Kanadai Magyarság, 1959. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)

1959-01-21 / 6. szám

IX. évfolyam, 6. szám, 1959 január 21, szerda 2 KANADAI MAGYARSÁG ßtnuuUam 996 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Telefon: LE. 6-0333 Főszerkesztő : KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szerdán és szombaton Baerkesztőség és kiadóhivatal: 996 Dovercourt Rd., Toronto Hivatalos órák: reggel 9-től délután 6-ig Előfizetési árak: egész évre $10.00, fél évre $6.00 egyes szám ára: 10 cent Amerikában : egész évre $12.00, fél évre $7.00 ViUszbélyag nélkül érkezett levelekre nem vélezzolvnk I Mhhráe nélkül beküldött kéziretekel, képeket, nem érzünk meg ée nem küldünk •hm még külön felhfvée, vagy portéköltség mellékei黫 esetén sem. A közlésre el­­beletelnek téléit kéziratok esetében is fenntsrt|uk magunknak a fogét, hegy aiekba belejavítsunk, lerövidítsük, vagy megtoldjuk, ha arra szükség mutatkezlk. Csak ritkén gépelt kéziratot fogadunk ol. Minden névvel aléirt cikkért, nyilatkozatért a szerző felelős. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief: LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Wednesday and Saturday by tbe HUNGARIAN PRESS LIMITED 996 Dovercourt Rd., Toronto. Ont. A magyar történelem ezer éve 1533. január 21. A török szultán békét köt Ferdinánddal. 426 évvel ezelőtt a szultán francia ösztönzésié újból hadat vezetett Bécs ellen. Útjában azonban feltartóztatta Kőszeg gyenge vára, alig számbavehető erődítményeivel, összesen 38 katona őrködött Kőszeg felett a hős Jurisics Miklós parancsnoksága alatt, de a vidék parasztjai is beme­nekültek családjaikkal, valami 700 fegyvertfogható férfi. ■ Megtörtént a csoda, ez a maroknyi paraszt, pár katonával visszaverte a hatalmas török sereg támadását. A nagyvezér megelégedett annyival, hogy pár török zászlót kitűztek a szétlőtt romokban heverő falakra és a sereg evlonult a vár alól. Kőszeg védői Bécset is megmentették, mert az ellenállá­suk feltartoztatta a törököket s nem maradt idejük a nagy suk feltartóztatta a törököket s nem maradt idejük a nagy látnia, hogy Bécs megtámadása az egész Középeurópa elleni harcot j elenti, hiszen ez alkalommal is nagy keresztény sereg gyűlt egybe Magyarország határán. Ezért 1533. január 21-én békét kötött Ferdinánddal azzal a feltétellel, hogy ő is és János király is, megtartják az épen kezükben lévő ország­részt. így következett be a nagy szerencsétlenség, az ország kétfelé osztása. HAZAI HÍREK NAGYOPERETT — ÖT SZEREPLŐVEL A magyar vidéken évek óta terjeszti a “kultúrát’' Réti Rudolf színtársulata. Az állami ellenőrző szervek közül senki sem ismerte, senki sem látta. Csak a hire, te­vékenységének bünlaj stroma gyarapodott. Annyit tudtak róla, hogy 25 éve dolgozik a kultúra mesgyeszélén, szerény névtelen­ségbe húzódva. Öt-hat tagú társulatával hol itt, hol ott bukkan fel az országban, közsé­gekben, tanyákon. Az utóbbi években főleg termelőszövetkezetekben, gépállomásokon fejtette ki áldásos kulturtevékenységét. ő mutatta be például a „Mágnás Miska” cimü nagyoperettet — öt szereplővel. A társulat Budapesti Művészegyüttes né­ven hirdette magát a plakátokon, amelyek ismeretlen nyomdában készültek. “Móka­szüret” címen két és félórás vidám, énekes zenés műsort Ígért, s hogy mit adott, arra mi sem jellemzőbb, minthogy a produkció a még színházat ritkán látott istenhátamö­­götti Tüskepusztán is felháborodást keltett. A belépőjegy ehhez képest elég borsos volt : felnőtteknek nyolc, gyermekeknek négy fo­rint. A társulat megtalálta számításait, mert az igazgató saját bevallása szerint 9—10,000 forintot keresett havonta. A kom­munista kultúrsötétségben élő emberek vágy­tak az előadások után, de még ők is meg­­csömörlöttek a hihetetlenül alacsony színvo­naltól.