Reggeli Sajtófigyelő, 2002. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-02-23
9 Mint a kenyér Magyarok a Felvidéken- 2002. február 23. (28. oldal) Lukács Csaba Párkányban a hétköznapok része lett az újjáépített híd: nyugdíjasok sétálnak át rajta egy pohár szlovák sörre, hét végén esténként az esztergomi diszkóba igyekvő fiataloktól hangos, de sokan ugranak át a hétközna pi bevásárlásra is. Már az első csecsemő is megszületett így, a felvidéki magyar anyuka eredetileg a boltba jött át, aztán kórházba parancsolta őt az idő előtt érkező csöppség. A hídtól jó órányit kell autózni ahhoz, hogy a magyar nyelvhatár felső szélén fekvő Lévára érjünk. A nemrég végzett népszámlálás adatai szerint harminchatezren élnek itt, közülük alig négy és fél ezer ember vallotta magát magyarnak. Ez alig több mint tizenkét százalékot jelent – tíz esztendővel ezelőtt az arány még a tizenöt százalé kot is meghaladta. Csak a magyarok közössége apadt hatszáz főnyit, a szlovákok (az országosan jellemző demográfiai csökkenés ellenére) két és fél ezerrel többen vannak. – Nincs más magyarázat erre, mint az, hogy a betelepítés a demokrácia alatt is folytat ódott – mondja Pásztor Attila lelkipásztor, aki lelkész feleségével együtt Sepsiszentgyörgyről telepedett át évekkel ezelőtt. Erdélyből magukkal hozták a Gábor Ároni eltökéltséget, s néhány évvel ezelőtt elhatározták: márpedig lesz magyar középiskola Lévá n. Hosszúra nyúlt szünetet kellett ehhez megszakítani, mert 1972óta nem indult magyar nyelvű középiskolai osztály a településen. Akkor létszámhiányra hivatkozva szüntették meg a kisebbségi nyelven való oktatást. A kötelező osztálylétszámot tizennyolcról h uszonnégyre emelték, s abban az évben csak huszonhárom magyar diákot sikerült összeverbuválni. Lett volna huszonnégy is, de az egyik szülő máshova adta a gyerekét. Azóta azok a diákok, akiknek a szülei ragaszkodnak az anyanyelvhez, napi ötven kilométert b uszoznak Zselizig odavissza úgy, hogy télen sötétben indulnak el és sötétben érnek haza. Aki pedig praktikus alkat, az már az alapfokú oktatáskor szlovák tagozatra íratja a gyereket, hadd legyen több esélye a magasabb iskolákban. Pásztor Attila elmondta: egy „többségikisebbségi” helyzetből, a tömbmagyar Székelyföldről egy megrokkant értelmiségű, apátiába süllyedt közösségbe került az ideköltözéssel. Öt gyerekének ennél szebb jövőt remélt, ezért nekifogott iskolát alapítani: a magyarnál is jobb restitúció s törvénynek köszönhetően visszaigényelte és kapta a valamikori egyházi gimnázium épületét. Bajok csak a helyi hatósággal voltak, ám háromévi pereskedés után a helyi telekkönyvi hivatal is beadta a derekát. Az épületben állami kisegítőiskola működött, s j ó szándékát bizonyítandó hároméves haladékot adott a kiköltözésre. Tavalyelőtt nyáron aztán birtokon belül kerültek, és megkezdték a leromlott állagú épület helyrehozatalát. Eddig saját forrásból és különféle adományokból több mint egymillió koronát (hatmi llió forint) fordítottak a felújításokra, de hatszor ennyire volna szükség ahhoz, hogy a négy évfolyamos gimnázium öszszes diákja jól érezhesse magát. Igaz, erre van három esztendejük, mert most még csak az első évfolyam tizenkilenc diákja koptatja a padok at. A szülők eleinte aggódtak, mert nem tudták, nyugodtan adhatjáke csemetéjüket az újonnan induló intézménybe. A lelkész mindekit végigvezetett az épületen, megmutatva a Hollandiából kapott iskolabútorokat, a felújított mosdókat, s bemutatta az új líceu m tanárait. Most már teljes a bizalom. Az állami tanrend szerint oktatnak, s az sem baj, ha valaki nem református vallású. Aki nem akar hittanra járni, annak az etikainevelésórára kell bejárnia. – Azt kellene elhinniük a lévaiaknak – mondja búcsúzóul Pás ztor Attila – , hog y a kisebbségi sors nem törvényszerűen szenvedéstörténet, hanem lehet értelmes élet is. A tizenkét százaléknyi magyarság éppen a határ: innen fel is lehet adni az egészet, de ahhoz is elég, hogy újra nekirugaszkodjunk a nemzetépítésnek. Arról nem is beszél ve, hogy Erdélyben háromezres
