Kanadai Magyarság, 1960. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1960-08-27 / 34. szám
1 X. évfolyam, 34. szám, 1960 aug. 27, szombat KANADAI MAGYARSÁG KANADAI i 996 Dovercourt Road, Toronto 4, Ont., Canada Telefon: LE. 6-0333 Főszerkesztő: KENESEI F. LÁSZLÓ cent Megjelenik minden szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal: 996 Dovercourt Rd.f Toronto 4 Hivatalos órák: reggel 9-től délután 6-ig llőflzeftásl árak: egész évre $5.00, fél évre $3.00., egyes szám ára: 10 Külföldön: egóez évre $6.00, fél évre $4.00 Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk I felhívás nélkül beküldött kéziratokat, képeket, nem őrzünk meg és nem küldünk vissza, még külön felhívás, vagy portóköltség mellékelése esetén sem. A közlésre elkaraasnak talált kéziratok esetében is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azpkba belejavítsunk, lerövidítsük, vagy megtoldjuk, ha arra szükség mutatkozik. Csák ritkán gépelt kéziratot fogadunk el. Minden névvel aláírt cikkért, nyilatkozatért a szerző felelős. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief: LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Saturday by the HUNGARIAN PRESS LIMITED 996 Dovercourt Road, Toronto 4, Ont., Canada ▼yr-v-w''WW'W'W'er W'w--i CSIGHY SÁNDOR: Én igy látom Magyar nélkül is állni fog a világ. Néhány nemzet költője elsiratja , valami ős vihar elzúg felette, — a magyar a vihart mindég szerette, — egyébként senki meg nem hal miatta-A csillagok, ha lenéznek a földre fényüket visszaveri a Duna tükre. A hold is merenghet a Tisza habján, >; észre sem veszik, hogy a föld darabján egy ősi nemzet sírjába feküdt le. De hogy lesz majd a világ ember nélkül? Nem lesznek költők, akik elsíratják. A csillagok látják a tengereket, t v _ *«.• de nem fognak látni embereket, i mert emberek az embert veszni hagyták. t Nem lesz New York, London, Párizs, Moszkva se. A távolságok újra nagyra nőnek. Mérföldeket se nyelnek majd a percek, \ villanyfény helyett csak! a gyertya serceg s divatja jön az emberi erőnek. Más lesz az élet és más a halál is, V‘r kezdi elölről doronggal az ember. És amit lerombolt az emberiség, fel kell találni mindent újra ismét, új Kolumbuszra fog várni a tenger. Megráztuk az élet tiltott nagy fáját, Isten templomába álkulccsal törtünk, ezért a romokon századokon át keresed majd ember az Isten nyomát, melynek fényében máig tündököltünk. BooaeoooflOQoepooBoooPoooccoeooco PALOTTA ( EMHECHT) MIKLÓS: j Harc az emlékekért Mint sárga, izzó hulló csillagok a Horizontnak rengő tengerébe; úgy süllyed el bennem egyre jobban a százszor átélt múltaknak emléke. —Emlékek ... — az eddig úgy tápláló, szívós és életet adó gyökerek, amelyekből a Kitartást szívtam, a Várakozás szörnyű erejét és a fürge, zöld, dús Reménynedveket. Kutatok és találok magamban egyre több rombadőlt, kiszáradt kutat, amelyeknek fenyegető árnya leinti tiszta Szomjúságomat. — De még emlékezem és a Várás megtépdesett, lenge ködfüggönyén át még érzem a puszták, erdők s hegyek könnyes távolból felém gomolygó simogatóan ismerős illatát. A szeretet Mi egyszerű szó. Nincsenek sallangos rojtjai; cifra betűkkel