Kanadai Magyarság, 1957. január-június (7. évfolyam, 1-50. szám)

1957-03-09 / 19. szám

Még jönni kell, még jönni fog, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vörösmarty C a n a d a’ a largest Hungarian semi weekly Authorized as Second Class Mail Post Office Department, Ottawa. ßmacUeut Szerkesztőség és kiadóhivatal 996 Dovercourt Rd., Toronto Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ Kanada legnagyobb magyarnyelvű anti-kommunista lapja Edited and Published at 996 Dovercourt Rd., Toronto VII. évfolyam 19. szám. Ára : 10 Cent Toronto, 1957 március 9., szombat. VILÁGPOLITIKA A SZOVJET LELKI VERESÉGE A legfrissebb hírek szerint a közelkeleti kérdés pillanatnyilag legégetőbb fázisa, az akabai-öböl és a Gaza-földsáv ügye, nyugvó­pontra érkezett. A két földterület katonai ki­ürítése megkezdődött, s a kivonuló izraeli ka­tonaság helyét a kanadai Burns generális ve­zénylete alatt álló UNEF (az Egyesült Nem­zetek Nemzetközi hadereje) foglalja el. Ez a nemzetközi hadsereg fog állni a két szemben­álló ország között mindaddig, amíg az egész közelkeleti ügy megnyugtató békés megol­dáshoz nem jut. Lapunk korábbi számaiban már rámutattunk arra, hogy ez a békés ren­dezés minden valószínűség szerint ismét brit szellemi vezetés alatt fog létrejönni, de az angol haderő segítsége nélkül. A közelkeleti problémakör másik fő ügye a szuezi csatorna szabad használatának ügye még nincs befejezve. A csatorna szabaddá tétele most már napokon belül befejezhető, ha Egyiptom nem akadályozza meg. Politikai­lag az októberi UNO-nyilatkozat kellene, hogy szabályozza a csatorna nemzetközi, sza­bad használatát, de errenézve Nasser máris kijelentette, hogy az októberi nyilatkozat ma már nincs érvényben. Ennek ellenére nem vitás, hogy a csatorna mindenki számára (ki­véve talán Izraelt) szabad lesz, s hogy Nasser óvakodni fog attól, hogy a hajózást meggá­tolja, mert ma már tudnia kell, hogy újabb erőszakos egyiptomi lépés esetén ismét fegy­veres beavatkozás lesz a válasz, s hogy most már nem számíthatna sem szovjet “önkénte­sekre”, sem amerikai közbelépésre. Nasser napjai különben is meg vannak számlálva. Miután a szovjet feladta azt a tervét, hogy Egyiptomból szovjet támaszpontot csináljon (Shepilov elmozdítása is ennek a jele volt), Nassernek nincs más barátja, mint az a né­hány ezer egyiptomi nagybirtokos és katona­tiszt, akik Egyiptomban a földbirtokot és a fegyveres hatalmat tartják a kezükben. Az öncsinálta egyiptomi diktátor tipikusan olyan személy, akinek az egész világ érdekében el kell tűnnie a színpadról. Katonai erő nélkül akart imperialista politikát játszani, s ez nemcsak gonoszság, hanem ezenfelül megbo­csáthatatlan butaság is. Nasser azonban nemcsak a saját butaságá­ból próbált “nagyhatalmi” politikust játsza­ni. Egészen a magyar szabadságharc kitöré­séig mögötte állt a teljes szovjet haderő és a szovjet expanzív külpolitikája. Nasser nem az egyiptomi “impérium”, hanem a szovjet im­­périum érdekében dolgozott mindaddig, amíg most, mint értéktelen társutast le nem lökték a kommunista szekérről. A Nyugaton élő ember számára szinte ért­hetetlen, miért keres a szovjet a Közelkele­­ten katonai támaszpontokat, miért tart meg­szállva egy tucat szabadságszerető népet: miért ágál, fenyegetőzik, büntet és gyilkol, mikor olyan népek, mint a néger Aranypart országa, a szaudi-arabok, a Fülöp-szigeteken élő egyes vad törzsek és a földgömb számos más népe, amely még a szovjet életnívónál is sokkal alacsonyabb, csaknem kőkorszakbeli nívón él, — láthatólag szabadságot, önkor­mányzatot és rohamlépésben fejlődő civili­zációt