Reggeli Sajtófigyelő, 2001. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-11-03
5 nem úgy lesz nevelve”. Viszi majd magával Németbe, ahol a kisfiú angolul meg németül fog tanu lni. Az iskolában azt is elmondják, hogy nagyon nagyot változott errefelé a világ. Míg régebben a cigányok jártak a magyarokhoz dolgozni, most éppen fordított a helyzet. Magyar férfiak végzik az építőmunkát a cigányoknál, magyar aszszonyok járnak hozzájuk süteményt sütni meg takarítani. Bemegyünk egy tanórára is. A negyedik osztályban Nagy Dalma, a marosvásárhelyi tanítónőképzőben az idén végzett mindössze húszesztendős „tanító néni” tart órát. Éppen magnót hallgatnak a gyereket. Úgynevezett szabadóra van, és egy kazettán Lagzi Lajcsi énekel. Amint a tanító néni mondja, ez egyaránt tetszik a magyar és a cigány gyerekeknek is. De hát tudnak ezek mást is, jelzi, és felszólítja a cigány Gábor Gittát, aki két óvodás testvére között ül a padban. Szépen elvannak itt vele az iskolában, mosolyog a tanító néni. Gitta pedig gyönyörűen elénekli az Este van már, nyolc óra című magyar népdalt. A többiek is felbátorodnak. A szintén cigány Gábor Jankó azt énekli, hogy Piros lett a paradicsom, nem sárga, a magyar Sárkány Sz ende Orsolya egy Nyárád menti népdallal örvendeztet meg bennünket, az ugyancsak magyar Kelemen Józsika pedig a Debrecenbe kéne menni című dalt adja elő. Nagy Dalma igen jól érzi magát ebben a környezetben, noha egész eddigi életét Marosvásárhelyen töltötte . Azt mondja, amikor a városban hospitálni járt és az olvasást tanították, amikor cigány gyerek következett volna, az automatikusan kimaradt, mert rosszul vagy sehogyan sem olvasott, és a magyar gyerek folytatta a szöveget. Itt, Nyárádkarácsonban ilyen ne m fordulhat elő. A különbségek persze itt is megmutatkoznak. Nemrégiben például az egyik cigány kisfiút azzal kezdték csúfolni, hogy egy magyar kislány a szeretője. Mire a kisfiú így tromfolt vissza: hülyék, hát nem tudjátok, hogy nekem csak cigány szerető m lehet? Ő meg nyilván azt nem tudja, hogy Korondon már magyar felesége is lehetne, mondom én. A Nyárád mentén persze nemcsak jómódú cigányok élnek. Megyünk tovább a térség központja, Nyárádszereda felé. Elhagyjuk Backamadarast, már majdnem beérünk Nyárád bálintfalvára, amikor a kukoricásban testes cigány asszonyt pillantunk meg. Beszélgetésbe elegyedünk vele, ő mindenáron valamiféle régiségeket akar ránk tukmálni, de nagyon intelligens, hamar rájön, hogy ma itt nem lesz üzletkötés. Segítségét, egy félkegye lmű fiatalembert a további kukoricatörésre serkenti, ő pedig mesélni kezd. Sokat tud a világról, ezért sokféléről beszél. A kocsink rendszámáról azonnal látja, hogy Magyarból jöttünk, rögtön elmondja tehát, hogy amikor 1990ben a hodákiak a marosvásárhelyi magyarok ellen vonultak a furkósbotokkal, az ő családja is bement a városba, a magyarok védelmére. – Mert úgy tudja meg, nagyságos úr – néz mélyen a szemembe – , ugyanolyan magyarok vagyunk mi is, mint maguk. Igaz – teszi hozzá – , mi Bengáliából jöttünk, de az már régen volt. Rostás Julianna, ez az ötvenegy esztendős csupa ész asszony aztán beszél a nyárádkarácsoni cigányokról, akik szerinte azért tudnak imaházat építeni, mert Indiából kapják a pénzt. Hogy mi a különbség köztük meg a nyárádkarácsoniak köz ött? Semmi, mondja, mert mi is éppúgy Gábor cigányok vagyunk, mint ők. De ennél az egyetlen azonosságnál meg is ragad, pedig szívesen hallanék még mást is. Rostás Julianna azonban a cigány asszonyok kiszolgáltatottságáról, mostoha sorsáról beszél. Hogy már tizenkét éves korukban összefekteti őket az apjuk olyan fiúkkal, akiket soha nem szerettek, és soha nem is fognak szeretni. Csak szülikszülik a sok gyereket szeretet nélkül. – És higgye el, nagyságos úr, a szülés nehezebb, mint a halál – mondja komoran Rostás Julianna. Majd felderül az arca: – És tudja, mikor jön el a mi időnk, nagyságos úr? Akkor, amikor az urunk már nem férfi. Akkortól mi vagyunk az urak. De még ezután is van egy baj – felhősödik el ismét. – A fiunk soha nem a miénk. Az mindig az apjáh oz húz. Magyarok szeszélye Hosszan hallgatunk a vallomásos megnyilatkozás után, majd megkérdezem, minek lesz a kukorica. Csirkének meg pulykának. Disznót nem tartanak? Nem, azt nem tartunk. Talán, mert adventisták? Nem, csak nem tartunk, mondja, és néz m aga elé. Ő is nyilván tudja, amit én. Az erdélyi románok azzal csúfolják a regátiakat, hogy azok olyan emberek, akik egy hét alatt megesznek egy disznót. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem ismerik vagy nem alkalmazzák azokat a tartósítási módszereket, amely eknek a segítségével a disznót egy évre „be lehet osztani”. Megeszik tehát egy hét alatt. Iszonyú a pazarlás. Így gondolják ezt a cigányok is. Ezért praktikus állat számukra a csirke meg a pulyka. Amelyik nap levágják, el is lehet fogyasztani. Elbúcsúzunk Rostás Juliannától, és megyünk tovább. Még szegényebb cigányt látni. Nem kell túlzottan messzire menni. Áthaladunk Nyárádszeredán, majd még néhány falun, azután Vadadra érünk. Itt van a falu szélén egy kékre meszelt falú, bádogtet ős házikó. Az efféle épületekben igen szegény cigányok laknak, akiket a Székelyföldön házi cigányoknak neveznek. Amint megállunk az autóval, nyílik a putri ajtaja, meghatározhatatlan korú asszony pattan ki rajta, s már kér is: adjunk neki akármit, de ha le het, pénzt feltétlenül. Lesz minden, csak beszélgessünk előbb. Azzal le is ülök a ház elé az árokpartra, a kollégám fotózni kezd. Az őszi verőfényben kékellő putri pedig megelevenedik, és annyi ember tódul ki belőle, hogy meg nem tudjuk számolni. Egy fiata lember telepedik mellém. Bemutatkozom neki, ő csak annyit mond: Józsi. Milyen Józsi? – kérdem. Hát csak úgy Józsi, hangzik a válasz. No hát akkor, azt mondja meg nekem Józsikám, miért állították oda a kerítés sarkába arra a karóra azt a nagy bábut? – kérde zem a fiatalembert, akiről annyi közben kiderült, hogy húszesztendős. Azt az üllü miatt, így Józsi. De mi az az üllü? Hát csak úgy mondjuk, hogy üllü. Elkezdek gondolkodni, és nagy nehezen rájövök, hogy ez a fiatal cigány igen szép, ősi székely nyelven bes zél. Amelyen az ölyvet, vagyis az ölyűt máig üllünek nevezik. És tényleg ott kapirgál az udvaron néhány tyúkocska, amelyet a
