Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-29
7 Egyesült Államok a múlt birodalmaival ellentétben "a demokrácia és a szabadság birodalma ". Mindössze annyi a szándéka, hogy a lehető legkevesebb költséggel biztosítsa katonai, gazdasági és kulturális jelenlétét. Donnelly nem rejti véka alá, hogy önmagát Reagannél is reaganistábbnak tartja. Ami azt jelenti, hogy "jelentéktelennek", túlhaladot tnak és anakronisztikusnak ítéli Henry Kissinger "erőegyensúly"elméletét, amelyet a volt külügyminiszter Machiavelli és Metternich ihletését követve nagyon aktívan védelmez. Donelly eközben igencsak tiszteli Kissinger tehetségét, de Henrit magát kissé a m últ relikviái közé sorolja. Chalmer Johnson, a San Diegói egyetem nagy tekintélyű professzora egyik legújabb könyvében arra próbálja fölhívni a figyelmet, hogy az árnyalatlan imperialista doktrína milyen költséges és mennyi kockázatot rejt magában, menny ire megzavarja az Egyesült Államok kapcsolatait európai és japán szövetségeseivel. Egyszersmind újrakovácsolja Oroszország, Kína, valamint más olyan államok szövetségét, amelyeket az amerikai beavatkozási politika fölbőszít. Donnelly szerint viszont nem az a kérdés, hogy az Egyesült Államok hegemonista szerepre törekszike vagy sem, hanem azt kell meghatározni, milyennek is kellene lennie ennek a hegemóniának. Itt kell megjegyezni, hogy a globális amerikai misszió elkerülhetetlenségének a gondolata megérin tette még az olyan kipróbált demokrata párti diplomaták és politológusok eszmevilágát is, mint amilyen Richard Holbrookeé. A boszniai amerikai beavatkozásról írt figyelemre méltó munkájában (1998ban, Dayton után) Holbrooke azt írta, hogy "korszakunkban l esznek más Boszniák is, amelyek külső beavatkozást igényelnek majd, és amelyekben kényszerűen amerikai erőkhöz kell majd folyamodni. Az önmagát erkölcsi vezető erőnek tartó nemzet - amely a világon a leggazdagabb is - nem apellálhat mások lelkiismeretére, és nem háríthatja át másokra a terheket". Holbrooke Véget vetni a háborúnak című könyvének megjelenése után és Bush minden választási ígérete ellenére is Boszniában maradtak az amerikai erők. A NATO jelen van Koszovóban és Macedóniában, ott volt Ruandában - miközben Palesztinában dúl a végeérhetetlen háború, Argentínát új pénzügyi és társadalmi válság fenyegeti, Indonéziában aggasztó az instabalitás, és ezzel még nem is értünk a végére. Nagy a kockázata annak is, hogy a rakétaelhárító rendszer kiépítését sz orgalmazó Bushterv nyomán ismét brutálisan föllángol a fegyverkezési verseny, ahogyan az egyoldalú irányzatok veszélyeire az amerikai sajtóban következetesen fölhívják a figyelmet William Pfaff és Flora Lewis írásai. A liberális érvelések abban kétségtel enül sántítanak, hogy a komoly keleti fenyegetettség 1989 óta eltűnt. Ez jelentősen megnövelte a szövetségi rendszerekbe tömörült vagy az azokon kívül álló államok mozgási szabadságát, s így ezek külpolitikájukban mindjobban érvényesíthetik nemzeti érdekei ket, kiélhetik protekcionista hajlamaikat. Csakhogy a nagy európai nemzeti államoknak arra immár nincsenek anyagi és morális erőforrásaik, hogy világszerepre törekedjenek. Az is igaz viszont, hogy hosszú távon Amerika sem tudja nélkülözni partnereinek biza lmát, szándékainak érvényesítésére neki sincsenek korlátlan eszközei. Ha az ember szembetalálkozik a kisnemzeti megalomániákkal, megérti, hogy az "amerikai évszázad" ideológusainak milyen nehéz elfogadtatniuk az óvatosság és a mérsékeltség eszméit. Meglepő volna, ha az amerikai közvélemény jelenlegi hangulatában hagyná magát elcsábítani a "multilateralizmustól", amit nem csupán a kínaiak és az oroszok szorgalmaznak, hanem Franciaország is, jóllehet Párizsnak nem minden európai partnere ért egyet ezzel. Ahog yan Jacques Delors az Esprit folyóiratban megjelent briliáns tanulmányában megállapította, az lenne a kívánatos, hogy az "új világrendet" a klasszikus "erőegyensúly" szintézisére, az univerzalizmus és a realizmus utópizmusára építenék föl. Amíg azonban il yen szintézis létrejöhet, az lenne a bölcs, ha minden intellektuális energiát a harmadik világháború kísértetének elűzésére összpontosítanánk, miképpen a tisztán látó szellemek annak idején megszabadították magukat a világforradalom fenyegető szellemétől. vissza A szerző Párizsban élő író, politológus „Gyökeres változás” A trianoni évfordulóval – részben – egybekapcsolódó millenniumi ünnepségek idején nemcsak érezhetővé, szinte tapinthatóvá vált, hogy a nemzeti retorikát a F idesz erős fegyvernek szánja a kibontakozó választási harcban. Ezt a külvilág is érzékelte, bár – szerintem – nem jól. Sokat emlegetett óvóintő vezércikkében például a londoni Financial Times Orbán Viktornak a „nacionalista politizálás iránti hajlamát” vé lte fölfedezni a nyilatkozatok mögött, mi, magyar polgárok azonban tudjuk, hogy a miniszterelnök és csapata nem hajlamból, hanem számításból politizál. És az igazat szólva egyáltalán nem érdekli, mit szól ehhez a Financial Times. (Igaz, az sem, mit szólnak a határon túli többségi nemzetek.) Ha úgy érzi, hogy a kérdéses retorika befogadására a magyar lakosság többsége fogékony, akkor nemcsak élni fog ezzel a fegyverrel (polgáribban: eszközzel), hanem minden lehetséges módon élesíti is azt. A kérdés csak az, hogy hol a mérték. Hol a határ? Ha Várhegyi Attila politikai államtitkárt, az NKÖM második emberét, egyszersmind a Fidesz országos választmányának elnökét olvasom (a Magyar Nemzetben) elképedek, és kétségbeesem. Mert az a határ nem látszik. Előremozogva tu dniillik abban a sötét ingoványban, ahol a „ki a magyarabb?” jelszó alatt folyik a Fidesz által kiírt verseny, az államtitkár úr feltámasztotta a két világháború közötti irredenta retorika központi fogalmát, a „CsonkaMagyarországot”. Ez most az ő tollán „ Kis-
