyebek között a hasonszőrűek kel való összefogásban véli megtalálni. Csakhogy ez rövidlátó politika. Aki ugyanis demonstratíve felvállalja a hátrányosabb helyzetű státust, hogy abból lobbizzon, az egyúttal ugyanennyire magára is veszi ennek a helyzetnek a címkéjét – ami alól aztán sok kal nehezebb kibújni. A konkrét példánál maradva, ezen az említett utólagos tagjelöltegyeztetésen a magyar miniszter már nem lehetett jelen, várta a repülőgép. Így végül a ciprusi delegátusra maradt, hogy emlékeztessen: nem biztos, hogy okos dolog különá llást demonstrálni akkor, amikor éppen hogy az összképletbe való besimulás a cél. Amit ebben az esetben – ezt már egy másik diplomata jegyezte meg a találkozó után – sokkal inkább szolgált volna az, ha a tagjelöltek máris a tagországbeli kollégákkal ülnek együtt akár informális körökben is, hogy megkezdjék az egyeztetést a konvent előtt álló érdemi kérdésekről, mint az, hogy külön klikket alkotva a „maguk székeiért” harcolnak. Bár ez utóbbinak is, az első öröm elmúltával, sejthetően inkább több lenne a ter he, mint a haszna. Túl a kényes kérdésen, hogy na és akkor ki legyen az a személy, akiben valamennyi tagjelölt ország kormánya egyetért, annak delegálásával kezdetét vehetné egy vége nélküli állandó egyeztetés a néhány hetenként következő fordulók előtt, m ég hangsúlyosabbá téve a külön csoport jelleget. Ráadásul a dolog önmagában is reménytelen – ahogy éppen egy lengyel diplomata mutatott rá – , hiszen az érdekfrontok a vitákban amúgy sem tagjelölt és tagállam,
