Reggeli Sajtófigyelő, 2001. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-04-07
3 cigányokkal szembeni kriminalitása sem, míg fordítva minde z óriási médiakampányt vált ki. S még ezekhez képest is külön kategória a zsidóság. Pedig normális felnőtt ember számára elsődleges a bűnnel szembeni fellépés, s nem annak mérlegelése fontos, hogy ki a tettes és ki az áldozat. Ahogyan a bűnhöz vezető motiv ációk tartalma is másodlagos ahhoz képest, hogy mi történt. Úgy látszik azonban, hogy a „haladó erők” általában képtelenek a törzsi jellegű kettős etikából kilépni. A törzsi etika normája az, hogy a micsoportra más normák vonatkoznak, mint a kívülállókra. A törzsi etika fenntarthatósága persze attól függ, sikerül(het)e a világot a törzsi etika híveinek tematizálnia. E tematizációs, manipulációs uralmi harcnak a fő eszköze a szelektáló médiavilág s annak elfogadtatása, hogy senki által nem választott és le gitimizált aktivisták tartsák kezükben az információk és a dezinformációk áramoltatását. Ez a nehéz feladat pénzzel könnyen megoldható, hiszen az emberi infrastruktúrát a hírnévre, befolyásra hivatkozva hatékonyan meg lehet szervezni. Rendkívül fontos pers ze még az, hogy az alapozó időszakokban (a különböző helyeken) s néhány egyértelmű helyzetre nézve „hitelességi tőkét” is gyűjtsön egy olyan szervezet, amelynek egyértelműen partikuláris céljai vannak. Minderre zseniális példát nyújtott a szovjet kommunist a titkosszolgálatok működése, amelyeknek a beszervezett nagyságok és tekintélyek segítségével sikerült a „közvéleményt” alakítani (lásd Stephen Koch: Kettős szerepben, XX. Század Intézet). A szovjet kommunista zsenialitás – a nagyságok beszervezésén túl – abban ragadható meg, hogy a célrendszert egyetemes humanizmusként fogalmazták meg, s mellé, azáltal is (!), sok őszintén idealista, tudatlan aktivistát toboroztak. Az internacionális szerződés láncolata ezenfelül azt is lehetővé tette, hogy a mindenkori he lyi viszonyokat is jól ismerő látszat keletkezzen. Így aztán könynyű volt bármilyen hamis információt terjeszteni, hiszen az ellen legfeljebb a közvetlenül érintettek tiltakoztak, mivel ők tudták az igazságot. A többiek – nem lévén érintettek vagy éppen al kalmilag érdekeltek! – legalább a lehet benne valami alapon reagáltak mindaddig, amíg esetleg ők maguk nem kerültek a dezinformáció csapdájába. A mostani Amnesty International bizonyára nem az orosz titkosszolgálatok közvetlen, meghosszabbított kezét jelen ti, de – sajnos – arra semmiféle garancia nincs, hogy éppen semmilyen erők nem befolyásolják. Lélektani tény ugyanis, hogy nincs független, érzelmektől, érdekektől, kötődésektől mentes ember. Az összes, úgynevezett nemzetközi szervezet működése azt bizonyí tja, hogy elveik és gyakorlatuk egyesekhez közelebb, míg másoktól távolabb van. Az, hogy miként képzeljük el az egyetemességet meg az emberiséget, az nem objektív beállítódás, hanem általában magunk általánosítása. Az Amnesty International kulcsembereinek – erősen úgy látszik – holmi balliberális utópia uralja a fejét, netán a meglehetősen obskurus progresszív szabadkőművesség. Ez azt jelenti, hogy ők egyértelműen jogot vindikálnak maguknak ahhoz, hogy jó irányba befolyásolják a világot, s fenyítsék, büntes sék a rossz erőket. Főleg bizonyos politikai erők kormányai a kedvenc célpontok a „humanista” és „haladó” elképzelések szemében, mivel azok eleve gyanúsak, s így velük szemben megengedhetők akár túlzások, sőt hazugságok is. Őket védekezésbe kell szorítani, míg rokonszenves irányzatok és országok ügyeiről nem esik szó. Jellemző: Magyarország rendőrsége alaptalanul is támadható, míg ha Romániában amnesztia alá esett, egykori forradalmas idők népítéletének magyar résztvevőit elítélik, nos, az nem különösebben érdekes. De Németország (nem annyira most) vagy Ausztria (most különösen igen!) sem esik egy súlycsoportba – mondjuk – Franciaországgal. Az Amnesty International mesterséges tekintélye sokaknak sok mindenre jó. Csak az a baj, hogy úgy látszik, az igazságho z vele sem kerül közelebb a világ. Napjainkra egyre egyértelműbb, hogy a nemzetközi vagy nemzetek feletti struktúrák ellenőrizetlen kapcsolatrendszerei problematikusabbak, mint a nemzetállamok konfliktusos, ám világos érdekviszonylatai. Az előbbiek soha és sehol meg nem választott bürokratái, idealistái és lobbistái ugyanis – úgymond – függetlenek, s így tulajdonképpen bárkinek szolgálhatnak. Leginkább persze a nagyhatalmaknak, hiszen a kozmopolitizmus otthona mindig a nagy erők világa, az a mainstream, aho l jórészt nincs felelősség és azonosíthatóság. Csak „szép eszmék”, mindenkinek minden jó a kirakat, míg a háttérben zajlik a
