Reggeli Sajtófigyelő, 2001. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-04-10
7 számít. Elképzeléseik szerint az egész rendszerhez 1,51,7 milliárd forintra, az induláshoz 420 millió forintra lenn e szükség. Egyelőre a KRH a Duna Televízió épületében kapott helyet, költségeit az alapítók fedezik – áll az MTI 'm- formációjában. – A KRH megálmodóinak el- képzelése impozánsnak tűnik, ám kérdés, hogy célszerűe pénz és pályázati lehetőségek hiányában k omolyan tervezni – közölte lapunknak nyilatkozva Csapody Miklós, az MDF alelnöke, aki nemrég tanulmányban bírálta a KRH létre- hozásáról szóló tervet. A Magyar Távirati Iroda (MTI) a nemzeti hírszolgáltatás alapja, olyan gazdagok pedig nem vagyunk, hogy pá r- huzamos intézményrendszereket működtessünk, különösen a parlament és a kormány döntése nélkül – tette hozzá. MHlMTI vissza Fóris György Pudingpróba a Balkánon Sokak szerint veszélyes diplomáciai manőverbe fogott az Európai Unió, amikor hétfőn aláírta Macedóniával a stabilizációs és társulási megállapodást. A lépés melletti érvek világ osak: erősíteni az egyedül tárgyalóképesnek (és késznek) tűnő jelenlegi kormány helyzetét egy olyan országban, amelyben bármikor belobbanhatnak az indulatok. Az ódzkodók pontosan ugyanettől tartanak: bármikor belobbanhatnak, s az EU addigra már kiadta a kezéből az egyetlen mozgósítható kártyáját. Ráadásul úgy, hogy társ felelősséget is vállalt a történtekben, mivel olyan kormányt erősített meg, amely sok szempontból maga is adósa a helyzetnek. Pedig a megállapodás n agy dolgokat lenne hivatott kifejezni. Ez az első eredménye annak a paradigmaváltásnak, ami az uniós gondolkodásban a boszniai válság végnapjaiban kezdett megfoganni, és a koszovói válság idején nyerte el mai formáját. Részben még ugyanazon Hans van den Br oek (akkor mint EU külpolitikai biztos) vezényletével is, akinek a nevéhez a nyolc évvel korábbi megközelítés is kapcsolódott. 1991 júliusában -- az EU soros elnökségét átvevő Hollandia külügyminisztereként -- ő vezet te azt a delegációt, amely a lángra kapó jugoszláviai indulatok lehűtését lett volna hivatott elérni. Dolgavégezetlen tértek vissza, Van den Broek pedig az amszterdami reptéren megtette nevezetes nyilatkozatát arról, hogy ha Belgrádban, Zágrábban, Ljubljan ában nem kérnek az EU tanácsaiból, akkor szívük joga belátásuk szerint cselekedni, az unió nem fogja senkire erőltetni elképzeléseit. Magyarán: az EU "leveszi" róluk a kezét. Aztán egyszer csak fegyveres konfliktusok kezdődtek európai területen, EUtagok és potenciális tagjelöltek tőszomszédságában. S ha a pszichológiai, politikai sokk nem lett volna elég, jöttek a menekültek is, százezerszámra, milliós nagyságrendű kiadásokat és növekvő társadalmi feszültséget produkálva immár a kapukon belül. Cselekedni kellett, de ez most már nem ment könnyen. A maastrichti szerződésben először intézményesített közös "külpolitikai pillér" láthatóan nehezen akart felállni: mást mondtak a britek, franciák, más cselekedtek a németek. Az amerikai légierőre és a Holbrookefél e diplomáciai gőzhenger beindulására volt szükség a pillanatnyi daytoni pihenőhöz. De mire fel lehetett volna sóhajtani, jött a még nagyobb válság Koszovóban, s hozzá immár a milliárdos nagyságrendű számla, akár a katonai műveletek, akár a humanitárius tét elek, akár az újjáépítési konferenciák kiadásait tekintjük. Végkép bebizonyítva: az EU nem engedheti meg magának, hogy ne legyen megelőző külpolitikája. A Balkánon is. A mindebből két éve kinőtt bizottsági javaslat mindent egy lapra tett fel: pénzben, seg élyben, kereskedelmi könnyítésekben, egyre szorosabbá váló politikai párbeszédben, és végül a majdani EUtagság perspektívájában a mézesmadzagok oly gazdag választékát húzták ki, hogy azok brüsszeli hitek és remények szerint fajsúlyos alternatívát jelenthe tnek az eddigi ellenfeleknek. Alternatívát a tisztán nacionalista prioritásokból kiinduló törekvésekhez képest. Nyilván nem véletlen, hogy elsőnek a tárgyalásokat a térség olyan többnemzetiségű országának ajánlották fel, amelyben addig még sikerült a békés felszín alatt tartani az esetleges széthúzó etnikai indulatokat. (Más kérdés, hogy aztán a horvátországi átalakulás Zágráb számára is megnyitotta ugyanezt a folyamatot, mi több, a belgrádi változás jelentős lépésekkel közelebb hozta hasonló fejlemények le endő bekövetkezését Jugoszláviával is, látszólag egyre többet hamar visszatérítve a megelőző diplomácia addigi befektetéseiből.) Mindezekhez képest volt sokkoló a macedóniai etnikai zavargások kirobbanása. Fényes igazolását adva azok véleményének, akik s zerint a térség igazi konszolidálásához előbb két feltételnek kell teljesülnie: vonzó alternatíva felkínálásával le kell szerelni, demokratikus intézményi keretek közé kell szelídíteni egyaránt a "NagySzerbiát" és a "NagyAlbániát" célzó indulatokat. A be lgrádi hatalomváltással sokak reményei szerint legalábbis megnyílt az esély az előbbinél. Az albánokkal azonban nehezebb a helyzet. Részint, mert az anyaországban is még felettébb ingatag lábakon állók bármilyen tartósabb érdemi átalakulás feltételei. Rész int, mert a Balkánon szétszórt albán csoportosulások háttere oly sokféle -- elszigetelt hőzöngőktől a maffiát kiszolgáló sejteken át a meggyőződéses "nemzetmentőkig" -, hogy lehetetlen egyszeri ráhatással megragadni őket. Főként, amíg állandó gyúanyagként perzsel a háttérben Koszovó státusának rendezetlensége. Márpedig