------------• •------------­NYUGALMBA VONULT BERECZKY ALBERT REFORMÁTUS PÜSPÖK A Dunamelléki Református Egyházkerü­let közgyűlést tartott. A közgyűlésen meg­tárgyalták Bereczky Albert püspök kérését: egészségi állapota miatt nyugalomba óhajt vonulni. A közgyűlés hozzájárult Bereczky Albert püspök nyugalomba vonulásához, egyben január 31-re kiirta a püspökválasz­tást, HOZZÁSZÓLÁS NINCS A budapesti Népszavából vesszük át a kommunista munkás-szabadságra jellemző történetet. A budapesti pályaudvarokra nemrégen távmondat érkezett arról, hogy értekezlet lesz a MÁV budapesti igazgatóságán. Vala­mennyi állomásfőnök, vezénylő tiszt és állomásonkint öt vonatkísérő jelenjen meg. Tárgy: a vonatkísérők munkájának érté­kelése. Az értekezletet Géringer Ferenc osztály­­zető tartotta. Bánfalvi Imre jegy vizsgáló — a Nyugati pályudvar egyik küldötte — alig várta, hogy a hozzászólásokra kerüljön a sor. A beszámoló elhangzott, de utána az előadó kijelentette: “Hozzászólás nincs.” Bánfalvi mégis jelentkezett. Az osztályve­zető rászólt: “Már mondtam, hogy nincs hozzászólás’. Bánfalvi csak erőszakosko­dott, de az osztályvezető letorkolta. Az értekezlet után három nappal közölték a szolgíiati főnökségen: fizetésének érin­tetlenül hagyása mellett áthelyezik a rá­kosrendezői teherpályaudvarra :— fékező­­nek. Az állomásfőnök nem ismerte az áthelye­zés okát: “félűről” kapta az utasítást. Gé­ringer osztályfőnök szerint nagyfokú fegyel­mezetlenség az, amit Bánfalvi tett — tudni­illik, hogy fel akart szólalni az értekezleten. Egyébént is fegyelmezetlen ember, akit már többször láthelyeztek fegyelmi büntetésként. Ilyen a kommunista munkás-szabadság. Mi történt volna Bánfalvival, ha felszólalá­sát elmondhatta volna. A rákosrendezői te­herpályaudvar helyett egyenesen AVO- börtönökbe helyezték volna át. GYAKORLÓ SZÁLLODÁBAN TANULNAK A JÖVŐ PINCÉREI Néhány évvel ezelőtt Budapesten ven­déglátóipari technikumot állítottak fel, hogy abban jó szakembereket neveljenek. A leen­dő felszolgálók, szakácsok és portások nyel­veket, anyag- és áruismeretet, élettant, szervezést, tervezést és sok más tárgyat ta­nulnak. Az iskolának jelenleg 410 hallga­tója van, többségük leány. Az iskola elvég­zése után másfél évig szakmai gyakorlaton is részt vesznek. A gyakorlati oktatás cél­jaira a hallgatók rendelkezésére bocsátották a Nemzeti Szállodát. Itt nemcsak a szálloda­­ipari tudnivalókat, hanem az éttermi és az eszpresszórészleg munkáját is megismerik. A “gyakorló” szállodát korszerűsítették, túl­zsúfoltságát megszüntették és a hallgatók rendelkezésére állnak a legmadernebb kony­hai eszközök. Sorsdöntő kérdések Világesemények előestéjén ült össze 86 ülésszakára az új Kongresszus. Amerika .népe változásokra lehet elkészülve, melyek a nemzet véleményét és a helyzet időszerűségét fogják összhangba hozni. Az új Kongresszusnak számolnia kell azzal, hogy 1960-ban új elnököt választunk. Ez a téay minden vonalon éreztetni fogja hatását és a Kongresszus tevékenységét is döntően fogja