kapnak a kivonuló angoloktól, franciák­tól ? Nyilvánvaló, hogy elég a kommunista imperializmus, az orosz megszállás abbaha­gyása ahhoz, hogy minden szovjet-megszáll­ta országban olyan jólét, olyan béke legyen, mint például Nyugatnémetországban. Ma már mindegy, hogy valamilyen ország, vagy nép milyen kormányforma alatt él, s politi­kailag hova tartozik : ha nem áll közvetlen szovjet megszállás alatt, akkor ott jólét ás nyugalom uralkodik s akkor nyitva áll szá­mára a jövő a most induló atomkorszak min­den csodája felé. Mire jó tehát a szovjetnek az, hogy hatalmas anyagi (és vél*-) áldozatok­kal fenntartson egy elavult katonai imperia­lista rendszert, amely senkinek nem jó, sem ' az elnyomottnak, sem az elnyomónak ? Bertrand Russel, a 83 éves brit filozófus, aki nemrégen Torontóban taifott előadást, azt állapította meg, hogy a világtörténelem során az egyes országok politikáját három nagy filozófiai irány : a liberalizmus, a nacio­nalizmus és az imperializmus szabja meg. Ezek közül az imperializmus, amely egészen a 19. század közepéig minden nagyhatalom egyetlen politikai alapelve volt, ma már csak a szovjetben található meg a maga meztelen valóságában. Kár arról vitatkozni, hogy az imperializmus erkölcsileg rossz-e vagy sem. A nacionalizmus túlzásai éppenolyan borzai-' más, éppenolyan gonosz eredményekkel jár­hatnak a szenvedő egyénekre, mint az impe­rializmus ; a nacionalista jelszavak alatt fo­lyó hódítás éppen annyira indokolatlan, mint a tiszta imperialista hódítás. Az erkölcsi kér­déstől függetlenül azonban tény az, hogy a nacionalizmus több ember számára biztosít szabadságot és boldogságot, mint az imperia­lista elnyomás. Éppen ezért az imperializmus régen elavult, s annak fenntartása ma csak állandóan növekvő katonai erővel, az életnívó mesterséges leszállításával és általános bol­dogtalansággal valósítható meg. Hogy a Szovjet ennek ellenére ragaszkodik nemcsak a katonai megszállással elért pozí­ciók mindenáron való megtartásához, hanem újabb hódítási támaszpontok kiépítéséhez, annak az a magyarázata, hogy azok az egyé­nek, akik az utolsó negyven év óta a szovjet élén állanak, a saját életüket vesztenék el, ha erőszakos hódító politikájukat feladnák. To­vábbi magyarázata az, hogy a szovjet úgy kultúrában, mint erkölcsileg azon a nívón áll, amelyen a vezető nyugati országok évszáza­dokkal ezelőtt álltak ; az akkori, többszáz év előtti meggyőződés az volt, hogy valamely ország meghódítása önmagában jó és dicsé­rendő tett, s hogy minden királynak és feje­delemnek az a természetes célja, hogy orszá­gát a többiek kárára nagyobbítsa. Ilyen mó­don hódították meg, a rómaiaktól a francia, spanyol és angol birodalmakig, a különböző ki­rályok és fejedelmek a szomszédos országo­kat és a tengerentúli birodalmakat. Csakhogy azokban a korszakokban az em­berek még természetesebb helyzetnek tekin­tették a rabszolgaságot, akkor még azt hit­ték a népek, hogy a fejedelem “Isten kegyel­méből” uralkodik felettük, s az uralkodó föl­döntúli hatalmával nem akartak vitába száll­ni. Ezenfelül a mindenkori uralkodó valóban gondoskodott is alattvalóiról, hacsak nem akarta fizikailag is elveszteni őket. Ma már nincsenek alattvalók, csak egymás­tól különböző kormányformák. S mihelyt egy nép nem érzi magát “alattvalónak”, azt többé imperialista módon kormányozni nem lehet. Ezért van az, hogy az egyszerű, erőszakkal való uralmat ma már nemcsak kegyetlennek, hanem értelmetlennek is érzik á népek és a többi országok. Akármilyen ereje is van azonban valami­lyen megszálló hadseregnek, ha a fegyveres erő mögött álló kormány nem képes valami­lyen célt adni a megszállásnak, akkor a meg­szállás előbb-utóbb elveszti a lelki értékét, s ezt nyomon követi a fizikai megszállás meg­szűnése is. így volt hazánkban a török hódolt­ság, a Bach-kcrszak alatt, s így lesz most is. A világ minden részén a liberalista — a szabadságot adó és kereső — filozófiai irány tör előre. Ez felel meg a technika és a civili­záció mai állásának világszerte. A szovjet azért került lelki dilemmába, mert ha a libe­ralista filozófia szerint vezetnék, akkor fel kellene adni belső diktatórikus elveit, s ez a vezetők megsemmisítésére és az egész rend­szer bukására vezetne, — ha pedig folytatja imperialista hódításait, erkölcsileg lehetet­len és történelmileg elavult utat követ. Ezt az irányt elutasította most az egész közelkeleti világ is. S ezzel újabb, kivédhetetlen lelki ve­reséget szenvedett a szovjet. A MAGYAR FORRADALOM KULISSZA TITKAI MIÉRT NEM ADOTT NAGY IMRE MINISZTERELNÖK PARANCSOT A MAGYAR HADSEREGNEK A SZOVJET CSAPATOK ELLENI HARCRA ? (folytatás a szerdai számunkból.) Úgy hat óra tájban érkeztem vissza a képviselőházba és ott Kovács István tábornokot kezdtem vallatni, aki szintén tagja volt a bizottságnak. Kérdésemre azt válaszolta, hogy gyakorlatilag mindenben megegyeztek. Oroszország kiüríti Magyarországot. Az orosz csapatok lépcsőkben fogják el­hagyni az országot. Szakértők fogják megcsinálni a menet­rendet. A magyar helyőrségek adjanak élelmet és üzemanya­got az orosz csapatoknak. Az oroszok ugyan nincsenek felké­szülve a téli menetre, ezért kis türelemmel kell lennünk, mert nem tudnak elindulni január 15-e előtt. Végül az oroszok ki­jelentették, hogy ők nem akarták megtámadni Magyarorszá­got, a kormány kérésére avatkoztak csak be a szabadságharc­ba, ezért a kivonulás legyen nemcsak békés, de barátságos is, a lakosság éltésse a kivonuló csapatokat, a kiürítés legyen ünnepélyes. A magyar bizottság mindenben egyetértett, még az ünnepélyes kivonulásba is beleegyezett, csak azt köve­telte, hogy a kivonulás időpontját egy hónappal rövidítsék meg. A tárgyalásokat ma este 9 órakor folytatják Tököl-ön az orosz főhadiszálláson. Mindez szörnyű kigúnyolása volt a szent érzéseknek, mellyel a magyar nép nevében tárgyalt a bizottság és mutat­ja, hogy az oroszok milyen becstelenséggel akarták leplezn' hamis, aljas árulásukat. Ugyanebben az időben páncélos had­osztályai két nagy oszlopban mozogtak Budapest felé, a mis­kolci és szegedi úton. Hatalmas gépkocsizó tömegek és mint­egy 4.000 harckocsi állott készen a szent magyar ügy letiprá­­sára. Mégis este 11 órakor a tárgyaló oroszok felkérték Maié­tert, hogy hívjon fel engem és mondja meg, hogy minden r legnagyobb rendben halad. Ezt meg is tette és mindketten el is hittük. Ez volt az első este, mikor azt mondtam segédtisz­temnek, hogy most pedig lefekszem és holnap 9-ig ne is kelt­senek fel. Segédtisztemet azonban utasítottam, hogy Maiéter rel tartson összeköttetést és időnkint hívja fel. Éjfélkor Ma léter még mindig tárgyalt, de a távbeszélő nem válaszolt. Se­gédtisztem azonnal egy rádió gépkocsit küldött Csepelre, hogy Maléterrel vegye fel a kapcsolatot. A rádión meg volt az ösz­­szeköttetés egészen addig, míg jelentették, hogy itt vagyunk az orosz főparancsnokságon, — ekkor megszűnt a jelentés. Azonnal felkeltettek és jelentették az eseményeket. Tudtuk, hogy a távbeszélő vonalak jók voltak, a szigetről semmiféle válasz nem jött. Az orosz egységek megindultak Budapest felé. Kiskun­halason rommá lőtték a laktanyát és foglyul ejtették az alvó csapatokat. És ekkor minden hirtelen történt. Orosz hai’ckocsik öm­­löttek a városba, kérdezősködtek a városból kivezető utak fdől, mint az előző napokban, de nem vonultak kifelé. Bevo­nultak a Kilián laktanya és a Corvin mozi elé és elkezdtek őni. Felhívtam Nagy Imrét, jelentettem, hogy a várost oro­szok megtámadták és kértem adjon parancsot a harcra. Isten ments mondotta Nagy, nem szabad. Az orosz követ itt van velem az irodában, éppen most hívja Moszkvát. Valami félre­értés lehet. Semmi esetre sem szabad tüzelni. Megdermedve tettem le a távbeszélőt. Mikor azonban a lövések zaja mind erősebb lett, ismét felhívtam Nagy-ot és szinte ordítottam neki, hogy hallhatja a lövéseket sajátmaga is. Adjon engedélyt a tűz viszonzására. Nagy haragosan letorkolt, mondván, hogy azért vagyok, hogy engedelmeskedjem, nem pedig, hogy el­határozásokat erőszakoljak bárkire. Keserűen tettem le a kagylót, hogy pillanatok múlva újra felvegyem és hívjam Nagy-ot. Orosz harckocsik veszik körül a képviselőházat, lá­tom őket az ablakomból, számolom őket önnek... egy, kettő, liárom... nyolc. Nagy hidegen vágta rá, hogy köszöni, de több jelentést nem vár tőlem. Fél óra múlva hallottam a i-á­­dión, Nagy bemondta, hogy az oroszok megtámadták a fővá­rost azzal a szándékkal, hogy a demokráciát letiporják. Uta­sítottam a magyar csapatokat, hogy az oroszoknak ellenállja­nak. Végre, én magam nem dönthettem országomat háborúba, de itt a parancs. Azonnal felhívtam helyettesemet Kovács Im­re tábornokot és utasítottam, hogy azonnal adjon parancsot a honvédségnek az oroszok megtámadására és a főváros védel­mére. Azt válaszolta, hogy nem érti mit mondok. Kétségbe­esetten ordítottam, hogy utasítom, mint vezérkari főnökömet a parancs teljesítésére. Kovács átadta a kagylót Janza tábor­noknak, akit Maiéter Váltott fel. Mit keres a főhadiszálláso­mon, kérdeztem, önnek nincs semmi joga ott tartózkodni, Önt ’eváltották. Azt válaszolta, hogy barátaival van itt. A város­ban fasiszta elemek garázdálkodnak, akik ártatlan polgárokat ölnek le, rabolnak, fosztogatnak. Utasítom, mondta nekem, hogy azonnal jöjjön ide és adjon parancsot a honvéd alakula- 1 oknak, hogy a fosztogatók ellen az orosz csapatokkal váll­vetve harcoljon. Elárultak. A nép, a szabadságharcosok egyedül maradtak. A hadsereg vezetői elárulták a nemzetet, a hadsereg nem vett "észt a harcban. De a világ látta, hallotta, mit tett a magyar lép. Mikor a városból kiszorultunk, a hegyekben folytattuk a harcot, láttuk a véres, füstölgő romokat és alattuk a színes Horn, a magyar Szabadság, széttiport, gyenge testét. A kép dyan volt, hogy a gyilkolás, a rombolás soha sem fog meg­­zünni. Gyengének éreztük magunkat, sokan úgy vélték a to­vábbi ellenállás csak felesleges vérontás, mások túl nagynak érezték a felelősséget és a Szabadsághegyen tartott rövid megbeszélés után úgy határoztak, hogy leteszik a fegyvert és hazaszélednek. Az ifjúság beszüntette a harcot, a munkásság folytatta. Néhánvan még harcoltunk egészen november 10-ig. Nem volt összeköttetésünk egymással, nem volt egységes ve­zetés, lassan fogyott a lőszer, fogyott az ember. Beláttuk, hogy magunkra hagyatva nincs semmi reményünk a győze­lemre ilyen túlerővel szemben. A világ résztvevő szava nem elegendő arra, hogy az orosz harckocsikat megállítsa, az E.N. nem segítettek. Ekkor hagytam el Hazámat, ne kérdezzék hogyan. Eddig a katona elbeszélése. Rövid mondatok, tények, nevek. Ne feledjük őket. És ne feledjük az orosz kétszínű játékot. így tárgyal a világ má­sodik leghatalmasabb állama : erkölcsi alap, az adott szó szentségének minden tisztelete nélkül. Mitől félt ez a kolosz­­szus ? Miért nem tárgyalt nyíltan ? Valami baj van, valami bűzlik a bolsevista bűntanyán. Ma már biztos, hogy a bomlást, amelyről évekkel ezelőtt írtunk elsőnek az emigrációban, már nem lehet megállítani. A kiontott, ártatlan magyar tízezrek vére, niég csak sietteti az agyaglábon járó óriás összeomlását. A magyar szabadság fája ismét ki fog hajtani és nem lesz többé a világnak olyan ereje, amely mégegyszer eltapossa. llliHUUUIi!illllttlIlUIIIIIUimil!!IIIUUIIUIlJlllllllllllllli:ii1IIIIIIIIIUIIIII!!IMIIIIU!lllli!3IIIIIIIIIIIIII!!lllllllllliIliilttTllílii:itiifl!llillUllllll!tllll!inilliUilllll>ll!ll!llllllllllíUUIUIillÍlillllliri!!Utllllimil!>ll!il:i:!l!llillUilllIlll!]lllllllIlllllU'' KANADAI JELÖLT A PÁPAI TRÓNRA A francia Realties magazin hosszú cikket szentel annak a kérdésnek, hogy ki az a tíz bíbornok, aki legvalószínűbben követheti XII. Piuszt a pápai trónon. A magazin szerint leg­esélyesebb jelölték : egy kanadai, hét olasz, egy arméniai és egy portugál bíbornok. A magazin mindenekelőtt megállapítja, hogy a new yorki Francis Spellman bíbornok érsek a pápavá­lasztásnál nem jöhet szóba, mert a bíbornokok többségének álláspontja szerint el kell kerülni azt a látszatot, hogy “az Egyház a Wall-Street hatalmába került.” Az olasz jelöltek között Guiseppe Sire kardinális áll az első helyen. Arra az esetre azonban, ha szakítanának a régi ri-adicióval és nem-olasz pápát választanának, úgy a legesé­lyesebb jelöltek a kanadai Paul-Emile Leger, a portugál Emanuele Ceregeira és az arméniai Gregoire Agagianian kar­dinálisok. “A legtöbb előnye a kanadai bíbornoknak van, — írja a francia magazin, — mivel ő magában egyesíti az angol­szász származást, a francia kultúrát és a római gyakorlatot.” Hosszú időn keresztül ugyanis rektora volt a Kanadai Pápai Kollégiumnak Rómában. VISSZA MAGYARORSZÁGRA Londonból jelentik, hogy Butler államtitkár közlése sze­rint a magyar szabadságharc menekültjei közül Angliából 142 személy kérte visszaszállítását Magyarországra. Angliába összesen 18.500 magyar menekültet szállítottak, akik — e 142 személy kivételével — valamennyien az Egyesült Királyság országait választották állandó letelepedési helyükül. MI LESZ A MAGYAR MENEKÜLTEK ELHAGYOTT LAKÁSAIVAL? A Kádár bábkormány rendeletet adott ki, mely szabá­lyozza a menekültek által elhagyott lakások kiutalását. A ren­delet szerint a lakásügyi hivatal dönt azon családok megüre­sedett lakása felett, akik a lakásügyi hatóságtól mentesítő igazolást nem kértek lakásuk elhagyására és három napon be­lül visszatérni nem szándékoznak lakóhelyükre. A lakásban visszamaradt ingóságokról így rendelkeznek : Ha a lakást el­hagyó személyek fel- vagy lemenő ágbeli rokonai az ingóságo­kat megőrzés végett átveszik, akkor azt egy bizottsági jegy­zőkönyvvel a lakásügyi hatóság átadja. Amennyiben az elha­gyott lakás tulajdonosainak rokonai nincsenek, vagy azok az ingóságokat megőrzés végett át nem veszik, úgy azok meg­őrzése felett a lakásügyi hatóság dönt. A menekültek lakásaiban tehát három nap múlva a rend­szer kegyeltjei telepednek le s mivel a megfélemlített rokon­ság az ingóságokat nem meid átvenni, az is az uj bérlők zsák­mánya lesz. A rendőrkapitányságok az egész országban felhívták a lakosságot, hogy “mindazok, akiket az 1956. október 23-a utáni időszakban ellenforradalmi terrorista elemek bántal­maztak, vagy megsebesítettek, illetőleg akiknek hozzátartozó­ját megölték”, ezt az eset helyének, idejének ,és leírásának pontos megjelölésével jelentsék be. E feljelentések alapján látnak napvilágot a rögtön-itélő bíróságok halálos ítéletei.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents