Kanadai Magyarság, 1959. július-december (9. évfolyam, 52-77. szám)

1959-12-26 / 77. szám

IX. évfolyam, 77. sz. 1959 december 26, szombat 10 kanadai magyarság BALZSAM Bármilyen szomorú is legyen az élet, szerető szívek mindig vannak a világon. Bármennyire vérzik sajog is a szív, valami csoda folytán mindig vannak fi­nom kezek, amelyek gyógyirt tesznek reá. Éjfél volt éppen és a folyosó­ról léptek nesze szüremlett a te­rembe. Mindig közelebb jött és mikor kinyílt az ajtó, a fényes­ségtől nem lehetett látni semmit. A teremben csak néhány kis kör­te égett és a félhomályban elő­ször csak egy gazdagon feldíszí­tett karácsonyfa jelent meg, ké­sőbb kibontakoztak azok a szür­ke egyenruhás angyalok is, akik számtalan csomagot cipeltek és gondosan lerakták a karácsonyfa köré. Velük volt a tolmács is és felszólította az embereket, hogy álljanak fel és énekeljük közö­sen : “Csendes éj . . . szentséges él . .Az utolsó szavakat már senki nem bírta énekelni, mert a szemek megteltek könnyel és a szívek annyira összeszorultak, mindenki haza gondolt, arra a drága kis otthonra, ahonnan el­jött, ahol most nélküle éneklik: "Szent Fiú, aludjál . . ." De régen is volt, kétezer évvel ezelőtt . . . de most háború van, otthon még mindig kattognak a gépfegyverek, bömböl az ágyú és dőlnek romba az otthonok, a drága kicsi otthonok, halnak meg a hős fiatalok, mi pedig itt vagyunk számkivetve, a világ koldusaiként. Ó, élet, élet, te rongyos élet. Gondolatainkból a szürke ruhás leányok zavartak meg, mindenkinek a nevét olvas­ták kedves tört magyarsággal és szeretettel átnyújtották a kará. csonyi csomagot. Csomag! Hát még ez is jut nekünk?! Könnyes örömmel bontogatni kezdtük és boldogan húztuk magunkra a me­leg pulóvert, a kesztyűt, a sálat. Áhítattal kóstolgattuk a finom, valódi csokoládét, amely ném fe­ketekávéból készült. Ettük a fü­gét, Ízlelgettük a narancsot. Töb­ben a csokoládék nagyrészét gondosan becsomagolták és fél­retették, ez majd hazamegy a papának, mamának, a gyerekek­nek. Az emberek gyűrűje körül­vette a karácsonyfát és gyönyör, ködött a szép színes gyertyács­­kákban. 1956, Karácsony. Nekünk is gyújtott valaki gyertyát, nekünk, nyomorult, számkivetett koldu­soknak. A fiatalok egy ágy köré csoportosultak és senki nem volt álmos. Beszélgettek. Elemér kezdte. — Hej fiúk, lányok, de jó lenne leradirozni magamat er­ről a nyomorult földgolyóról Nem akarlak benneteket untatni, de az én életem elég szomorú volt eddig. Korai árvaság stb Most legutoljára 5 évig börtön­ben voltam. Levelet nem írhat­tam és nem is adtak át nekem. 5 év nagy idő! — Van feleséged? kérdezte Jancsi. Van feleségem, de nagyon rövid időt töltöttem vele, talán ó—7 hónapot. Rövid volt a földi éden. Egy pár hóna­pot éltünk a boldogság szigetén, zavartalanul, de aztán jött a ret­tenetes csapás, öt évi rettenetes sötétség, magány, elhagyatott­­ság. Most szabadultam ki, azon­nal haza siettem, de feleségemet sehol nem találtam. A házfel­­■ ügyelő azt mondta, hogy bizto­san disszidált, mert még novem­berben elment, azóta senki nem átta. Mint az őrült csomagoltam össze kis rongyaimat és megin­dultam én is vándorbotot véve, íki, hogy megtaláljam a felesége­met, akit nagyon, nagyon szere­tek. Már minden lágert összejár­­fam, kerestettem a vöröskereszt­tel, újságokon keresztül, de sehol semmi nyom. Megmondom a ne­vét, — szőke volt, csodaszép, lángoló