Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-28
3 másodikat egy balkáni állam diplomatája írta. És sajna, az övé emlékeztetett az európai stílusra: Sorin Ducaru mindössze arra szorítkozott, hogy "tévesnek" nevezze az újság előző napi címoldalas sztorijának egyik állítását. Semmi minősítés, gyanúsítás, pusztán annak közlése, hogy sem a román szervek, sem az ENSZ jelentései nem tudnak az említett tényről. Ezzel sze mben a mi nagykövetünk pontosan azt tette, amitől az amerikai fővárosban eltöltött esztendők után a leginkább óvakodnia kellett volna: voltaképpen azzal vádolta meg a Post publicistáját, hogy ujjából szopta ki a hazánkra nézve tagadhatatlanul kínos megálla pításait. Holott Jeszenszkynek illett volna tudnia, hogy ebben a stílusban afrikai diktatúrák meg a hozzájuk hasonló rezsimek diplomatái szoktak tiltakozni a nagy amerikai lapok olvasói levelek rovatában. A magyar diplomata vitathatatlanul rossz szolgálat ot tett hazájának. Ha hallgatott volna, bölcs maradt volna, de amennyiben tollat ragad (és erről a Bemrakparton képtelenek lebeszélni), akkor bőven elegendő arra szorítkoznia, hogy tőle telhetően hitelesen cáfolni igyekszik a kormányát ért vádat, s teszi ezt elsőbben is a leghatásosabb módon: megbízói nevében elítéli azt a magyar szélsőjobboldali pártot, amelynek esetleges koalíciós partnersége vitathatatlanul idegesíti az amerikai (és más nyugati) vezető köröket. Ehelyett oly módon próbálta vitatni a "ha llgatólagos szövetséget" az amerikai közélet KeletEurópára figyelő körében nagyon is ismert csurkistákkal, hogy idézte főnökei, Orbán és Pokorni ezt éppenséggel nem cáfoló kijelentéseit. Márpedig ha egyszer valami "hallgatólagos", azt ugye, a kormányok ne m szokták beismerni. S tetézte hibáját botorul azzal, hogy olyasmit adott Jackson Diehl szájába, amit a közíró nem állított: mintha a budapesti miniszterelnök, sőt a magyar nép mint olyan volna antiszemita, amikor pedig "csak" annyi állt a vitatott cikkben , hogy Orbán mutyiban együttműködik az antiszemita politikai erővel. A Post olvasói szemében sikerült ezzel magát a kormányt is antiszemita gyanúba keverni. Az pedig már az amerikai köznyelv ismeretében főbenjáró bűn, hogy a nagykövet sietve sorolni kezdte , milyen jól is tartjuk mi zsidainkat: nagyjából úgy járt el, mint egy évtizede akkori washingtoni beosztottja, aki egy zsidó szervezetbe látogatva, emlegetni kezdte, neki vannak zsidó barátai. Ennek egyik fültanúja gúnyosan meg is jegyezte, hogy ezzel az erővel feltehette volna a kitűzőt is: "antiszemita vagyok". Amerikában ugyanis közismert és biztos eligazító a "vannak zsidó barátaim" formula (olyannyira, hogy egyszer Art Buchwald, a humorista ilyen szójátékkal élt: "A legjobb barátaim közt vannak hadügy miniszterek."). S miután Jeszenszkynek, lám, sikerült felidéznie a Post olvasóiban az őket a budapestieknél kétségtelenül kevésbé foglalkoztató s netán el is feledett Diehlállításokat, vagyis újfent (és feleslegesen) a washingtoni közélet figyelmébe aján lotta a "magyar kérdést", még nyomatékosabbá tette azt, ami persze a leginkább fáj neki és kormányának: az elmaradt Orbánlátogatást a Fehér Házban. Ha ugyanis, mint a levél állítja, annyira kitűnő a munkakapcsolat Bush elnök és a budapesti kormányfő közöt t, akkor miért nem segíti a jobboldali amerikai politikus a hasonló - s szoros választási harcban álló - magyart? Aki, bár ezt a nagykövet nem kötötte a Post olvasóinak orrára, történetesen a minap járt Amerikában. S még olyan is akadhat a washingtoni lap olvasói között, aki képes emlékezni a Diehlcikk ama állítására is, hogy Bush kormányzatában valójában Orbán szocialista ellenfeleinek szorítanak: vajon éppen ezt, a Budapesten értelemszerűen a legnagyobb visszhangot kiváltó félmondatot, miért nem igyekeze tt cáfolni washingtoni emberünk?! S itt értünk el a lényeghez, amin egyébként a magyar közélet kissé túl hamar napirendre tért, pedig - a nagyköveti levél is jelzi - az Orbánkormány a jelek szerint (és jó okkal!) felettébb szívére vette. Mert azt termész etesen a Bemrakpart profijai, de vélhetően a miniszterelnökség munkatársai is tudhatják, hogy ilyen cikket a Washington Post publicistája nem hasára ütve, vagy akár "budapesti súgókra" hallgatva ír: ezt lehet ugyan hangoztatni a hazai belpolitikában, ám o ktalan öncsalás lenne, ha hirdetői maguk is elhinnék. Mert az bízvást lehetséges, hogy Diehlnek valaki (akár rosszindulatból) ötletet adott, de attól még nem születhet meg ilyen - a budapesti kormánypolitikát súlyosan elmarasztaló - írás. Nincs annyi pénz e senkinek Budapesten, s befolyása Washingtonban, hogy a Post munkatársa alaptalanul - Jeszenszky bájos szavával - "bemocskolja" egy szövetséges ország vezetőit. Hiszen azzal a saját szakmai hitelét kockáztatja. Kellemetlenné éppen az tette a cikket, hogy tudni lehet: Diehl az ottani szokás szerint tájékozódott a magyar ügyek kormányzati és azon kívüli ismerőinél, sőt felelőseinél, s csak akkor vetette papírra kínos állításait, amikor biztos lett dolgában. Vagyis - bármenynyire lehangoló is - ez a mérvadó w ashingtoni vélemény. Bár sejtésem szerint az már a publicistának e beszélgetéseiből levont következtetése, hogy Bushék Orbán ellenfeleinek szurkolnak (ha ilyet konkrétan is hallott volna kormányembertől, bizonyosan idéz is egy névtelen tisztviselőt: nagykö vetünk egykori főnökének szójárásával "szamárságot" ír, amikor számon kéri az amerikai sajtóban megszokott "névtelen forrásokat", mivel azok létezését nemcsak hogy senki sem vitatja Washingtonban, hanem rendszerint képesek is megnevezni őket a lap hozzáért ő olvasói). De mivel a közíró mindazt (az ósdi nacionalizmus, az antiszemitákkal való hallgatólagos szövetkezés, a nemzetpolitikai - tehát tabunak számító - öszszefüggésben emlegetett Lebensraum vádját) kormányzati emberektől is hallotta, amit felrótt a bu dapesti vezetésnek, s meggyőződött róla, hogy a Fehér Ház ajtaja pontosan ez okból nem nyílt meg az oda felettébb vágyódó Orbán előtt, nyugodt szívvel adhatott hangot benyomásának: Washingtonban nem bánnák a magyar kormánypárt választási vereségét. Ha magá nszorgalomból írta, ha megrendelésre, levelével nagykövetünk az akasztott ember házában emlegette a kötelet. Vissza
