Reggeli Sajtófigyelő, 2001. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-04-23
6 a Le Monde főszerkesztője és a lap ug yanakkor a girondista hagyományokhoz visszanyúló politikai decentralizálást vallja magáénak. Az unión kívüli Kelet- és DélkeletEurópában ugyanez a folyamat az államok csődjét, lebénulását vagy teljes szétesését idézi elő, ahol a központ úgy érzi: ha kihul l a kezéből a nemzet irányításának legfőbb eszköze, az erős állam, akkor szétesik minden, és „természetesen” ezzel vége a nemzetnek is. – Térjünk haza: az ettől való félelem miatt nincsenek például igazi régiók Magyarországon? – Nálunk azért nincsenek valódi kompetenciákkal rendelkező politikai régiók, mert még nem fogtuk fel, hogy az Európai Unióban ez a dolgok rendje. – Nem azért, mert a mi hagyományaink mások? – „Nekünk, magyaroknak” valóban nincsenek ilyen hagyományaink, hiszen Horvátország és Erdély különö ssége egy másfajta – horvát, illetve bolgár vagy bizánci – államiságra vezethető vissza, nem sui generis jelenség, mint a karoling Európában. Ám Európa mint történelmi és – potenciálisan – politikai egység nem más, mint a karoling Európa, és így végeredmén yben csak azokat az országokat fogja magába olvasztani, amelyek magukévá teszik ennek az Európának az intézményeit. Ezért mondtam, hogy a Fidesz – de nemcsak a Fidesz! – még nem tudja, hova is igyekszik valójában. A magyarországi politikai elit számára a r égió annyi, mint a pénzalapok kilobbizása, majd a leosztás levezénylése. Ennyi. – Ön szerint miért miért van ez így? – Mert egyik nagy párt, sem a Fidesz, sem az MSZP nem szeretné igazán az önálló politikai régiók létét. Ezzel ugyanis a központi hatalom cs orbulna, és el kellene ismerniük, hogy mindazt, ami gazdasági és társadalmi értelemben már rég nincs a kezükben, politikailag is elveszítik. – És az SZDSZ? – Az SZDSZnek volt néhány regionalista megnyilvánulása, de végül is a politikai nemzet egysége szám ára is szent és sérthetetlen. Nem jelent alternatívát a jobboldal historizáló, anakronisztikus nemzetfelfogásával szemben. – Miért idegen önnek a jobboldal nemzetfelfogása? – A jobboldal Európa legtöbb országában – nem mondom, hogy éppen mindenütt – kilátá stalan utóvédharcot folytat a nemzetállam védelmében. Gondoljunk csak a gaulleistákra vagy a torykra. Szánalmasak. A Fidesz nem ilyen. Orbán úgy jobboldali, ahogy Blair baloldali. Hatékonyan. A fideszesek kezdettől fogva – ezt tanúsíthatom – otthon voltak Erdélyben és a többi határon túli „tartományban”, és jól tudják, hogy a külmagyarok bizonyos értelemben még a száz évvel ezelőtti nemzet logikája szerint élnek. Ez jól megfigyelhető a március 15i ünnepségek során, amikor magyar zászlókkal lehet felvonul ni, koszorúzni, amikor egyfajta karnevalisztikus, megfordított világban mindenki megélheti, hogy valóban része a nemzetnek, amelyből kiszakították. A Fidesz szimbolikusan vállalta fel a nemzeti egység politikáját. Ez ellen a magyarországi lakosság egyáltal án nem tiltakozik, mert miért is tiltakozna. Ebben a mozzanatban az a döntő, hogy a nemzeti egység gondolata már nem központi kérdés a számára, de nem is olyasmi, ami zavarná. Ezért alakul ki az a látszat, hogy az egész ország a Fidesz mögött van ebben a k érdésben. – Miért nem szimpatizál a balliberális nemzetfölfogással? – Mert például olyasmiket állítanak, hogy az erdélyi magyarság kizárólag a román politikai nemzet részeként keresse a boldogulását, hogy legyenek csak türelemmel, mert a sorsuk így lassac skán majd jobbra fordul. Ha Románia az eltelt nyolcvan évben nem volt képes arra, hogy történelmi és kulturális értelemben integrálja, és ezzel a román politikai nemzet részévé tegye az erdélyi magyarságot, most, amikor a nemzetek asszimiláló ereje immár a múlté, még kevésbé tudja ezt megtenni. Amiből egyáltalán nem következik, hogy a magyar államnak ez – az erdélyi magyarok úgynevezett reintegrálása – majd sikerülni fog. – Mit fogadna el, milyen nemzetfelfogást? Mondjuk konkrétan Erdély ügyében? – Egyetért ek azzal, hogy a magyar államnak a határon túli magyarokat bizonyos kedvezményekben kell részesítenie. De naivitás azt képzelni, hogy ezzel majd megvalósul valamiféle „határokon átnyúló nemzeti reintegráció”. Indokolatlannak érzem mind a hisztériát, mind a z „újraegyesüléssel” kapcsolatos ábrándokat. Itt a lényegi differencia az én felfogásom és a bal, vagy jobboldali liberálisoké között. Mellesleg: a szocialistákról nem nyilatkozhatok, mert nem tudok arról, hogy volna értékelhető álláspontjuk e kérdésben. Erdély ügyében ma már túlhaladot t nemzetben, pontosabban csak nemzetben gondolkodni. A modern transzszilvanizmust viszont, tehát azt a felfogást, amely Erdélyt nem a magyar vagy a román nemzetépítés tárgyának, hanem autonóm szubjektumnak tekinti, járható útnak tartom. A húszas évekbeli t ranszszilvanizmus párhuzamos lokalizmusok egymásmellettisége volt. A mai mindenekelőtt megpróbálja megvalósítani az erdélyi magyarok, románok, a maradék németek és a többiek kommunikációját, amit egy későbbi szakaszban egy új, közös politikai nyilvánosság megteremtése követhet. Ennek az egymás felé fordulásnak és önállósulásnak komoly következményei lehetnek Magyarország felé is. Ha az autonóm Erdély Bocskai és Bethlen Gábor idejében tulajdonképpen a tiszántúliak műve volt, hátha most fordul a kocka, és a n emzeti sorompókon átnyúló erdélyi és az egyre komolyabb tényezőként fellépő vajdasági regionalizmus lesz majd inspiráló hatással KeletMagyarországra. Az egészen biztosnak tűnik számomra, hogy a lokális érdekeiket tudatosító erdélyiek és vajdaságiak felé m a nem lehet sem Belgrádból, sem Budapestről nemzetállami sémákat és álmokat közvetíteni. Különösen, ha ezt egy olyan, hamisan értelmezett pragmatizmussal kombinálják, amely a fővárosok közötti alkudozásokat részesíti előnyben a Budapestnek, Bukarestnek és Belgrádnak egyaránt
