Reggeli Sajtófigyelő, 2001. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-07-16
5 mozgások jelentenek, csakúgy, mint az a folyamat, amely az euroatlanti integráció jegyében zajlik. Állam és társadalom újfajta kapcsol ódásai bontakoznak ki előttünk, egyre lendületesebben. Vannak, akik idegenkednek a sorskérdés kifejezéstől, mert fellengzősnek tartják, és nacionalista túlfűtöttséget gyanítanak mögötte. Igazuk is van annyiban, hogy a világ, a mi politikai világunk is a jó zan, gyakorlatias, kiegyenlített és kompromisszumokon alapuló, minél szélesebb egyetértéssel találkozó megoldásokat részesíti előnybe. Legyen szabad megvilágítani, hogy mégis, legalább olykorolykor miért indokolt a sorskérdés kifejezés használata. A Kádárrendszer bukásával drámaian gyors változások következtek be, jórészt éppen azért, mert az a rend képtelen volt választ adni a kérdések többségére, és azért is, mert válasz és kellő tudás, sőt erkölcsi elkötelezettség hiányában egyszerűen elhallgatta a pro blémákat. Képtelen volt egy nagy és általános, régóta húzódó válság kezelésére. Újból és újból ki kell mondani, hogy a nemzetünk mint legtágabb, társadalomformáló közösségünk számára a végzetes szakadás folyamatai nem 1990ben kezdődtek. Még csak nem is mi ndig ezt követően, a kilencvenes években gyorsultak fel a társadalmi szakadás ma olykor kifejezetten fojtogatónak érzett gondjai. Sokkal inkább jellemző az, hogy csak a nagy fordulat után váltak igazán láthatóvá és széles körben érthetővé a töredezettség, a szakadás veszélyei és mélységei. A kérdések azért lettek tehát sorskérdéssé, mert a politika hosszú időn keresztül nem vett róluk tudomást. Emiatt, az elmaradt cselekvés következtében, a hétköznapi létet egyre gyakrabban fenyegették sorsot alakító válság ok. Csupán emlékeztetőül: a családépítés akadályai, a népességfogyás, az anyagias individualizmus tragikus erkölcsilelki következményei, csakúgy, mint a határon túli magyarság sorsa, döntően az ellenzéki értelmiség egy részének köszönhetően, amint lehetet t, már a hatvanashetvenes évek óta megfogalmazódtak, a felszínre került vitatémák közé tartoztak. A magyarság határokon átívelő kulturális egységével kapcsolatban elég Illyés Gyula híres Hajszálgyökerek című írására hivatkozni. A hatalom akkori birtokosai ban azonban a felvetések aligalig vezettek politikai akarathoz, még kevésbé döntésekhez. Jelentős eseménynek lehetett tekinteni, hogy egyáltalán eltűrték a kinyomtatásukat. A státustörvényt tehát azok közé a nagy jelentőségű válaszok közé sorolhatjuk, ame lyeket most, egy adott történelmi pillanatban a magyar döntéshozó politikai elit túlnyomó többsége a magyar nemzet kulturális egységének megőrzéséért ad egyik régóta napirenden lévő, de a törvénykezés szintjén megválaszolatlan sorskérdésünkre. Óriási bel- és külpolitikai jelentősége van egyébként annak, hogy a törvényt 92 százalékos többséggel fogadták el, s hogy egymással élesen szemben álló pártok képviselői is megszavazták. A törvény szövegéből kiderül, de már a tervezete körül zajló viták során is tiszt ázódott, hogy a magyarságot a helyben maradásra szándékozik ösztönözni. Nem tartalmaz hátrányos megkülönböztetést más országok állampolgáraival szemben, hiszen Magyarországon korlátozott időtartamra igénybe vehető előnyöket kínál. Itthon egyrészt törvényes keretek közé emel jó néhány olyan, a gyakorlatban már létező megoldást (munkavállalás, tanulás), amelyet eddig „vad”, részben szabályozott vagy félhivatalos formában alkalmaztak. Most, végre első ízben átfogó törvényes rendezés keretei közé kerül a megszá mlálhatatlanul sok egyéni kezdeményezés, segély, támogatás, egyéb, a nemzet kulturális egybentartását szorgalmazó cselekedet, amely – mondhatni – megrendítő erővel és kitartással bontakozott ki a nyolcvanas évektől kezdve. Megítélésem szerint a törvénynek a nemzeti szolidaritás formálásában is nagy szerepe van, hiszen a törvény alkalmazásával járó költségeket az itthoni adófizetők pénzéből kell fedezni, s ez megfelel a közvélemény többségi akaratának. Mindez azonban már számos módon méltatásra került az utó bbi időkben. A továbbiakban szeretnék azonban kitérni arra, milyen összefüggéseket lehet mérlegelni a nemzetközi kapcsolatok alakulásában, persze a teljesség igénye nélkül. Itt válik egyébként jelképpé a mai Macedónia sorsa, méghozzá több vonatkozásban is. Függetlenül attól, hogy a szomszédainknál, elsősorban Romániában keletkezett feszültség csillapodni látszik, fel kell tenni a kérdést, mit jelenít meg, hogyan helyezkedik el a státustörvény, ha a közép- és hosszú távú változásokat szándékozunk mérlegelni a nemzetközi kapcsolatokban. A távlatokra vonatkozó mérlegelés középpontjába azonban ebben az esetben már nem a nekünk annyira fontos kedvezménytörvényünk kerül, hanem az a kicsi és mocskos háború, amely az előző balkáni háborúk folytatásaként a nemzetközi bűnözésbe is bekapcsolódó albán gerillacsoportok és a reménytelenül gyenge, új macedón állam között zajlik. Miközben itthon és a szomszédunkban, okkal, ok nélkül a törvény finomságainak értelmezése körül zajlik a töprengés, ott, a Budapesttől 625 kilométe res távolságra lévő Szkopjénél, azaz éppen akkora távolságra, mint tőlünk Bukarest, a nemzetiségi konfliktusok legrémisztőbb változata zajlik. Az európai biztonság igazi problémája ma éppenséggel az, leszerelhetőe békésen ez a válság, avagy felmerül egy o lyan nemzetközi beavatkozás rémképe, amely nem is olyan régen az Északatlanti Szövetség első háborújához vezetett, éppen a szomszédos Koszovóban. Macedónia és Koszovó határán valóban a legszörnyűbb nemzetiségi összecsapások zajlanak, az az állapot azonban nem hatszáz kilométerre, hanem fényévnyire van a státustörvény kapcsán érzékelhető feszültségektől. Magyarország a NATO tagja, és az európai uniós tagság küszöbén áll. Kiemelkedően jó helyzetben van, mondhatni, vezető szerepben a szomszédos országokhoz ké pest. Ha manapság harmada nem az ország határain túl élne, ezt a helyzetet akár kényelmesnek is lehetne mondani. Így azonban két szempontból is szorongató az átmeneti állapot. Nem mindegy, mikor leszünk az Európai Unió tagjai, és az sem mindegy, hogyan sta bilizálható a helyzet a szomszédságunkban. A státustörvény eléggé ki nem domborítható
