Reggeli Sajtófigyelő, 2001. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-12-06
5 A férfiak lelkesedésükben összegyûjtöttek s teherautóra csomagoltak jó öttonnányi élelme t és ruhanemût, szabadnapokat kértek munkahelyükrõl, s 1990 januárjában elindultak, mint akkoriban annyian, Romániába, segíteni. Megcélozták azt a bizonyos nyolcszáz éves gyönyörû szász falut, melyben akkor - mint mondottuk - még jó húszszázaléknyi szász é lt. Ezek a Kárpátokon túlról betelepedettekel némileg kényszeredetten, de aránylag jól megvoltak. A faluban szász és román ugyanis egyformán nyomorgott az utóbbi tíztizenkét évben. A karácsonyihúsvéti tízkilós súlyhatárú nyugatnémet csomagokat egyre keve sebb család kapta, s tartalmuk is - a címzettek kérései nyomán - mindinkább az alapvetõ életszükségletek felé tolódott: már nem teát és neszkávét kértek a szászok, hanem gyufát, gyertyát, szappant, margarint, cukrot meg cukorpótlót... Ebbõl aztán - különös en az öregek - gyakran csencseltek a fiatalabb új szomszédokkal - tejre, tojásra, rõzsére... A badenwürttembergi rokonságnak viszont egyre irreálisabbnak tetszettek a romániai kérések, s a szeretetcsomagok postaköltsége már régen meghaladta tartalmuk ért ékét. A küldemények gyakran el is tûntek, s a nyugatnémet rokonság fukarabb része ezen a ürügyön aztán gyorsan be is szüntette az ajándékozást. Így nõtt fel lassanlassacskán a szóban forgó faluban egy iskolaosztálynyi szász meg román gyerkõc, aki életébe n még sohasem látott csokoládét. S amikor a segélyhozó nyugatnémet teherautó begördült a falu fõterére, õk álltak az összecsõdült sokaság elsõ soraiban. Mikor a lelkes és segítõkész nyugati fiatalember (harmadik napja autózott már kelet felé!) a teherautóp onyva alatt állva észrevette, hogy nem fog jutni valamennyiüknek annak a kartondoboznak a tartalmából, amelyet hamarjában kezébe vett, egy (egyébként lila tehenet ábrázoló) tábla csokoládéval kezében hirtelen azt kérdezte: - Wer ist hier Deutscher? (Ki ném et itt?) Pár másodpercig nem volt válasz, ám egy kisfiú végre megértette a kérdést: - Ich bin Sachse... und der auch... Und der... und der... - mutogatott meglehetõs bizonytalanul. A lelkes és segítõkész fiatalember spontán elhatározással ezeknek nyomta k ezébe a csokoládét. A megajándékozott gyerekek szerteszaladtak: ösztönösen menekítették a tömegbõl szerzeményüket. A lelkes és segítõkész férfiak ezek után szerették volna a további adományokat a falu szász lelkészének segítségével szétosztani. Csakhogy, mint kiderült, a Herr Pfarrer már régesrég Nyugaton van, egy Lüneburg környéki község híveit boldogítja. Így hát a lelkes és segítõkész férfiak - mit tehettek volna, hisz mindenkinek nem jut! - néhány idõsebb, nyelvüket jól beszélõ özvegyasszony nem kevés bé lelkes segítségével határozták meg (mégpedig szigorúan nemzetiségi alapon), ki érdemesült a faluból a váratlan segítségre, s ki nem. Másnap a lelkes és segítõkész német férfiak elindultak a kiürített kamionnal visszafelé, nyugatnak. Fogalmuk sem volt jó indulatú lelkesedésük következményeirõl. Ugyanis: még mielõtt hazaértek volna, még mielõtt a törzsasztalnál elmesélhették volna, mily meghatóan hálásak voltak lelkes segítõkészségükért a romániai honfitársak, a falu szászok lakta házai közül három máris fö ldig égett. Természetesen olyan gyerekek szülei gyújtogattak, mindjárt a segélyosztás másnapján, akik státuscsokoládé, lila tehén nélkül maradtak... A szászok és a betelepültek közötti viszonyt a nyugatnémet segélyszállítmány végleg megmérgezte: az õslako soknak ezután már nem volt e faluban maradásuk. Ott tartottak be nekik, ahol csak tudtak. És hányfelé tudtak! A többségi nemzetnek a keresztbetevéshez - akár a falu, akár az egész ország szintjén - mindig végtelen lehetõségei nyílnak. Még a törvényességen belül is. Eredmény: ma egyetlenegy szász sem lakik a nyolcszáz éves szász faluban. A vártemplomba is máshonnan kellett - a turisták miatt - németül beszélõ házmestert hozni. Pedig hát mindenki csak jót akart! Jót akart!
