Reggeli Sajtófigyelő, 2001. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-07-13
3 Cikkek: A magyar külpolitika cs ődje? Van úgy néha az ember, hogy elolvas egy cikket, és nem teheti, hogy ne ragadjon azonnal tollat, illetve laptopot. Tamás Gáspár Miklós cikke (A magyar külpolitika csődje, június 30.) mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Szinte minden szavával egyet lehet érteni, akkor is, ha megállapításai a szokottnál is keményebbek, következtetései sarkosabbak, jelzői túlzóak. Ez azonban nem változtat a lényegen: be kell látni, hogy a „konszenzusos” magyar külpolitika, kivált a szomszédságpolitika zsákutcába került , s önmaga ellen fordult. Ez persze nem is lehetett másként. A magyar külpolitika ugyanis – miután megszabadultunk a Varsói Szerződés és a KGST nyűgétől – 1991től egy irányt követhetett: felzárkózni Európa „jobbik” feléhez, a lehető legjobb viszonyt kiépí teni a közvetlen szomszédokkal és a térség többi országával. Csak ez a kettősség adott reális lehetőséget arra, hogy nemzeti érdekeinket mind a magyarországi lakosság, mind a határon túl élő magyarság szempontjából érvényre juttathassuk. Ezt tette az Antal l – Boross- kormány, s ezt folytatta a Hornkormány is. A sikeres külpolitika lényege ugyanis nem a „konszenzus”, hanem a „kontinuitás”. Magyarország a maga méreteivel, politikai és gazdasági súlyával nem tehetett és nem tehet mást, mint él a rendelkezésére álló lehetőségekkel. És – legalábbis eddig – élt is ezekkel. Az Antallkormány megkötötte az Európai Közösséggel a társulási szerződést, a Borosskormány beadta csatlakozási kérelmünket, a Hornkormány megkezdte a tárgyalásokat, az Orbánkormány pedig fol ytatta ezeket. Az Antallkormány rövid „semlegességi” kísérletei után megkezdődött a közeledés a NATOhoz, a Hornkormány alatt megszületett a döntés a felvételről, az Orbánkormány learatta ennek babérait, aláírta az Északatlanti Szerződést, s azonnal ré szt vett a jugoszláviai tűzkeresztségben. Az Antallkormány megkezdte a viszony rendezését a közvetlen szomszédokkal, megkötötte az első alapszerződést Ukrajnával. A Hornkormány – igaz, jelentős hangsúlyváltással – ezt folytatta, szerződés útján rendezve a viszonyt Romániával és Szlovákiával is. Mindez – és csak ez – adott reális alapot arra, hogy esély legyen felülkerekedni a trianoni traumán, túljutni a második világháború és az annak következtében kialakult kétpólusú világrendszer súlyos következményein , s megkezdeni a magyar nemzet igazi érdekeit szolgáló, európai értelemben vett demokratikus felemelkedést. Az Orbánkormány azonban semmit sem tanult elődjei kínkeservesen megszerzett tapasztalataiból. Elfelejtette vagy talán nem is ismerte azt a nyilvánvaló tényt, hogy a sikeres külpolitikához két alapvető tényező együttes jelenlétére van szükség: megfelelő ne mzetközi súlyra és pozícióra, valamint a feladatát magas fokon ellátó diplomáciára. Az előbbi hiánya objektív adottság. A mi súlyunk soha nem lesz hasonló nemhogy Oroszországéhoz vagy Kínáéhoz, de, fájdalom, még Lengyelországéhoz sem! Ez pedig azt jelenti, hogy valamennyire mindig is másokra leszünk utalva, feltétlenül valamilyen nagy és erős közösséghez kell tartoznunk, s ez manapság nem lehet más, mint a NATO és az Európai Unió. Ami pedig a másik feltételt illeti: nem lehet sikeres diplomácia az, amelyet négyévenként lefejeznek, ahonnan azért távolítanak el tömegesen nagy tapasztalatokkal rendelkező diplomatákat, mert vélhetően nem rokonszenveznek az új kormánnyal. Helyükbe kevéssé tapasztalt és nem eléggé képzett emberek jönnek. S az állomány kettéválik: egyik része fél és kivár, a másik része gyakorlatlanul tobzódik az új lehetőségekben. Ilyen megosztott állománnyal a diplomácia nem tudja ellensúlyozni az ideológiai alapon meghozott külpolitikai lépéseket, hiszen aki nem ezeket segíti, az önmagát írja le. Az ideológia pedig arra visz, hogy „mi vagyunk az éltanulók”, jól vizsgáztunk a NATOban, az EUval folytatott tárgyalásokon mindenkit megelőzünk a 22 lezárt fejezetünkkel (ezeken olyan kompromisszumokkal jutottunk túl, hogy még nem is tudjuk, milyen árat kell majd fizetnünk értük). Mi vagyunk a térség legjobbjai, így jogot formálhatunk arra is, hogy diktáljunk. Megteremtjük magunknak az új „Visegrádot”, ahol persze mi vagyunk a legfontosabbak, diktálunk a Balkánnak, mert mi vagyunk hozzájuk képest „Európa ”, s hátat fordítunk az egész zűrzavaros Keletnek. És persze leginkább az „echte” jobboldallal állunk szóba, hiszen aki nem olyan, mint mi, az nincs is! Az igazi barátaink Tudjman, Schüssel, Haider, Stoiber és Berlusconi, na, esetleg még Buzek és Dzurinda (a két bukásra ítélt „visegrádi” vezér). Az Iliescu – Nastase párossal csak kényszerűen állunk szóba, hiszen nekünk nem a nálunk két és félszer nagyobb Románia a fontos, hanem önnön nagyságunk. A nyolc éven át folyamatos külpolitika itt megtörik, és törvénys zerűen halad a csőd felé. Az a kormány ugyanis, amely először elképzeli, majd el is hiszi önnön nagyságát, óhatatlanul megenged magának kockázatos lépéseket is, hisz nem is méri fel a kockázatokat. Ezért az „átlátszó szemfényvesztés”, ezért talál ki magána k „végrehajthatatlan” státustörvényt, s ezért rángatja abba bele a határon túli magyarság szervezeteit, amelyek nem tehetnek mást, mint hogy asszisztálnak ehhez, bár a józanabbak tudják, hogy „a kisebbségi magyarság úgysem fogja élvezni a státustörvény kép zelt, illuzórikus előnyeit” (TGM). De mit tehetnek, amikor az anyaország „segíteni” akar rajtuk? Kénytelenek lavírozni Budapest és saját fővárosaik között, „a felelőtlenül meglebegtetett reménnyel nyíltan nem szállhatnak szembe” (TGM), hiszen csak akkor ké pviselik valóban saját választóik érdekeit, ha mindkét irányból megpróbálják a maximális előnyöket kicsikarni.
