Reggeli Sajtófigyelő, 2002. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-02-15
17 te levíziócsatornájuk is van. Nemcsak a francia – román újlatin szimpátia tehát az oka annak a szemléletnek, amit a romániai nuncius a Panorámában képviselt: sokkal inkább az, hogy mind a román, mind a francia állam, a központosított állam és a kizárólagos poli tikai nemzet talaján áll még ma is. Ebben a – régesrégen elavult – etatista szemléletben a helyzet világos: Belgiumban csak belgául beszélő belgák, a (volt) Jugoszláviában csak jugoszlávul beszélő jugoszlávok, a (volt) Csehszlovákiában csak csehszlovákul beszélő csehszlovákok, Nigériában csak nigérül beszélő nigérek – Romániában pedig csakis románul beszélő románok élnek. Brrrr. Szomorú, hogy a mélyen vallásos moldvai csángók – kik nemcsak szinte félistenként tisztelik katolikus papjaikat, de az egyik nyil atkozó lelkipásztor szerint félnek is tőlük – lassan fölmorzsolódnak a fennmaradásukért folytatott, kilátástalannak látszó küzdelemben. Komoly, hathatós és pártpolitikától független, azonnali lépésekre lenne szükség, többek között az Európa Tanács határoza tának érvényre juttatása útján, még mielőtt – a román állami szervek és a Vatikán állandó és intenzív agymosásának hatására – a szerencsétlen sorsú csángók tényleg elhiszik magukról, hogy a magyarsághoz az égvilágon semmi közük sincs. Ha sokat várunk, és t étlenül nézzük a moldvai csángó magyarok vergődését, a végén még igaza lehet a nunciusnak, és találkozhatunk majd a mutatóban megmaradó csángó falvak egyikében, például – a ma még színmagyar – Klézsén hébehóba olyan echte románokkal, akik egy kicsit azért még tudogatnak magyarul. Ne hagyjuk magukra őket: most már a fennmaradásuk a tét. vissza Szlávnits László ügyvéd, Budapest A NATOkártya Pozsonyban végül is Dzurinda javára dőlt el a bizalmi szavazás; ettől persze még a sz lovák koalíció választási esélyei szemernyit sem javultak. Dzurinda mostani győzelme nyilvánvalóan pirruszi, napjai a miniszterelnöki székben meg vannak számlálva. Magyar szempontból ehhez legfeljebb annyi tehető: kár lesz érte. Hiszen rég volt olyan kormá nyzat Pozsonyban, amely olyan komolyan vette volna a jószomszédságot vagy az ottani magyarság helyzetének javítását, mint az övé. Igaz, egy ideje már nem teljesen ez a helyzet, akár úgy is lehetne mondani, hogy a dolgok Szlovákiában kezdenek visszazökkenni a megszokott kerékvágásba; a nacionalizmus újra virulens, a magyar kisebbség pedig visszahúzódik csigaházába. Meciar útja nyílegyenesnek látszik a hatalomig. Könnyű belátni: a volt bokszoló visszatéréséhez nem fűződik jelentős magyar érdek. Ezért érthetetlen, miért áll be az Orbánkormány is Meciar szálláscsinálóinak sorába. Mert lehet ugyan szavakban napjában többször is barátnak titulálni Dzurindát, miként ez t Orbán Viktor teszi, ha közben tetteivel a miniszterelnök maga is egyre csak szaporítja szegény pozsonyi sporttársa gondjait. A magyarellenesség újabb hullámát például kétségkívül a státustörvény, illetve a jogszabály alkalmazásának faramuci körülményei v áltották ki északi szomszédunknál. A „mélyszlovákok” alá a konzultációk elmaradása, a pökhendi or báni erőpolitika adott lovat. Ráadásul elmaradt annak a világossá tétele is, hogy a kedvezménytörvény tényleg nem diszkriminálja a többségi szlovák nemzet tagjait. Aki ezt a diplomáciai munkát megspórolhatónak gondolta Budapesten (sajnos sokan voltak ilyen ek a Fideszagytrösztben), annak fogalma sincs a szlovákság Magyarországgal kapcsolatos – gyakran persze irracionális – gyanakvásairól, érzékenységeiről, félelmeiről és sérelmeiről. E baklövések sorát most Orbán azzal tetőzte, hogy a kedvezménytörvény kérd ését elképesztően ügyetlen és otromba módon legutóbbi rádiónyilatkozatában lényegében összekapcsolta Szlovákia NATOfelvételének problémájával. Pozsony e lépést érthetetlennek és barátságtalannak véli; mi tagadás: nem minden alap nélkül. Gyakorlatilag ugya nis adott esetben leplezetlen zsarolásról van szó Orbánék részéről (még akkor is ez a helyzet, ha a Külügymisztérium ezt sápatag közleményben tagadni próbálja). Pontosan ez az a szituáció, amitől a magyar NATOtagság kapcsán mindig is tartottak a szomszédo k. Annak idején éppen azért sírták tele román és szlovák diplomaták Brüsszel NATOhivatalait, hogy Budapest elvi vétójogát az országukkal szembeni történelmi számlák rendezéséhez igyekszik majd felhasználni. Más szóval: Magyarország a „NATOkártyával” akar ja majd sakkban tartani őket. Magyar részről akkoriban nem győztek tiltakozni, csodálkozni, garanciákat adni, és a budapesti diplomácia azóta is gyakran hajtogatta, hogy rajtunk nem fog majd múlni a szomszédok NATOtagsága. A dolog most válik időszerűvé; a szövetségnek hamarosan döntenie kell az újabb NATOtagokról. Akkor tehát, amikor a magyar szándékokat a szomszédok kezdik megkérdőjelezni. Románia például alig pár héttel az Orbán – Nastase paktum létrejötte előtt egyszer csak konstatálta, hogy a külügyi bi zottság fideszes alelnöke nevét adta egy olyan kezdeményezéshez, amely nem számolt a román NATOtagsággal. Most pedig, lám, itt van az újabb skandalum: Orbánék úgy tesznek, mintha legalábbis rajtuk múlna Szlovákia NATOfelvétele. Miközben persze e képzet t eljesen irreális. Mert gondoljunk csak bele, mi történne, ha Magyarország a többi NATOpartnerrel szemben egyszer csak tényleg kisded játékokba kezdene a vétójoggal valamelyik szomszéd tagsága ügyében. Az, hogy nevetségessé válna a szövetségesek szemében, vagy inkább: gyanússá.