befolyá­solni. A Kongresszus felfogása határozza meg, hogy melyik párt jelöltje kerül ki győztesen a két év múlva sorrakerülő elnökvá­lasztásból. . Külpolitikai téren az orosz és kinai fenyegetőzések aktuali­tása fogja a Kongresszust foglalkoztatni. Ezek a fenyegetőzések je­lenleg még úgy néznek ki, hogy inkább gazdasági, mint békét ve­szélyeztető természetűek. A felgyorsított rakétafejlesztési program súlyos tehertételt je­lent az államháztartásnak, mivel nem tervszerű elgondolás, hanem kényszerűség hivta életre. Eredménye máris mutatkozik abban, hogy Amerika és a Szovjet kölcsönösen képesek volnának egymást elpusztítani — és ezt mindkét fél tudja. Az ország közgazdaság! és katonai szakértői szerint erre a költséges programra múlhatatlan szükség van, úgy szintén a szabad világ országai részére folyósított dollársegélyre is, különben nem állíthatunk gátat, további szovjet előretörésnek. Az új költségvetés nagyobb lesz és ezt az országnak tudomá­sul kell venni. Az infláció veszélye ezzel természetesen növekedni fog. Az elnöknek jelenthették volna tanácsadói, hogy a megnőtt költségvetés miatt jelentkező deficitet új adókkal lehetne csökken­teni s Így mérsékelni a fenyegető infláció eshetőségét. Külügyminisztériumunk ismét baráti húrokat penget Nasser felé. Tesszük ezt, mert Irakban erősödnek a kommunisták. Kongresszusi tárgyalásra kerülő törvényjavaslatok között sze­repel a Hágai Nemzetközi Bíróság hatáskörének kibővítésére célzó kormányprogramból eredő új törvények megszavazása. A Nemzet­közi Bíróság hatáskörében megnövekedve sok jelenleg elintézetlen nemzetközi vitát tudna kielégítő módon megoldani, melyek jelenleg gyúlékony propagandaanyagukkal a békét veszélyeztetik. Ez az amerikai javaslat az érdekelt államok hozzájárulása esetén valóság­gá válhat, szükséges ehhez azonban, hogy az államok jelenleg gya­korolt szuverenitásukról részben lemondjanak. Mikoyan szovjet miniszterelnökhelyettes január 19-én ér is­mét Washingtonba, befejezve látogatókörutját az ország nagyobb városaiban. Magával hozhatta a berlini kérdés megoldását, me­lyet természetesen el is hallgathat, vagy ha ezt felfedi, úgy mi uta­síthatjuk vissza. A berlini kérdés drámai súlypontja a Szovjet hat hónapos ulti­mátumában van, mely határidő május 27-én jár le. Ekkor a sza­bad világ vagy elfogadja Berlin kommunista ellenőrzés alá való kerülését — vagy a másik megoldást választja, mely a harmadik világháborút jelentheti. Ennek a veszélynek a pokolgépe már be van állitva s lassan közeledik a detonációs ponthoz. Szeretnénk tudni, hogy Mikoyan látogatása hatástalanitja.e a1 pokolgépet? A nagy színpadon a függöny már felgördült. Összes szerep­lők a helyükön állnak. Ismételjük a Kongresszus végzetesnek bi­zonyulható időben kezdte meg 86-ik ülésszakát. A fürdőhelyre, a hol nya­raltam, valami szinésztrupp vetődött. Jó magam feléjük se néztem, a fürdőközönség sem járt az előadásaikra, leg­­fölebb olykor-olykor, amikor tragédiát játszottak, mert olyankor — úgy mondották, — szörnyen lehet mulatni rajtuk. Csapni való társulat volt, erről akkor győződtem meg, mikor egy este magam is elmentem az előadásukra. Úgy történt a dolog, hogy néhány napra egy pesti uj­­ságiró-barátom jött el hoz­zám vendégségbe. Esős, sze­les időt hozott magával s egyik ilyen kellemetlen, ned­ves estén tette az ajánla­tot, hogy nézzünk el a szín­házba, legalább agyonütünk egy-két