szőkeség, meleg sötét­kék szemek, közép magas kar­csú termet. Elhallgatott, aztán sóhajtva mondta: Segítsetek! Meg akarom találni a felesége­met I Szemeiből észrevétlenül egy könnycsepp hullott ki. •— Egy férfi, aki sir . . . milyen ne­mes, szép arca van. Egy férfi, szürke mederbe az a két kis go­­yó. A tenger sokszor háborgott, de végre mégis csak elérkezett a szárazföld. Éjjel értek Halifaxba. Már messziről tündöklőit a sok színes neonfény, olyan volt, mint egy elvarázsolt tündérváros az éjjeli sötétségben. A hajó kikötött. Megkapták csomagjaikat és megindultak egy óriási nagy épületbe. Itt kaptak; meleg ebédet, egy pár utasítást és innen mindenki ment tovább, ahová irányították a kanadai ha­tóságok. Indulás előtt még át kellett menni mindenkinek egy orvosi vizsgán. Különösen a tü­dőt vizsgálták meg alaposan. Sajnos, voltak, akiket visszatar­tottak. Elemér döbbenve látta, hogy őt is visszatartják. De Éva ijedt meg legjobban. Mit te­gyen? őt, egészségesnek ítélték. Rövid idő alatt határozott. Oda­ment az asztalhoz és elmondta, hogy gyermekkorában tüdősza­natóriumban volt egy évig, a meT nekülés alatt nagyon átfázott és most is rosszul érzi magát. Még. egyszer átvizsgálták és visszatar­tották őt is. Boldog volt. —■ A tö­meg elvonult, ők néhányan be­kerültek a szanatóriumba. • oldogság ömlött el benne, ha lemér hálás tekintetével talál. ozott, aki megköszönte, hogy lelyette felmosta a folyosót, ■agy a nagy termet. — Mind reménytelenebb lett i várakozás. Pista bölcsen azt jánlotta, hogy nagy butaság anne, ha tovább várnának Ame­­ikára, menjünk gyerekek Kana­lába I Úgy van menjünk, mondta ancsi, míg az utolsó sorompó le lem zárul. így a kis csoport je­­antkezett és pár hét múlva már itnak is indulták. Siklott a vonat a gyönyörű zép ausztriai tájakon, a kéklő legyek között. A fenyők surol­­ák a vonat ablakát, mintha mon­­lanák: Jó szerencsét magyarok, sten veletek I Oly szép volt ez iZ utazás, ilyesmire még álmaik­­>an sem gondolhattak odahaza, íeresztülfutottak Franciaorszá­­ion is. Mindenfelől selymes, üde öld mezők, kellemes, langyos evegő áradt. Be-becsapott hoz­­ájuk a szél, a szabad szél . . . lemér sóhajtva suttogta Karcsi­­tak: "Szabad mezők felett sza­bad szelek szállnak, jó illatát lozzák a szabad világnak!" — Megérkeztek a kikötőbe. v\ár várt rájuk a nagy hajóóriás. Három kényelmes csodás alkot­­nány. Belül a legszebb luxus ki­ttel. — Pár óra múlva már csak •nessziről, ködbe veszve látszot­tak Európa vérrel áztatott, drága oartjai. Ő szép hazánk! Látunk-e még ?... A hajó folyosóin óriási tük­rök voltak, előttük hosszú ládák­ban élő virágok, óriási illatozó jácintok fehér, rózsaszín és lila színben. Az ebédlő fényes, csil­logó nagy terem, hófehér abro­szokkal, kitűnő, I. osztályú kony hával. A dohányzóban szívesen üldögélt a kis társaság. Érdekes volt a széles ablakokból a tenger hullámzását nézni. Este mindig volt valami műsor, kellemes ze­ne, melyet a fiatalság nem tudott ülve hallgatni, suhanni kellett, keringeni, valami nagy boldog­ságot várón, valami nagy örömet kergetően. Éva szép leány volt. Nagy barna szemekkel, barna ter­mészetes göndör hajjal, kissé telt alakkal, de ez jól állt neki. A fiúk egymásután kérték fel táncra, de ő szomorúan csak ülve maradt. Köszönöm, most nem jól érzem magam. Nagyon háborog a ten­ger. Majd holnap. — Óh, milyen szívesen táncolt volna ő, de nem mindenkivel, csak eggyel, egyet­len eggyel, de hiába várja, az nem kéri fel, mert az is olyan szomorúan ül a széken, mint ő. Talán beteg? Régen nem látta. Nézte, nézte, hogy beleveszett a lelke ebbe a nézésbe. A férfi megérezte, mert lassan arra for­dította a fejét. Tekintetük találko­zott. Elemér felkelt és a fiúkhoz tartott. Gyere már öreg fiú, kor­holta Karcsi. Nézd ezt a skót lányt, milyen gyönyörűen táncol. Ennek az angolnak milyen szép hamvas szőke a haja. — Elemér érdektelenül hallgatta. Nem tet­szik? Hát igaz, az ízlések külön­bözők. Tovább mentek. Majdnem belebotlottak Éva foteljébe. Kar­csi jókedvűen évődött. Nézd Ele­mér, Éva senkivel nem táncolt ma este, hiába könyörgünk neki. Kérd fel te, talán veled szívesen fordulna egyet kettőt . Elemér kötelességszerűen kínálta karját. Jöjjön Évike, táncoljunk. Hangja úgy koppant, mint a hideg, őszi eső. Évával forgott a világ. Majd­nem elszédült. Kikerülték a -kö­zépső nagy tömeget, csak a szé­lén táncoltak. Éva feje zúgott, érezte, hogy minden vér az arcá­ba ömlik. Nem mert a férfira néz­ni, csak mozdult, forgott, ahogy kellett. Egyszer mégis ránézett Elemérre. Az a távolba nézett, az­zal a furcsa tekintettel; amelytől mindig a hideg futott végig Éván. — Keresi a feleségét. Meg kell találnia. Nem létezik a szá­mára senki más a világon. Ele­mér ránézett most Évára és vala­mi meghatódottság volt a tekin­tetében,. aztán ez a kis sugár is eltűnt és visszasüllyedt a régi röznek. BUJDOSÓ VILÁGNÉZET A bujdosó magyar kará­csonyfája alól mindig sóhaj­tás száll az ég felé. A gyer­tyalángban a távoli haza emlékei tűk- I Ez a vágyakozás nem szokat­­an a magyar történelemben, hi­szen bennünk nemzedékről nem­zedékre a bujdosó világnézete a égjéllemzőbb. Századokon át ott lebeg gondolatunkban az ide­genben való raboskodás életfor­mája, amivel minden magyarnak számolnia kell. Mióta a törökök Török Bálin­tot magukkal hurcolták, mióta Kossuth Rákóczi jogutódaként a Portánál keresett menedéket, mióta az 1956-os szabadságharc kétszázezer magyarja elmenekült szülőföldről, — azóta a sira­lom, a panasz és a reménykedő imádság sajátosan borús magyar hangnemet termelt ki. Már a XVII. század népi éneke így kesereg: "Ha kérdik, hol vagyok? Mond meg, hogy rab vagyok, A török udvarban Talpig vasban vagyok". Én is ezzel a jellegzetes rab­énekkel üzenek haza karácsony­fám alól mindenkinek. Az üze. net szemérmes, a bánatot inkább érezteti, mint elsírja. Nem tör. tem meg s egy szó sincs benne arról, hogy mennyire vágyom az elhagyott szülőföld után. Ez a vágyakozás úgyis inkább csak a képzeletet foglalkoztatja. Sokszor beszéltem mostanában szabolcsi magyarokkal, akik a nyáron otthon jártak. Útjuk vég­leg megszüntette szívükben a honvágyat. Rokonaikat azóta kol­hozokba szorították, rabszolga munkát végeznek minden önál­lóság nélkül, a gyári munkást os­torral hajszolják éhbérért, nincs pihenője, még templomba se járhat. A régi középosztály ki­öregedett maradéka pedig még ebből a rabszolga munkából is kizárva, vagy éppen internáló táborban várja a pislogó lélek­­mécses kihunytét. Egy bolond kommunista újság­író otthon azt írta rólam, hogy milliomos lettem s azóta töme­gesen kapom a kéregető levele­ket. Volt tisztviselő társaim, táb­­labírák, ügyvédek, de megrok­kant egyszerű napszámos embe­rek segítségért rímánkodnak. Igaz, hogy némelyik kéregető irodát rendezett be, kartotékolta az amerikai címeket s rendszeres levelekkel ostromolja tengeren­túli ismerőseit. De sokan csak. ugyan koldusszegények s főleg ezekért hullik a karácsonyfa alatt szomorú könnyem. Kelet és Nyugat malomkövet között őrlődünk. Fájdalmasan ér. zem ezt, holott a nyugalmas béke számomra koporsófedél. Türel­metlenül támadunk mindent, ami megalkuvást jelent. Pedig felfogásunk Bessenyei óta mit­­sem változott, eszményünk a vég­nélküli haladás, az értelem diadala az előítéletek, az elma­­adottság, az érdemtelen tekin­ély felett. Bennünk a hazaszeretet új ér­telmet nyert. Azelőtt a magyar történelem évezredes ideálját szerették, a magyar földet vagy annak egy darabját, bennünk azonban ezeken felül a hazasze­retet teremtő gondolattá válto­zott. Vállaltuk érte a rabságot és készen állunk a cselekvésre. Beöthy Zsolt ilyen' egyszerűen írta le azt a pillanatot, mikor Bessenyei átvette elhívatását: "Egy reggeli szürkületben Bes­senyei Györgyöt költögetni, ser­­kentgetni kezdte a lelke". Ilyen váratlan egyszerűséggel ráz feí minket is beletörődő tunyasá­gunkból a magyar lélek. Karácsonyfánk gyertyájának fénye összecsillan a hazai elrej­tett titkos lángokkal. S a szé­gyenérzetből kovácsolunk ma­gunknak erőt. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa s min­denki azt kapja, amit érdemel. Még lehet segíteni. A század nagyra van hivatva, élethalál vé­szes, nagyszerű napjait hordja méhében. Óriások kelnek fel .­­fogjunk kezet, hogy ne kelljen félnünk tőlük! Uj értelmet adunk a híres mon­dásnak: "Extra Hungáriám non est vita!" Magyarországon kívül nincs élet. Mária Terézia korá­nak jelszava volt ez, mikor a po­litikát űző nemesi osztályok meg voltak győződve róla, hogy egész Európában nincs olyan jó élet, mint Magyarországon. Néhány évtizedes emigráció után min­denki magáénak vallja e jelmon­datot. Csak a megszálló szovjet csapatok kitakarodását várjuk. írók és művészek sokszor el­keseredve hátat fordítottak Ma­gyarországnak. Ady is Párizsban élte éveit, de a halál közeledése hazahívta. Még Kölcsey Ferenc, a Hymnusz költője is ki akart vándorolni Amerikába. Mert az üldözött nem érezhette magát biztonságban, a vér és a láng, halálhörgés és siralom földjén. Ha legalább nem volna mindez a szenvedés hiábavaló: a holtak véréből nem virul szabadság. Évszázadok óta magunkban hordozzuk a bujdosó világnéze­tet. Alig volt a magyar történe­lemben olyan korszak, amikor a politikai és gazdasági élet me­nekültjei nem árasztották el a vi­lágot. Idegen karácsonyfák alatt imádkozunk Jézushoz, aki maga is menekült volt. Angyal jelent meg Józsefnek álmában és azt mondta: "Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját és fuss Egyiptomba!" Éj­jel menekült József Bethlehem. ből, mint azóta annyi sok ma­gyar. Herodes halálra kerestette a gyermeket. De Jézus példája vigaszt is je­lent a magyarságnak. Herodes halála után újra megszólal majd az angyal: Térjetek vissza Egyiptomból bús menekült ma­gyarok ! Akkor megindul az ára­dat Galilea felé, mert Júdeábán talán még mindig Arkhelaus uralkodik. És lobognak a lángok Ja magyar karácsonyfákon. Buj­dosó világnézetünk elmerül a múlt történelmébe. NYIREGYHÁZY PÁL aki így szereti a feleségét . . .|l Éva nézte megbűvölten. Egy fér. Fi, aki sir . . . — Nagy szomorú­ság kínozta őt is, de most nem tudott sírni. Kit sirasson? Anyja, ' apja meghalt. Öreg világtalan lyagyanyja él vidéken, egy i messzi kis magyar faluban, el ( sem tudott búcsúzni tőle, mert ] már sietni kellett. Csak önmagát, i irömtelen fiatalságát sirathatná. ( — A feleségednek nem kellett . /olna úgy sietnie, igazán meg- i zárhatott volna, hiszen hallotta, ] aogy a börtönajtókat mind kinyi- \ :ották, mondotta Karcsi. Én iga­zán nem értem, miért kellett neki < annyire sietnie. I — Lehet, hogy azt gondolta, t iogy már nem is élek, hisz 5 év , nagy idő, különösen egy nő éle- | ében. Ne keserítsetek engem ily , aeszédekkel, hisz engem rág leg- | óbban ez a gondolat, hogy miért | lem várt meg. i — Mit csinált, hol dolgozott a ; feleséged? kérdezte Jancsi. ■— Énekelt. Énekesnő volt. ; — Óh, akkor már értem, mon- | dotta Pista. — Gyerekek, segítsetek, én nem tudok lemondani róla, meg kell találnom őt! Az én szívem hű marad hozzá halálig, hiszen , örök hűséget esküdtem neki. — Te örök hűséget. De ő váj­jon? — Ne szomoritsatok. Segítse­tek! Meg akarom találni őt! — A karácsonyfa gyertyák ki­aludtak, mindenki aludni tért, fe­jére húzta a pokrócot. A máskor vidám hangjukkal, az egész szo­bát betöltő kamaszok is csend­ben összekuporodtak és hazagon- j doltak. Csend volt, csak egy halk j sóhaj hallatszott még. Éva sze­meiből könny perdült alá. ő, aki azokat a lelkes, mély szemeket, oly régen nem sirt már, most könnyes szemekkel imádkozott: Istenem, óh, ha nekem egy ilyen szerető szívű, hűséges élettársat adnál! • A napok ólomlábakon jártak. Mily nehezen megy az idő tétlen­ségben, hát még annak, kinek a szíve is nehéz. Mindenki a csodá­latos Amerikába kívánkozott és arra várt. Késő volt már, január közepe,. Amerika nem nagyon ogadott már be több magyart. Maradt Kanada, az ismeretlen, iriási, kietlen síkságokkal és rej­­elmes erdőkkel borított ország, írről senki nem tudott sokat, futattak róla néha vetített ké­jeket, filmet, de olyan egyhan­gúnak, unalmasnak és furcsának alálták sokan, hogy csak vártak, zártak, hátha bejuthatnának még íz Ígéret földjére. Éva barátnője, Clára már régen elment Kanadá­ba, ő szívesen fogadta az első ajánlatot, okos volt, nem várako­zott tovább reménytelenül. Hívta Évát, de ő maradt, maradt valami megmagyarázhatatlan érzéssel a szívében, egy olyan érzéssel, amely betöltötte teljesen szívét, lelkét. — Ne haragudj Klára, de nem megyek veled, még várok egy kicsit. Elszakadtak egymástól Éva egyedül maradt gondolatai­val és össze-vissza kuszáit érzel­meivel. Ő mindig előbb kelt fel mint mások, -azért, hogy magái rendbe tegye, nehogy valak meglássa kócosán, hiányos öltö­zetben. Ha Elemér is felkelt és véletlenül Éva ágya felé nézett, Éva arca sugárzott az örömtől, pedig Elemér nem is őt nézte, csak feltűnt neki, hogy az ágy már milyen korán csinos, rendes és lakója mindig ir, ir. Talán ott­hon hagyta a vőlegényét, annak ir minden nap levelet. Pedig Éva nem irt senkinek sem levelet, az a sok Írás csak fedőtevékenység volt, hogy az Írásból fel-fel pil­lantva észrevételenül csodálhas­sa azt a szép barna férfi fejet, azokat a finom, karcsú ujjakat, amelyek valóban sokat Írtak, ezért került börtönbe tulajdono­suk. — Éva sokszor nem tudott aludni.' Örökösen gondolatai gyötörték, kétség marcangolta, máskor meg kimondhatatlan nagy Teltek a hónapok. Mindenki f üzdött a nehézségekkel. A nyelv ^ s nehezen ment, sokan nem JJ captak munkát, vagy csak rövid t dőre. — A szanatóriumi lakók j s ki lettek küldva az "élet"-be. ( Elemért és Évát egy városba irá- | nyitották. Messze laktak egymás- | tói, de magyar rendezvényeken, | ünnepélyeken találkoztak, néha | szót is váltottak. Éva látta, hogy Elemér még mindig nagyon sá­padt, és szomorú. Egyik nap Éva későn ment ha­za, mert angol órán volt. Nagy csodálkozására Elemér várta a ház kapujában. Kezét csókolom Évike, köszöntötte Elemér. Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom, régóta várom már, hogy hazajöjjön. Megállt. Hangja resz­ketett, mikor folytatta. Évike, fontos mondanivalóm van. Hosz­­szú szünetet tartott. — Évike,' megtaláltam a feleségemet. —! Éva egy kicsit megtántorodott, de azért színtelen hangon ki­nyögte : Örvendek és befelé in­dult. — Késő van már, sietek, mert reggel korán kell kelnem. Jj munkahelyre megyek. Elemér megragadta a búcsúra nyújtott kezet. Évike, könyörgöm, ne siessen még ! Ne siessen ! Lenne egy pár perce az én számomra? Éva csodálkozva nézte. A férfi szemeiből annyi melegség, jóság ömlött felé, hogy nem tudott el­lenállni. Jól van Elemér, de fel nem jöhet hozzám, 11 óra. — El­megyünk egy restaurantba, ide látszik egy, az még nyitva van, mondotta Elemér. Megindultak. Éva szívében rettenetes harc dúlt. Az öröm a keserűséggel' birkó­zott. Ez az ember megtalálta a feleségét és most mégis ide jön hozzá, késő este és beszélni akar vele. Vájjon mi mondanivalója le­het. Le fogja Írni á csodálatos ta­lálkozást a rég nem látott ked­vessel, elmondja, hogy most még szebb, mint valaha, elmondja, hogy most milyen boldog és azért hívta ide, mert ezt a nagy örömöt meg kell, hogy ossza va­lakivel, egy régi ismerőssel, aki tanúja volt boldogtalanságának hosszú hónapokon keresztül. Az­tán hazakíséri és -megy a maga útján, repül haza a feleségéhez, ő pedig ott marad elsüllyedve a világ közepén, örök sötétségbe merülve. . . — Beértek a res­taurantba. Alig voltak bent pá­ran. A tulajdonos nagy újságjá­ba merült. Leültek és Elemér be­szélni kezdett: — Évike, meg­találtam a feleségemet. Hosszú szünetet tartott. Szinte hallani lehetett Éva szívének dobogását. — Szebb volt, mint valaha. Oly nagyszerűen volt öltözve, hogy a lélegzetem is majd elá!lőtt. Oda rohantam hozzá, hogy megölel­jem, de aztán . . . kis híja, hogy egy botrány nem lett belőle. — Botrány? Hogyan? Kérdezte Éva. Úgy, hogy előlépett egy úr és rendre utasított, hogy mindjárt rendőrt hivat, ha nem tudom, ho-Torontoí színházi hírek Megkezdődött a számozott he­lyek árusítása a december 26-án, Karácsony másnapján, szomba­ton este 8 órakor színrekerülő TŰZMADÁR előadására. Az előadás színhelye a Lippin­­cott 191. számú színházterem. Jegyek $2.00, $1.50 és $1.00 áron a szokott elővételi helyeken kaphatók, valamint a színház tit­kári hivatalában, 59 Macpherson Ave. Tel.: WA. 1-6337, ahonnan kívánságra postán is kiküldik. A magyar munkásság nem hagyja magát NEKÜNK SEGÍT, HA HIRDETŐINKET támogatja Az üzemi pártszemináriumok­ban a "merész" felszólalások és 'kényes" kérdések gyakran kel­lemetlen perceket okoznak az előadóknak. Gyakran felteszik például azt a kérdést, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja-e a Magyar Dolgozók Pártjának. Az előadók azt állít­ják, hogy igen. ilyenkor azon­ban megkérdezik tőlük, hogy ha ugyanis fennáll a jogfolyto­nosság, akkor miért kellett a párt nevét megváltoztatni. "Ta­lán rossz emléke van a nép szí­vében az MDP.nek"? "Hát rossz volt ez a párt"? "Ha rossz volt, akkor, hogy lehet jogfolytonos­ságról beszélni, ha pedig nem volt rossz, akkor miért nem ra­gaszkodunk a dicső nevéhez"? Ilyenkor nagyon nehéz dolguk van előadó elvtársaknak és sok­szor bizony beleizzadnak a kí­nos kérdések megválaszolásába. A munkások szinte sportot űz­nek a szeminárium-vezetők meg­­kínzásából. A Kanadai Magyarság az újhazáját szerető, de a régit soha el nem felejtő, igaz magyarok lapja. Aki a Kanadai Magyarságot oh vassa, fajtája, magyarsága mellett tesz hitvallást. gyan kell viselkedni. Én álltam sokáig, hol a feleségemre, hol őrá nézve, aztán mégis kihebeg­tem : Júlia, én vagyok, a te fér­jed. A sors mégis csak jó volt a , hozzám, mert végre megtalálta- I lak. Oly régen kereslek már. A 1 'férfi dühös lett: — Uram, ha I nem hagyja abba, én azonnal I rendőrt hivatok. Mégegyszer I megkockáztattam a kérdést, Jú- | lia, emlékszel rám? Én vagyok I Elemér. A feleségem tetőtől tál. £ pig végignézett és kegyetlenül, r hidegen csaík annyit mondott: Én nem ismerem Önt. Soha nem lát­tam. — Hát így történt Évike. s Megtaláltam a feleségemet, de azonnal el is veszítettem, örökre. Abban a percben, mikor megta- ^ gadott, összeomlott bennem min. í den, minden érzésem, minden ál- r mom. Eddig a legnehezebb har- J cot is vállaltam volna érte, de mostmár vége .'. . Hosszan hall- 1 gatott. Éviké, én olyan nagyon I egyedül vagyok. Nincs most már * senkim. Évike, mondja meg 1 őszintén, lenne számomra egy I egészen kicsi hely a maga szívé- < ben? ^ J 1 i Éva nem tudott felelni, mert | olyan meghatódottság vett erőt rajta, hogy hangosan felzokogott. , pincér észrevette és furcsállva ézett rájuk. Elemér fizetett és yorsan távoztak. Hallgatagon lentek, Éva egész utón sirt, nem jdott egyetlen szót mondani. A apunál Elemér két kezébe simi­­otta Éva könnyes arcát és hál­án kérdezte: Éviké, mirt sir? le sírjon, válaszoljon nekem. — va letörölte könnyeit. Kedves lemér, ne haragudjon, hogy n nyíre elragadtattam magam. Jem tudom, hogy miért is sir­ám. Közel hajolt a férfihez és lá­­jyan suttogta: Elemér nem egy >ici hely, hanem az egész szívem íz öné már 1956. Karácsony este jta. Elemér arca felragyogott. Jrága Éva, ne haragudjon, hogy jlyan hideg és zord voltam ma­gához, pedig láttam, hogy min­dent megtesz értem. Nagyon jól ;sett az Ön kedvessége, de én iű akartam maradni a felesé­gemhez és meg akartam találni át. — Elemér, én ezért csak be. tsülni tudtam és nagyra értékel­em, amiért ilyen hű tudott len­ni. Mily sok férfi van, akihez kö­zel van a felesége, nem kell rá uárni és keresni, mégis oly sok­szor hűtlenkednék, flörtölnek másokkal. Elemér én nagyon ér­tékelem ezért magát. Nem ha­ragszom. Elemér én most na­gyon’boldog vagyok! Amíg Éva beszélt a férfi érez­te, hogy meggyötört, vérző szí­vére úgy hull az áldott, finom balzsamir, mint tavaszi vetésre, a reggeli harmat. (l-Cserebogár-S) • Önkiszolgálás A párizsi rendőrség dicséret­ben részesítette egyik közrend­őrt, mert rendszeresen, rekord­idő alatt találta meg az ellopott személygépkocsikat. A dicsére­tet most hirtelen visszavonták, s a rendőrt azonnali hatállyal el­bocsátották. A napokban ugyan­is többet ivott a kelleténél és ki­fecsegte sikerének "titkát": va­­amennyi gépkocsit ő maga lop­ta el.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents