Reggeli Sajtófigyelő, 2001. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-07-24
8 A románokat és a szlovákokat a hibás reflexek terelik tévútra. Túlságosan is hozzászoktak ahhoz, hogy a hasonló helyzetekben a magyar kormányok és a magyar kisebbségi szervezetek előbb utóbb minden esetben visszakoznak. Erre a kedvezménytörvény esetében nincs többé lehetőség. És talán szükség sincs. Elérkezett az ideje annak, hogy a vitás kérdéseket valóban kompromisszumos alapon, kölcsönös engedményekkel oldjuk meg. Az egyetlen igazság kizárólagos érvényesítésének ideje nem csak a magyarság számára járt le, de úgy tűnik a szomszédos né pek számára is. Ennek az igazságnak a tudatosítása, azt hiszem, az Európai Unióba való belépésnek is alapfeltétele. A jelenlegi „konfrontáció” tehát közelről sem ígérkezik fölöslegesnek. De mielőtt a konfrontáció kifejezéstől bárki is megrémülne, tisztázno m kell, hogy az együttműködés és a konfrontáció minden demokratikus hatalmi harc természetes velejárója. A konfrontáció hideglelős kerülése és az együttműködésre való egyoldalú törekvés korántsem a kiegyensúlyozott demokráciákat, hanem főként az aszimmetri kus (s ebből adódóan antidemokratikus) hatalmi viszonyokat jellemzi. A konfrontáció és a kooperáció normális körülmények között éppenséggel behatárolják egymást. Nem engedik, hogy a konfrontáció kizárólagossággá, az együttműködési készség önfeladássá fajul jon. Mindazonáltal alapvető jelentőségű, hogy a demokratikus rendszerekben a kooperatív készségnek mindig domináns szerepet kell betöltenie. A jelenlegi román – magyar konfrontáció, mely az Európai Unióra való várakozás légkörében csakis az önként vállalt il letve kényszerű kooperáció tágabb keretei közt érvényesülhet (a magyar külpolitika továbbra is hangsúlyozza, hogy Magyarország támogatja a szomszédos államok euroatlanti integrációját), ezért mindkét fél számára csak hasznos lehet. Kiderülhet, mi az, amit a nemzetközi közösség e pillanatban a magyar törekvésekből elfogad és mi az, amit elutasít, s mi az, ami a román és a szlovák törekvésekből fenntartható és mi az, amiről mindkét államnak le kell végre mondania. A helyzet tisztázásától (bár az ezúttal sem l esz befejezett és örök időkre szóló) nem rettegni kell, inkább örülhetünk annak, hogy egy régóta vitatott kérdésben végre – kontrollálatlanul szabadjára engedett – nemzeti szenvedélyek nélkül, a nemzetközi közösség együttműködésével születhet az összes éri ntett fél számára többékevésbé megnyugtató (mert elfogulatlan jogi érvekre alapozott) döntés. A vita keretfeltételei egyébként számunkra a lehető legkedvezőbbek. Ezúttal ugyanis olyan kérdésekről van szó, melyek az Európai Unió jövője szempontjából is meg határozóak. Martonyi Jánosnak minden bizonnyal igaza van abban, hogy a jövő Európája nem a nemzetállamok, hanem a különböző típusú közösségek Európája lesz. Az unió belső kohéziójának kialakításához az európai identitás – önmagában – aligha lehet elegendő. A nemzetállamokra jellemző egynyelvű, egykultúrájú államszervezet modellje Európa számára használhatatlan. Az új típusú kohéziót csupán az eltérő szintű reális közösségek, azaz az államok alatti és fölötti régiók, a nyelvikulturális közösségek szolidarit ásérzésére lehet és kell alapozni. Azaz a jelenlegi többé kevésbé mindig önkényes döntésekkel kialakított államhatárok helyett az összetartozásérzést a reális közösségek együttélésének, azaz kooperációjának és versengésének kell megalapoznia. Az egyes ter ületek fölötti egyeduralomra törő nemzetállamok konfliktusai ezt a kohéziót csak roncsolhatják, az egymással gyakran ugyanazon a területen is együttműködő és vetélkedő kulturális közösségek harmonikus együttélése csak erősítheti. A nemzetállam kategóriáján tehát Európának elengedhetetlenül túl kell lépnie. Magyarországnak, Romániának és Szlovákiának, ahhoz hogy az Európai Unió részévé váljon, meg kell szűnnie nemzetállamokként létezni. Ez azonban ez idő szerint Magyarország számára semmivel sem könnyebb fel adat, mint Románia vagy Szlovákia számára. A nemzetállami reflexek Magyarországon két oldalról is nagyon erősek. A magyar liberálisok ugyanúgy nemzetállamban gondolkodnak, mint engesztelhetetlen ellenlábasaik, a szélsőséges nacionalisták. Teszik ezt annak ellenére, hogy a klasszikus liberalizmus nemzetállami nacionalizmusát a nyugati liberálisok jelentős része (egy írásában még a magyar Kis János is) jó ideje feladta. Érdekes azonban, hogy az ide vonatkozó szövegek ugyanúgy nem jelentek meg magyar fordításb an, mint ahogyan román vagy szlovák fordításban sem. W. Kymlicka, R. Brubaker, W. Norman, W. Connor, A. Buchanan, J. Tully, D. Held és mások nevei a magyar politikai irodalomban csaknem teljesen ismeretlenek. Azok a liberálisok, akik a magyar szellemi élet ben hosszú évtizedeken át a legkorszerűbb nyugati eszmék hazai forgalmazását megszervezték, ezúttal nem hajlandóak közvetíteni. Szívósan ragaszkodnak a nemzetállam fogalmi kereteihez. Nem volna érdektelen végére járni, hogy miért? A kérdés megválaszolásáho z az irodalom szilárd fogódzókat kínálna. A nacionalizmus és a liberalizmus közötti szerves összefüggések ma már közhely számba mennek. Hogy milyen jellegű az a nacionalizmus, mely a magyar liberálisok nemzetállamhoz való ragaszkodását előírja, ez idő szer int mégis teljességgel feltáratlan. Ahhoz azonban, hogy a magyar nacionalizmus egy sajátos változatáról van szó, semmi kétség sem férhet. A magyar liberalizmus hívei ugyanúgy a teljes asszimiláció, a nyelvikulturális homogenitás, az állampolgáridegen köz ti merev megkülönböztetés hívei, mint az etnicista értelemben vett magyar nacionalisták. Lényegi eltérések pusztán a magyar identitás definiálásában lelhetőek fel. A jobboldali nacionalisták etnikai, a liberálisok állampolgári magyarságban gondolkodnak. A nacionalizmust érvényesíteni hivatott állam azonban mindkét esetben nemzetállam, melynek virtuális elitjei egy dologban határozottan nem különböznek egymástól: a másik tábor híveit mindketten hajlamosak kiutasítani az általuk képviselt „nemzetből”.