órát. Siralmas kép tárult elénk. A gyalulatlan deszka-páholyok üresen tá­tongtak, a “földszint” rozoga széksoraiban vagy tizenöten lehettek, no meg hátul, az állóhelyen volt egy pár pa­rasztgyerek, a színház mecé­násai. “A dolovai nábob leá­nyáét adták. Mikor odajöt­tünk, már javában játszottak. Ha jól emlékszem a második felvonásnál tartottak. A szce­­neria, a díszletek nyomasztó hatásúak „voltak. Az idők viszontagságai rajtuk hagy­ták nyomaikat s ennek leg­alább megvolt az a haszna, hogy a közönség fantáziája erdőnek, szalonnak, tetszés és szükség szerint bárminek minősithette ugyanazokat a kopott kulisszákat. A színészekről pedig jobb namis beszélni. Tulajdonké­pen a súgó recitálta el az egész darabot, ők csak amo­lyan zűrös összevisszaságban utána motyogták a mondó­­kájukat, s ezenközben bősé­gesen ráértek, hogy jóizü kacagással honorálják a kö­zönség gúnyos megj egyzé­seit, melyek sűrűn repültek a színpad felé, különösen, mi­kor holmi megható jelenet volt soron. A Tarján Gida, meg a Jób Vilma második felvonásbeli nagy jelenetét kisérte a legzajosabb derülés. Tarján Gida bele is találta magát a helyzetbe s mig rekedt hangján ledarálta sze­repét, maga is hunyorgatott szemével a közönség felé, hogy csak mulassanak sza­badon. Egyedül a Jób Vilma sze­­mélyesitője vette komolyan a dolgot. Vézna, kopott te­remtés volt, beesett arcáról a festék mögül is leritt a halálos kórság; meghatóan ügyetlenül bánt a két kezé­vel, a szemében, a hangjában valami mélységes fajdalom vibrált s a beszéde olyan hatást tett, mintha nem is a szersző szavait tolmácsolná, hanem a maga végtelen szen­vedéseit panaszolná. Ezt per­sze csak én éreztem ki belőle, meg a barátom is, ki komo­ran, szótlanul ült mellettem s fázósan burkolózott be köpenyegébe, mig körülöt­tünk egyre hangzottak a kegyetlen, gúnyos megjegy­zések. Nem vártuk be az előadás végét, elmentünk va­csoráim. A vendéglőben már nem volt senki, a fürdőven­dégek szobáikba mentek, nép­­telen volt a park is, a lombo­kon át siralmasan sziszegett a szél és hozzánk hallatszott, amint a Balaton hullámai félelmetes morajjal oda­csapódtak a part kőgátjához Egy ideig szótlanul ültünk s úgy látszik, ugyanegyre gondoltunk, mert a barátom igy törte meg a csöndet: — Szegény leány, nagyon sajnálom. Rögtön megértettem, hogy a Jób Vilma személyesitőjé­­röl beszél. — Ismered? — kérdeztem tőle. — Vagy két esztendeje. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ennyire jut. És, neked megvallhatom, bánt a lelkiismeretem, mert én va­gyok azi oka, hogy idáig süly­­lyödt. Az én áldozatom sze­gény. A dolog érdekelt s a ba­rátom elmondta az ő “áldo­zata”-nak esetét. * — Dömsey Margitnak hív­ják — igy kezdte az elbe­szélést barátom. — Egy este feljött a szerkesztőségbe egy kollégámhoz, az meg hozzám utasította, hogy nekem van némi összeköttetésem a szín­házakkal. Föl szeretett vol­na lépni valamelyik fővárosi nyári színpadon, hogy meg­mutassa a téhetségét s igy valami szerződéshez jusson. Elmondta, hogy most végezte a sziniakadémiát, meg is mu­tatta a bizonyítványát, csupa szép osztályzata volt. A év­záró vizsgán nem léphetett föl, mert nem volt színpadi ruhája s igy esett, hogy mig sokkal gyöngébb társait mind elszerződtették valaho­vá, neki nem jutott szerző­dés. Sorra járta a színházi ügynököket, azok meg azt mondták, hogy előbb látniok kell, mint tud. Hát most föl szeretne