hasztalan is ezt így elmondani. Ha Föld Árnyéka rádvetül, csak gyászolsz és temetsz, de felvirrad egy napsugár s minden felejtve lesz. Egy kis madár, egy kis virág — s fátyías tekinteted már felderülten érzi azt: Valaki van veled. A Végtelenből partraszállva még csak sirni tudsz, de rádrepülő legyecskének már mosolyt hazudsz. Az élethajnal rózsaszínű pillangók raján még gondtalanul kergetődzöl s merengsz tücsök dalán. Nincs magastörzsű büszke fa, elérhetetlenül hordozná tornyos csúcsait s rá mint madár repül a — Gondolat —, mely földre száll s itt arcát por lepi, hiába vannak szárnyai ég fényivel teli. Mert földemberek érdeke, ha földbe ütközik, a sugárzást mint éj a fényt nyomtalan elnyeli. Ha Föld Árnyéka rádvetül, csak gyászolsz és temetsz, mert földemberek lelke sár és napsugár vegyest. Ne tedd másnak azt, miért sajnálnád magadat és megdöntötted a hegyeket, tornyokat, falakat. EMESE Költők az emigrációban "Költők az emigrációban" címmel, havonta egyszer egy teljes "lírai oldalt" adunk Olvasóinknak. Tesszük ezt azért, hogy teret adjunk a lassan már minden újsághasábról kiszorult magyar költőknek, akik az emigrációs élet mostoha gyermekei. A Magyar Láng megszűnése óta, lényegében nincs irodalmi lapja az emigrációnak. A Műn. chenben megjelenő Magyar Nők című becsületes szándékkal és nemzeti szellemben szerkesztett apón kívül, alig van sajtóorgánum, amely támogatná, segítené (ha csak erkölcsileg is) a száműzött élet poétáit, szépíróit. Bár a gombamódra szaporodó magyar lapok mindegyike "nyelvünk ápolását" valamilyen "magyar kötelességet" jelöl meg megindulási programjában, legtöbbje nem tölt be más "hivatást", mint teret ad a hirdetéseknek, amelyek a megjelenését —, ha csak átmeneti időre is — biztosítják. Reméljük kedves Olvasóink, igaz örömet, élvezetet találnak új rovatunk olvasásában. »POOQOOO«10000000QOOQgQO«X»OOOOOOOOQOOOOOOCMgOBi HOZZA Az életparton csendben álltam Kicsiny, magános csónakommal. Elnéztem a végtelen tengert A messze úszó nagy hajókkal. Elnéztem a végtelen tengert, S leszállt az este észrevétlen, Leszállt az este, hidegebb lett, Dideregtem az esti szélben. Dideregtem az esti szélben, S valaki jött az utón messze, Valaki jött egy nagy palásttal, Hogy melegítsen, rám terítse. Valaki jött egy nagy palásttal. Szelíden fény lett szeme fénye, S szólt: "Jöjj velem, szállj csónakomba' Ne maradj itt a hideg éjbe'. Ne maradj itt a hideg éjbe' Vár egy sziget, egy kedves fészek, Vár a sziget, egy meleg otthon, Ott égnek a kis lámpafények". Én elbűvölve néztem arra, Ott csillogott a kis sziget már, Fényei égtek, sziporkáztak, S Ö szólt: "Itt szívesen laknál? . . ." Lángot vetett a két kis csillag, Lángot vetett a szeme fénye, S én örömtelten súgtam néki: Te vagy az életem reménye! Ringott a csónak . . . boldog percek, Ó boldog órák, boldog álmok, Ó boldog örökkévalóság, Ölelni azt, kit szívem vágyott. Te fényes szemű kedves Társam, Legyen az életed mindig boldog, Ragyogjon rád az ÉLET napja, Távozzanak a szürke gondok. Ragyogjon Rád az ÉLET napja, Melegítsen a kicsi fészek, S hallgasd meg, mikor csendes hangon Egy kedves kiis dalt elzenélek. Somogyi Gáborné APUKA ELMENT Apuka elment, jó anyácskám. Két csúnya bácsi vitte őt. Bús, sápadt arcát mintha látnám, mint akkor . . . sok-sok hét előtt. Apuka elment! üres ágya, csak néha én bújok oda, ha rémitget az éj magánya s árnyakkal teli a szobai Akkor, ott meleg oldaladnál megbújok, karom fonva rád, tudom, te mindent néikém adnál, . . . hát küld vissza jó Apukát! Apuka elment, nagyon régen. Nem hozta meg se nap ... se hét, ki fog mesélni este nékem sok elfelejtett szép mesét? Hogy túl a hetedhét országon tengeren s óperencián . . . Ott senkitől se kéri számon az Apukáját kicsi lány. Ott nem törnek ránk csúnya bácsik és durván csengető kezek, ott dús az asztal roskadásig, ott más csillagok fénylenek. Mondd, jó anyácskám, messze innen van ott is sok bús kisgyerek? mert hogyha van, hát azt kell hinnem: gonoszok mind az emberek ! Elviszik ott is az apákat és árván marad kisfia? Könnytenger hát, mely sohasem szárad a messzi óperencia? Miért hallgatsz? ... Te sirsz anyácska! Szíved harmatja hull reám. Ne gondolj most a csúnya rácsra, mely fogva tartja apukám. Hová lett a két csúnya bácsi, arcukon harag, bosszúság, én arra volnék csak kíváncsi, ők . . . sohasem voltak apukáik? És egyiknek sincs kicsi lánya, ki szereti, csókolja őt, ki minden este hazavárja, mint apát én . . • sok hét előtt. És nem becézi, simogatja egy hozzábujó kisgyerek? Vagy nem volt neki édesatya, s a szíve . . . sohasem remeg? Nem fél, hogy mind a föld kislányát én fellázítom ellene és felzavarja éji álmát megrabolt árvák szelleme? Apuka elment . . . nagyon régen. De tudom, egyszer hazajön és megáll csendesen, szerényen az előszoba küszöbön. Én úgy repülök majd nyakába, mint villám a nagy égen át, nem leszek többé sohase árva, s el nem eresztem a nyakát. Hol szenvedésnek nyoma látszott, a szemét, haját csókolom és elsimítom mind a ráncot a sápadt, fehér homlokom. Addig . . . csak csendes est-imámat elmondom Jézuska előtt ő kis szívembe beleláthat és visszakérem apukámat s tudom . . • ő viszaadja őt. Dunai Endre BÉLA deák: FEKETE SÁNDORNAK KISJÓKAI ERZSÉBET: LAZÍTÓ beszéd Ha kevesen maradtatok: kudarcba fúlt iparkodás volt ennyi sok kézbe kapaszkodni, a sok kezet mind egybefonni, mint gyermekláncfű gyenge szárát összefűzni? Hiábavaló lenne most már akarni, tenni, lázbahozni, gyújtó szikrákkal sisteregni, tollal, körömmel, harsonával harcbaállni? Ügyünkre Isten is mosolygott, de szent kezében ring a rosta, és hullva hull a vágyott egység, a Nincsbe száll, mit mentenénk még, de másképp mér a rosta, mint mi nem elfogult. A rosta áll már s ezt mutatja : csak ennyi hát, ki lelkesül még, ■kiben a tűz nem szalma lángja, kinek hite kőtábla s nem köd, kit nem csúfít se gőg se gáncs, se álnok álarc. Ti kevesek, ne lankadjatok. Cserbenhagyott zászlónk a régi, nincs most idő könnyhullatásra, az Eszme nem tűr visszanézést. Sereget fenn nem. számra mérnek. Kiket Isten rostája tart még : harcoljatok ! ! TŐKE Mit mondjak hát neked, hogy végre megértsed? Beszéljek arról, ki volt a kisgyerek, aki tágult szemmel és igyékezettel azt hitte, hogy jók az összes emberek? Aki hitt az óriási műszunyogban, amit a gémeskút ábrája mutat, aki félt a pince vasrácsán benézni s borzadt a homályos nagy kapu alatt, és folyvást töprengett az ég kék tengerén, pufók bárányfelhőkön utazgatott és nagykomolyan számolgatni kezdte, hogy hányán is vannak a csillagok. Mélázva hallgatta a havasi kürtöt, ölelni akarta a kis őzikét, naphosszat üldögélt a vén Iza parton s figyelte az izgalmas hullámmesét. Ma is elérnek a zöld kukoricások, halkan zizegnek az érdekes levelek, gondolatban most is közöttük kószálok, ki, a Malom kertbe s a hegyre megyeki Zöld gyíkok surrannak ott fenn a Kőháton, vállamra száll a kis katicabogár, mókás, fürge mókus szórakoztat buzgón, ha lábam koronként fáradtan megáll. Nekifohászkodom frissen, hívőn újra, hisz sok ott a sűrűn elrejtett titok, nyöszörögve jön egy görnyedt, vén anyóka, hátán rőzse, annyi, hogy félek, összerogy. Odamegyek s szegény azt hiszi, hogy bántom, riadt szeme rám néz némán, könnyesen, megnyugtatom: "Anyó, el kél a segítség. Nehéz a fa s én azt könnyebben viszem . . Néha izmos, karcsú, barna oláhlányok hamvas bőre villan füzlombközökön, máskor mogorva csősz, vagy öreg favágó jön az utón szemközt s illendően köszön.' De igazán boldog én csak akkor voltam, ha fával, cserjével volt heves vitám, ők titkot susogtak eleven erővel, így is tanultam átlátni a szitán, s virágok intettek bájosan, mosolygón, szűzi illatukkal csókolták szemem, apró patakocskák locsogták vidáman, hogy öröm az élet s szép a szerelem. Vadrózsa tanított illemre, modorra, irigykedett is a sárga kankalin, de a többiek csak bólogattak sorra a kacagó csermely üde partjain-Egyszer sírt találtam, elhagyottan, árván, virágporos méhek dünnyögték körül, korhadt vén keresztje roskadozott lábán s várni lehetett, hogy ott mindjárt kidül. Gondjaimba vettem, ő lett a barátom, új ruhát adtam rá, sok szép ibolyát s hogy ott üldögéltem, mélán, elmerengve, kincsemmé tette a mitológiát. Virágokról beszélt, tiszta, szép szirmokról, manókról is mondott megható mesét, mintha mindig csak így beszélgettünk volna, bizalmasommá vált az alvó vitéz. Megtanított hinni nagy, fenkölt eszmékben, tiszta kincset lelni rossz kuckó szögén, nagyot keríteni a gyalom-hálóval s pákászni az élet iszapos vizén. Ne keresd a titkot, ez a bölcsességem ; ez s apám csontkeze viszik toliamat, nincs is más egyebem se földön, se égen, ez a tőkém s e vers hozzá a kamat. BARTHA KÁLMÁN : 2K0NYHABERENDEZÉST? |UNIVERSAL BUTORHAZBÓL f 471 Bloor St., West, Toronto í WA. 4-1414, WA. 2-2252 \ "Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót. _ , A nyelv ma néktek végső menedéktek, (P A nyelv ma tündérvár, katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!" ( Reményik ) Megyen a vándor 1 Megyen a vándor, országúton, tengeren. Ha lepihen is, nincsen nyugalma, Könyörüljetek meg ezen az emberen, Nem lop, nem kér, — s nincsen hatalma-. Ne alamizsnát adjatok neki, Ha szegény is, de a munkából él. Mert ki a szabadságot szereti, Annak nem ízlik a kolduskenyér. Nyelveket tanul mégis idegen, Nálánál árvább nincs tán senkisem. Kálvária útja töri fel a lábát, Á régi sebet csak új sebek váltják, Csak az Isten segíthet rajta, szegényen, Rádismerek benne, árva magyar népem.
