Reggeli Sajtófigyelő, 2001. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-12-12
4 kedvezménytörvényt vette védelmébe, hanem a határokon túl élő kisebbségek támogatása európai gyakorlatának a kérdését vetette fel. Habár nem mozgok otthonosan a kisebbségvédelemben, az a benyomásom, hogy a magyar beadvány meglepetésszerű volt, és miután a Bizottság a magyar beadv ány logikája mentén kivizsgálta a kérdést, elemzése és javaslatai új kisebbségvédelmi korszak kezdetét jelentik.4 Jelen tanulmányunk szempontjából az igazán lényeges kérdés az, hogy a Velencei Bizottság legitimnek tekinti azt az elvet, hogy az anyaország t ámogassa a határain kívül élő kisebbségeket, és azt nem tekinti sem pozitív diszkriminációnak, sem extraterritoriális hatályúnak.5 Ezzel implicit módon elismeri – ellentétben az eddigi kisebbségmeghatározásokkal – , hogy a nemzeti kisebbségeknek van (lehet ) anyaországuk.6 Az anyaország, anyaállam egyetlen kisebbségmeghatározásban sem jelenik meg. Szemléltetésképpen, nézzünk meg két kisebbségmeghatározást. Az egyiket épp a Velencei Bizottság dolgozta ki 1991ben: „Olyan csoport, amely számban kisebb, mint a zon állam népességének fennmaradó része, amelynek tagjai, bár az adott állam polgárai, olyan etnikai, vallási vagy nyelvi ismérvekkel rendelkeznek, amelyek különböznek a népesség többségétől, és az az akarat vezérli őket, hogy megvédelmezzék kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket.” A leginkább elfogadott, Capotortiféle nemzetikisebbségmeghatározás pedig így hangzik: „Olyan nem dom ináns csoport, amely lélekszámban kisebb az állam népességének többi részénél, s amelynek tagjai – mint az adott állam szülöttei (nationals) – olyan etnikai, vallási vagy nyelvi jegyekkel rendelkeznek, amelyek különböznek az állam népességének többi részét ől, és olyan szolidaritásérzést tanúsítanak, még ha csak burkolt formában is, amely kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk vagy nyelvük megőrzésére irányul.” Láthatjuk, hogy egyik meghatározás sem említi az anyaországot. Természetesen nem mindegyik kisebbség rendelkezik anyaországgal, ezért általános meghatározó tényező sem lehet. Viszont a térségünkben, de facto, nagyon sok kisebbség rendelkezik anyaországgal, és ez az anyaország valamilyen módon támogatja a határaikon túl élő nemzeti kisebbségeit. A „gond” e lsősorban azokkal a nemzeti kisebbségekkel van, amelyek nemzetépítési politikát folytatnak, s ehhez az anyaország általában – valamilyen formában – támogatást nyújt. Ilyen kisebbség a romániai magyarság is, és ugyanez elmondható a szlovákiai magyarokról is .7 Ezek a kisebbségek olyan nemzetállamokban élnek, amelyek a maguk részéről ugyancsak nemzetépítő politikát folytatnak. A két párhuzamos nemzetépítési politika gyakorlatilag – ha nem is erőszakos, de – feloldhatatlan konfliktust eredményez. Ezért ha az an yaország – bármilyen formában is – támogatja a nemzeti kisebbséget, egyben annak nemzetépítését is támogatja. Az európai kisebbségvédelem nagy hangsúlyt helyez a kétoldalú együttműködésre és az ezen belüli problémakezelésre. Viszont, meglátásom szerint, ez ek a „jószomszédságon” alapuló egyezmények nem működnek. Az állam és a nemzeti kisebbségek közötti viszonyban nem arról van szó, hogy a kisebbségek egyszerűen megőrizni akarják nyelvüket és kultúrájukat (azt is, természetesen), hanem meg akarják teremteni azokat az intézményeket, kereteket, amelyek biztosítják a nemzeti kisebbség fennmaradását és prosperálását. Ha csupán megőrzésről lenne szó, az gyakorlatilag a lassú, de biztos asszimilációt eredményezné. Ezért a kisebbségek számára nem elégséges a jelenle gi kisebbségvédelmi szabályozás. Az külön kérdés, hogy az állami álláspontokat előtérbe helyező EUs kisebbségvédelmi politika gyakorlatilag nem a kisebbségek szemszögéből, hanem az elképzelt stabilitásra tekintettel határozza meg a kisebbségi jogokat. A következőkben megvizsgálom a Velencei Bizottság általam legfontosabbnak tartott következtetéseit. Az állam és az anyaország viszonyáról a Bizottság megállapítja, hogy mind a két fél rendelkezik jogosultságokkal. „A kisebbségek védelméért elsősorban a la kóhelyük szerinti állam tartozik felelősséggel. A Bizottság tudomásul veszi ugyanakkor, hogy az anyaállamok szintén szerepet játszanak kisebbségeik védelmében és megőrzésében, az őket összekötő nyelvi és kulturális kötelékek szorosan tartásának céljával.” Kisebbségvédelmi alapelv, hogy a területén élő kisebbségekkel szemben az illető állam tartozik felelősséggel. De ha nem is tekinthető a kisebbségmeghatározás részének, a Bizottság kimondja azt az alapvető elvet, hogy az anyaállam szerepet játszhat kisebb ségeinek védelmében. A kérdés úgy is feltehető, miért szükséges, hogy az anyaállam szerepet vállaljon ebben. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy térségünkben éppen azért, mert az illető állam, amelyben a kisebbségek élnek, nem biztosítja megfelelően a k isebbségek védelmét. Ezt a kérdést meg lehet közelíteni jogilag, és hivatkozni lehet a különböző kisebbségvédelmi dokumentumokra. De ez nem visz közelebb a kérdés megértéséhez és megoldásához. Könnyűszerrel bebizonyítható – például Románia esetében éppen a magyar kisebbségre vonatkozóan – az is, hogy megfelelő módon védelmezi azt, és az is, hogy igen keveset tesz annak érdekében. A romániai magyar kisebbség és a magyar állam szubjektív módon azt érzékeli, hogy a romániai magyar kisebbség jogai nem biztosíto ttak Romániában. Egyéni szinten talán igen, és a kisebbségekhez tartozó egyének társadalmi integrációjára vonatkozóan sem lehet túl sok kifogást emelni. De ez nem elégséges a kisebbségek kulturális (értsd: nemzeti) reprodukciójához, ami minden kisebbségpol itika alapvető célja. Ilyen értelemben a nemzeti kisebbség elvárja, hogy az anyaország kompenzálja valamilyen
