Kanadai Magyarság, 1956. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1956-08-11 / 30. szám

Még jönni kell, niég jönni fog, Egy jobb kor, mely után öuagó imádság epedez Százezrek ajakán.

Vörösmarty

KANADAI

Authorized as Second Class Mail Post Office Department, Ottawa.

&utadúut ^

C a n a d a’ s largest

Anti-Communist

weekly

in Hungarian language

Kanada legnagyobb magyarnyelvű anti-kommunista hetilapja.

(A NÁNDORFEHÉRVÁRI MAGYAR GYŐZELEM EMLÉKEZETÉRE).

Olyan esztendőt élünk, amelyben napok, évfordulók, dicsőséges dátumok múltjára, régi nagyságára emlékeztetik a magyart. S ezek a fényes napok nem a múlt, az elveszett nagyság és dicsőség siratására késztetnek. Sokkal inkább csodáról beszélnek. Ez a csoda pedig egyszerűen annyi, hogy még él magyar ezen a földkerekségen. Hányszor lebegett ott, fejünk felett a nemzet-halál vészterhes fellege ? Hányszor láttuk magunk előtt a nyitott sírt ? Talán ezt látta maga előtt a lengyelországi, ukrajnai bujdosásában a fényes, ifjú lovag, Wladislaus, a későbbi Szent László király is : idegennek behódolt csatlós-királyt, Kelet ,és Nyugat között kétfelé tépett lelkű nemzetet, alig-alig megszilárdult kereszténységet. De Szent László megkereste a magyar csoda legmélységesebb titkát és megtalálta rejtélyét : nem behódolni ! Nem adni fel semmit se a magyarságból, sem pedig a krisztusi hitünkből, s akkor a bujdosó emigráns királyfi serege számára vizet tud fakasztani még a kősziklából is. Az első igazi európai magyar lovag tudta a csoda értelmét. Kelet és Nyugat között karddal vagy imádsággal, — kereszttel ékes vitézi pallosra, vagy vándorbotra támaszkodva hinni, hogy hivatásunk van a világban. A csoda megtörtént, Szent László, a keleti vérű, nyugati lelkű mesekirályfi elsőnek verte vissza Kelet rohamát, hogy aztán úgy fejezze be életét, mint egy erős, hatalmas Magyarország királya és az európai kereszténység legtekintélyesebb vezérszemélyisége.

Ezt a csodát kellett, hogy lássa IV. Béla, a táltos király is, mikor újra csak megosztott lelkű, belviszályok által marcangolt ország utolsó seregét szembefordította a mongol túlerővel. Ő maga írta, hogy Európa nem adott semmit. “Nisi verba” — csak szavakat és a mongol csupán átvonulást kért az ország területén. Előtte is ott volt a nemzet-halál nyitott sírja és mégis a csodatévő magyar hivatást választotta; szál karddal, elégte'en erővel is megállni ott, ahova Isten rendelése küldte.

S majd, amikor most nemsokára megkondulnak a félévezredes déli harangok, a nándorfehérvári diadal évfordulóját hirdetve, rab magyar .és hazátlan emigráns előtt teljes gigászi magasságában fel kell. hogy merüljön az ősz vezér, Hunyadi János magányos nagysága. Uj negyedik Bélaként, marakodó európai királyoktól, császároktól, magyar uraktól magára hagyva, vájjon nem lett volna-e neki okosabb megnyitni a nándorfehérvári déli kaput. Hadd lovagoljon a szultán a hálátlan Napnyugat ellen s hasítsa végig damaszkuszi acéljával a római vagy ferrarai márványoszlopokat is úgy, mint a Hagia Sophiáét !? És bizonyos, — mert saját írásaiból tudjuk, — hogy Hunyadi János is ismerte a magyar misztériumot : elbukni és meghalni csak akkor fogunk, ha egyszer feladjuk hivatásunkat, ha megalkuszunk a sorssal. Addig azonban minden nyitott sír és minden hősi vér uj élet kezdete, uj dicsőség hajnala. Csak ez a szélesebb, nagyobb európai és keresztényi hivatástudat adhatott erőt olyan világtörténelmi- Jeg is kiemelkedő teljesítményekre, mint a déli védővonal kiépítése. És ezt a hivatást érezte a sorkatona, épp úgy, mint a szerzetesekből, koldus diákokból összeverődött keresztes sereg. amely az akkori ismert világ legfélelmetesebb, legfegyelmezettebb seregén, az ozmánén aratott Európára szóló diadalt.

S a nándorfehérvári csodából, — ime — kinőtt az Élet fája. A mátyási birodalom reneszánsz nagysága, félelmetes katonai ereje, négy millió szinmagyar lakosa és Európa békés hetven esztendeje, amelyet soha sem akart, de soha nem is tud meghálálni Hunyadi nemzetének a kultúrvilág.

A csoda varázsa megtörni látszott Mohácsnál. A nemzethalál sírja most valóban megnyílt a 26.000 hő. rohama előtt. A sírba belebukott ugyan a magyar birodalom egykori nagysága, de a nemzet nem halt meg. A magyarságot újra meg újra kiemelte sírjából a hivatástudat, a saját életénél is erősebb hit, hogy meghalni, elpusztulni csak akkor fogunk végérvényesen, ha önként magunk mondunk le az életről .és az életért folytatott küzdelemről. Még a bukásában is termett ez a nép, Bocskai István, Bethlen Gábor méretű hadvezéreket, szabadsághősöket és Zrínyi Miklósokat, akik valamennyien Szent László szellemét őrizték .és folytatói voltak a szentlászlói csodának, egészen azokig a rongyos nádon át, éren át bujdosó hajdú vitézekig, akik az élen jártak a Budai várat felmentő nagy európai rohamban.

Megapadt a vérünk, csorbább lett a kardunk ; Hunyadi Mátyás-négymillió magyarjából már csak egy milliót talált a tülöktől való felszabadítás ; a negyvennyolcas szabadságharcban pedig úgyszólván megsemmisült az ország intelligenciája, vezető rétege, de még a Bach-korszak elnyomó helytartójának is büszkén kiálthatta oda a magyar életakarat képviselője : “megfogyva bár, de törve nem !”

És ebben az .évben van hatvan esztendeje annak, hogy a magyar honalapítás ezredik évfordulóját ünneplő millenáris kiállításra egy boldog, erős. müveit és szabad nemzet vonulhatott fel. Az akkori történelemtudósok és az európai tudomány képviselői méltán állapították meg, hogy ezer esztendő nem törte meg a magyar életerőt. ‘Oly sok veszélyben, oly sok viszály után” — itt-ott társadalmi sebeket takargatva, —de lényegében mégis az ezer éven át meg nem tört magyar életerő optimizmusának nagyszerű ünnepe volt ez. A magyart megtartotta Szent László szelleme, mert azt követték a Hunyadiak, Zrínyiek s Rákócziak. A halállal szembe néző magyar csoda életté változott.

Most tehát, amikor számüzötten és sokan nyomorúságos körülmények között, de emelkedett lélekkel a magyar évszázadok hőseire emlékezünk, ne sirassuk az elveszett nagyságot és ne keseregjünk a jelen reménytelenségén. A doni, a tatárhágói, a budai és a garami hősi sírokból, azoknak a hősöknek az áldozatából, akik Szent László nevével és Hunyadi szellemében újra szembefordultak a kaszás rémmel, nem nemzethalál fakadt. Az ország ugyan rab, de a nemzet nem pusztult el, a magyar biológiai erő nem tört meg s a magyar paraszt és munkás, a nyomorgó középosztálybeli s itt-ott a fejét emelgető magy ar szellem is ugyanolyan elszántan figyelmeztetheti a moszkovita hódítókat : “megfogyva bár, de törve nem !” A nemzet 95 százalékos többségét nem tudták beletörni a bolsevista hódítók igájába. Lelkileg a magyar nép nem adott fel semmit : sem magyarásgát, sem pedig kereszténységét ! Nem lett helóta és idegen cseléd. Az ifjúságot nem szédítette meg a keleti mákony és — ami legfontosabb a nemzet lelke ép. Az a kilencven körmenet, amely az elmúlt húsvéton végigvonult a magyar — és nem bolsevista — erőfeszítésből újjáépült Budapest utcáin, az imádságos lélek, amely betölti a templomokat, ma is mind-mind Szent László szellemének hordozója.

Több. mint ezer esztendő tanítja, hogy a zsarnokok elpusztulnak, a hódítók imperializmusai kiégtek, ellobogtak, de valamennyit túlélte a nemzet, amíg nem mondott le önként az életről, amíg nem alkudott a halállal, vagy az elnyomással. És rab földön bár, de ma is szülnek a magyar anyák, ma is nő uj élet, terem kenyér.

Szent László szelleme, Hunyadi János példája és egyezer év csodája — ime ma is megvigasztalja a hontalan bujdosót s az otthoni rabot, mert azt hirdeti, hogy mégis. .. mégis van magyar jövő, lesz magyar feltámadás.

“Szent László segíts !”

flOOOOOO»«ODOO»»000«}C-500000K'5M«OOC-»QOOQ«-5000000C-MOOOö«

NYOLCMILLIÓ RÉSZVÉNYES

Ki az amerikai vállalatok tulajdonosa ? Keith Funston a newyorki értéktőzsde elnöke közli, hogy négy évvel ezelőtt, tehát 1952-ben, hat és fél millióra rúgott azoknak a száma akik a newyorki vagy más értéktőzsdén jegyzett 5.000 vállalat részvényesei voltak. Az 1954-ik év végén azonban már hél és fél millió volt a számuk, ma pedig nyolcmillió.

Mr. Funston listája szerint, az amerikai kapitalizmusbar nem egy bizonyos típusú ember van érdekelve, hanem a legváltozatosabb foglalkozású és életsorsú egyének. Régen el avult az a fajta kapitalizmus, amit a bolsevisták konvencionális céltáblájuknak szemeltek ki.

A statisztika szerint, az amerikai részvénytulajdonosok túlnyomó többsége a közép- és kisjövedelmű polgárok köré töl kerül ki. Szétoszlott az a legenda, hogy részvényekbe való tőkebefektetést csak igen kevés, kiváltságos, gazdag embei engedheti meg magának.

Kishivatalnokok az ország legtávolabbi zugában is rendszeresen élvezik a negyedévi osztalékokat, épügy, ahogy Név Yorkban a nyugalomba vonult vasúti tisztviselő, vagy Chica góban a nagyvágó milliomos.

Ez a statisztika azonban még nem nyújt teljes képet az ímerikai kapitalizmusról, mert csak arra az 5.000 vállalatra /unatkozik, amelyek az amerikai értéktőzsdéken cserélnek jazdát. Az Egyesült Államokban négymillió üzleti vállalkozás van azonban, nem is számítva a földbirtokokat és a diplomás emberek irodáit és rendelőit. A négymillióban giganticus vállalkozások is szerepelnek, amelyekben nem vállalhat hdekeltséget a kívülálló (mint például a Ford Vállalatok még léhány hónappal ezelőtt), középnagyságú társas-cégek és a kisemberek üzletecskéi.

Ezek az üzleti vállalatok egyre szaporodnak és a legszélesebb skálájú szolgálatokkal foglalkoznak. 1929-ben (a pénzügyi válság kitörése előtt) még csak 3 millió üzlet állott fenn ix országban, 1949-ben a számuk 4 millióra emelkedett és izóta is évről-évre több és több az uj alakulat.

Mindez a helyes megvilátásba helyezi ellenségeink propaganda munkáját. Az amerikai kapitalizmus sikerében soknillió kisember bízik és osztozik, amiről külföldi barátainknak nincs fogalmuk.

Common Council.

•í <♦> <♦> •»> <«• •»> <♦> •»> . <♦> <♦> men

OLVASDD A KANADAT MAGYARSÁGOT

A nyár politikai csendje és az a békülékeny hangulat, mely a szovjet koexisztenciális kísérleteit követte, július harmadik hetében hirtelen felborult és helyette kitört a legsúlyosabb válság, amely a berlini blokád óta a világbékét valaha is fenyegette. A probléma — a szuezi csatorna kéi'dése — annyh’a komplikált, hogy a világsajtó legkomolyabb képviselői is tartózkodnak minden jóslástól és megjegyzéstől, s csupán a puszta tények ismertetésére szorítkoznak.

Mielőtt beszámolnánk a szuezi ügyben eddig történt eseményekről, röviden ismertetni kívánjuk a szuezi csatorna történelmi hátterét, továbbá azokat a fő politikai erőket, amelyek a mostani válság mögött állanak.

A szuezi csatorna emberemlékezet óta létezett, hol a Nilus különböző ágait összekötő édesvízi utak formájában, hol tengeri csatornahálózat formájában és már 2000 évvel Krisztus előtt élénk forgalmat bonyolított le. Az egyiptomi fáraók korában, majd a görög és a római világbirodalmak korában a csatornát újra meg újra eltorlaszolták, majd ismét felépítették, s a török hódítás fénykorában ismét állandó csatornarendszer kötötte öszsze a Perzsa-öblöt a Földközi tengerrel, amely azonban csak kis hajók számára volt járható. A mélyvizű tengeri csatorna első konkrét terveit Napoleon rendelte meg, s azóta a franciák valóságos nemzeti ügynek tekintették a szuezi kanálist. Végül is 1854-ben a francia Lesseps kapta meg a végleges megbízást a csatorna megépítésére, amelynek pénzügyi költségeit egy Egyiptomban bejegyzett részvénytársaság kapta meg, amely a csatorna fenntartására és kiaknázására koncessziót kapott 99 évre, a hajózás megkezdésének napjától számítva. Miután a csatorna 1869 novemberében lett átadva a közforgalomnak, a Szuezi Csatorna részvénytársaság 1968 novemberéig jogosult azt kihasználni. A részvények közforgalom tárgyát képezik, azok 42 százaléka a brit kormány kezében van, de a részvényesek a világ minden országában megtalálhatók, s egy Szuezi részvény ára 1956-ban 80.000 francia frank, azaz csaknem 300 dollár körül mozgott. A részvényesek idönkint igen jelentős osztalékot élveznek, amely gyakran az évi 25%-ot is meghaladta. A csatorna fenntartását nemzetközi igazgatóság alatt a világ minden nemzetéből szerződtetett hivatalnoki és technikusi kar látja el, mintegy 300 mérnökkel, 200 révkalaúzzal, sokezer munkással.

A csatorna hallatlan nemzetközi fontossága 1882-ben lett nyilvánvaló, mikor Törökország elfoglalással fenyegette Egyiptomot, amely Nagybritanniához fordult segítségért. Az eredmény az 1888-ban létrejött konstantinápolyi egyezmény volt. Ezt a megállapodást a világ akkori vezető nagyhatalmai írták alá. éspedig Egyiptom nevében Törökország, valamint Nagybritannia, Németország, Ausztria, Magyarország, Spanyolország, Olaszország, Franciaország. Hollandia és Oroszország. Az Egyesült Államok akkor nem voltak érdekelve a szuezi hajózásban. Az egyezmény szerint “a csatorna minden időben, akár békében, akár háborúban nyitva tartandó minden ország minden kereskedelmi, vagy hadihajója számára, tekintet nélkül a hajó nemzetiségére.” A Szuezi csatorna ezen nemzetköziségét valóban mindenkor tiszteletben is tartották, s a csatorna területét a brit katonaság védte úgy az első mint a második világháború alatt. Kisebb hatású légitámadásoktól eltekintve a csatorna állandóan működött.

Maga a csatorna területe Egyiptomi felségiog alá tartozik, s ezt soha senki sem vonta kétségbe. A brit csapatok jelenléte egyedül ennek az egyiptomi felségjognak, illetve a hajózás szabadságának a biztosítására szolgált. A háború után az egyiptomi kormány, majd a jelenlegi diktátor, Nasser hatalomátvétele után Nasser maga addig sürgette a brit csapatok eltávolítását, míg végül két évvel ezelőtt az utolsó angol katona is elhagyta szuezi garnizonját, s így a csatorna katonai védelem nélkül maradt. A konstantinápolyi .egyezmény szerint a Szuezi Csatorna részvénytársaság 1968-ig továbbra is el kell, hogy lássa a csatorna fenntartását és forgalom lebonyolítását.

A világháború végén a Szovjet, amely a klasszikus orosz imperialista politika elvei alapján Földközi-tengeri támaszpontokat akar szerezni, részt kért a közelkeleti területekből, elsősorban az Egyiptommal határos Lybiában akart támaszpontokat szerezni, azon a címen, hogy Lybia, melyet Mussolini Olaszországa gyarmatosított, nemzetközi ellenőrzés alá veendő. Ez a terv nem sikerült. A szovjet ezután Egyiptom felé fordult, s mint ismeretes, sikerült a rendkívül hiú Nasserből szovjetbarátot csinálnia. Nasser határozott hatalmi mámorban és nagyzási hóbortban szenved, s mint nemrég kijelentette, célja az, hogy Egyiptomot a világ egyik vezető nagyhatalmává, a Közelkelet urává tegye, s hogy sikert-sikerre halmozzon az “Egyiptom nagysága felé vezető úton.” E célból Nasser a Szovjet fegyverszállításokra támaszkodik. Miután azonban Egyiptom rendkívül szegény, elmaradt ország, melynek sem ipari hatalma, sem szociális intézményei nincsenek, lakosságának, csak mintegy 20 százaléka tud írni-olvasni, s a kairói kereskedők, politikusok és aranyifjúság kivételével olyan nyomorban él, melyhez fogható sem Amerikában, sem Európában sehol sincs, — Nasser következő pro grammpont ja, egyébként nagyon helyesen, az ország ioari fellendítése volt. Ennek legkiemelkedőbb lépése a Nilus Assuani vízerőtelepének megépítése volna. Mint ismeretes, angol és amerikai, valamint UNO-tőke rendelkezésére állott Egyiptomnak. Miután azonban Nasser egyidejűleg a Szovjettől is ajánlatot kért és kapott a gátépítés finanszírozására, s a nyugati kormányokat állandóan azzal zsarolta, hogy ha nem adnak több pénzt és kedvezőbb feltételeket, akkor a Szovjet oldalra fog állni, az amerikai kormány végül is ez év júliusában kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem hajlandó Egyiptomot továbbra is gazdaságilag segíteni, se az assuani gát felépítését pénzzel és technikai segítséggel támogatni. Nasser nyomban a Szovjethez fordult, ahol azt a választ kapta, hogy a gát megépítéséhez nem adnak pénzt.

Nasser azzal válaszolt, hogy kormányrendelettel államosította a Szuezi részvénytársaság teljes vagyonát és fegyverrel kényszerítette a csatorna alkalmazottait, hogy munkájukat továbbra is ellássák. Nasser terve állítólag az, hogy a szuezi csatorna bevételeiből építse meg az assuani gátat. Mint a diktátoroknál ez szokásos, a részvénytulajdonosoknak nem Ígért semmit, a nemzetközi egyezménnyel nem törődött, az egész ügyből nemzeti kérdést csinált és elrendelte az egyiptomi férfilakosság katonai mozgósítását, részben nyíltan, részben különféle sport- és ifjúsági intézmények alakjában.

Franciaország és Nagybritannia azonnali katonai akciót sürgetett a csatorna partvidékeinek megszállására, s ecélból máris jelentékeny tengeri, légi és szárazföldi haderőt csoportosítottak megfelelő pontokon. Az USA azonban, amely a Közelkeleten mindenkor a békés megoldásokat támogatja, gyakran a brit érdekekkel ellentétben is, nem volt hajlandó az azonnali katonai akcióhoz hozzájárulni, bár nyomban kijelentette, hogy a Szuezi csatorna egyiptomi állami kezelésbe vételét szerződésszegésnek és súlyos veszélynek tekinti. Dulles amerikai külügyminiszter Londonba repült, s tárgyalásainak eredményeképpen augusztus 16-ra Londonba nemzetközi konferenciát hívtak össze, melyre 24 országot hívtak meg, éspedig nyolcat azon a címen, hogy az 1888-as egyezmény aláírói, vagy azok jogutódai (ezek közé tartozik a Szovjet), nyolcat azon a címen, hogy a szuezi csatorna forgalmában kiemelkedő részük van (ezek közé tartozik az USA) és 8-at azért, mert a közelkeleti kérdésben érdekelve vannak (ezek közé tartozik India.) A 24 meghívottból, 12 máris elfogadta a meghívást, de két legfontosabb résztvevő, Egyiptom és a Szovjet még nem válaszolt.

SZENT LÁSZLÚ CSODÁJA

A SZUEZI KÉRDÉS