lépni. Trilbyt sze­retné eljátszani, az egyik barátnőjétől hapott hozzáva­ló ruhát, most már csak szin­­házdirektor kellene, aki egy­szer vendégszerepeltesse. Azon a bizalmaskodó han­gon, ahogy a szini növendé­kekkel beszélgetni szoktunk, megkérdeztem tőle: — Nem léphetett föl, mert nem volt ruhája? Hát nem akadt bőkezű gavallér... ? A szavamba vágott, a sze­me villogott, arca kipirult: i— Ha azt akartam volna nem fordulnék most önhöz. Négy esztendeig jártam az iskolába, kínlódtam eleget, mig megtanultam, amit tu­dok és most már csak ezzel akarok boldogulni. Hihetetlen dolgokat mon­dott el azután. A kollégám, akihez először fordult s aki ismerte a családját, félrehi-A művésznő vott s megerősítette, hogy a leány igazat beszél. Hatan voltak a háznál: öz­vegy édesanyja és rajta kívül négy kis gyerek. Künn laktak Angyalföldön, valami kis viskóban, az anyja onnan járt be a városba mosni. A leánynak hajnalban kellett mindennap felkelni, gondozni a házat. Gyalog ment be az­tán a szini iskolába télen fagyban, kétszer is napjá­ban. És mikor statisztálnia kellett a színházban, késő éjszaka gyalog, egymagában járt haza, keresztül a nép té­lén Városligeten, azon is túl a vasúti töltés mögé, der­mesztő hidegben, ami sza­badon járta át vékony, de kopott ruháját, mert kabátja, de még kendője se volt. így kínlódott végig négy eszten­dőt. Csábitó szókat eleget súgtak az ő fülébe is, de nem hallgatott rájuk. Ó, ha azt akarta volna!.. . Hányszor szegődött hozzá finom úri gavallér, amint a színház után késő éjjel hazafelé tar­tott. Meggyorsította lépteit, szinte rohant, úgy menekült a kisértés elől. A tehetségé­vel akart boldogulni egyedül. S most, napnap után néma keserűséggel kell hallgatnia anyja kifakadó beszédeit: — No hiszen, szépen va­gyunk azzal a te tehetséged­del! Mit érdk vele? Hoz-e kenyeret a házhoz? Napestig robotolok, mégis koplalunk. Én már nem bírom. A te te­hetséged! Mit tesz nekem a te tehótséged? Hogy mint a kölönc, te is a nyakamon lógsz? Azt mondom, hogy mosni jársz majd velem te is! Érted? Ennyit ér a te tehet­séged, ni! Monoton, csöndes hangom mondta el mindezt a leány s végtelen bizalom hatotta át a szavát, amikor hangoztat­ta: ♦ — Csak egyszer léphetnék föl, tudom, vége volna az egész nyomorúságnak. Nagyon meghatott a beszé­de, megígértem, hogy megte­szek érte, amit csak lehet. Még az este fölkerestem az egyik nyári direktort, az kön­nyű szerel bele is ment a dologba, hogy csak hozzam ki a lányt, majd megbeszél­jük. Rögtön írtam neki s har­madnap már együtt keres­tük föl az igazgatót. Hamar megállapodtak. Az igazgató hajlandó volt fölléptetni őt a Trilbyben, meg is beszél­ték, hogy melyik napon le­gyen a vendégszereplése, szó­val rendben volt minden. A leány boldogan hálálkodott, én is örültem, igy búcsúztunk el az igazgatótól. — Igaz! — mondta a di­rektor végezetül, — hát a je­gyeket mikor veszi át, kisas­szony? — Micsoda jegyeket? — No, remélem tudja, mi a szokás, Önt elvégre nem ismeri senki. Lehet hogy nagy, igazi talentuma van, de ez egyelőre még titok a nagy­­közönség előtt. És beláthat­ja, hogy én a bizonytala­nért nem áldozhatok egy teli házat. Én szívesen vendég­szerepeltetem a tehetsége­ket, de anyagi kárt nem vállalhatok magamra. A ven­dégszereplők nálam legalább százötven forint ára jegyet szoktak elvállalni, hogy elhe­lyezik őket. önnél tekintettel, hogy ilyen helyről ajánlják, — s ezzel rám mutatott — megelégszem száz forint ára jegygyei is. Képzelheted, hogy a föl­lépésből nem lett semmi. Honnan vett volna szegény leány annyi pénzt, Hol tu­dott volna annyi jegyet el­helyezni?... Csalódottan, szo­morúan távoztunk. Biztatni nem mertem, de valahogy meg szerettem volna vigasztalni. Kértem, hogy jöjjön velem vacso­rázni, apatikusan engedett a hívásomnak. Hozattam mindenféle jó ételt, rég lak­hatott jól szegény, mert a nagy szomorúsága mellett is szörnyű étvágygyal fogyasz­totta az ételeket, egy kis bort is ivott, beszédessé lett, szinte úgy látzott hogy elfe­lejti ezer baját, ne^tett, gondtalanul csevegett, csupa kedvesség, báj sugárzott a szavából. Késő éjszaka vit­tem haza kocsin Angyalföld­re. Azóta sűrűn találkoztunk. Sokat jártam az érdekében, hasztalanul. Egyszer, hogy felvidítsam, elvittem szín­házba. Ekkor már megkez­dődött az őszi szezon s neki még mindig nem volt szer­ződése. Valami francia ope­rettet játzottak. Kitűnő elő­adás volt. A színpadon kaca­gó jókedv. Egyszer csak rá­nézek a lányra, hát kövér könycseppek peregnek végig az arcán. — Margit, az Istenért, mi baja? Hangosan fölzokogott: — Itt mindenki olyan bol­dog, csak én vagyok boldog­talan !... A közönség figyelmessé lett ránk, nem maradhattunk a színházban, sietve hazavit­tem. Az egész utón sirt. Azontúl nem akartam vele találkozni, kerültem, letagad­tam magam előle, önzők va­gyunk mindnyájan. Roppant impresszionista vagyok, ször­nyen hat rám minden szomo­rúság. Bajom van nekem is elég s úgy gondolkoztam, mi­nek keserítsem el az életemet még a más bajával is. Szó­val : nem találkoztunk. Tavaly nyáron aztán egy­szer levelet kaptam tőle. Azt irta, hogy néhány nap múlva fellép valami külvárosi kis színházban s arra kér, hogy jöjjek el az előadásra s írjak róla a lapokban. Hogyan eszközölte ki a fellépést, hogyan tudta az érte járó adót leróni ? — máig is rejtély előttem. Irtózatos eső, szél volt az estén, amikor fellépett. Va­lóságos utazásba kerül, amig az ember abba a kis külvá­rosi színházba eljut. S iga­zán, semmiféle kalandért nem mentem volna bele ilyen vállalkozásba, de a szegény leányért megtettem. Jób Vil­mát játszotta akkor is, az előadás körülbelül olyan volt, mint a mai: kacagtató. Mar­git is körülbelül úgy játszott mint ma. Nevetségesen ko­pott, szegényes ruhája volt. Ügyetlenül járt-kelt a szín­padon, de a szemében, a hang. jában mélységes fájdalom vibrált: a maga szenvedését, sorsát az életét tükröztette vissza. Legalább rám úgy ha­tott. Józanul, hidegen mér­legelve a játékát, tisztában voltam vele, hogy a tehetsé­ge csak olyan, amilyen sza­zával burjánzik a színpadon s amilyen százával züllik el a festett világ birodalmában, ha szerencse, élelmesség és — léhaság nem szegődik mel­léje. Együtt mentünk haza elő­adás után. Vele volt az anyja, töpörödött kis asszonyka boldogan hallgatta az udva­rias gratulációmat, a leány duzzadt a reménységtől és én nem mertem csak egy szó­val is megzavarni a boldog­ságát. Mikor elváltam tőlük, erős és komoly lelki küzködésem volt magammal. Éreztem, hogy többet, sőt egyedül csak úgy használnék igazán a leánynak, ha másnapra az új­ságban, még ha vétenék is vele a teljes igazság ellen, kegyetlen szigorúsággal kri­tizálnám a játékát, ha megir­­nám róla, hogy nincs egy csöpp tehetsége, hogy föl­(Folytatás a harmadik oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents