Kanadai Magyarság, 1956. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1956-07-14 / 28. szám
KANADAI MAGYARSÁG 3 VI. 28. sz. 1956 július 14. Van-e remény a szabadságra ? IRTA : MATTYASOVSZKY KORNÉL. HIREINKA NAGYVILÁGBÓL / Emlékezetem szerint még senki sem írta meg az. “emi gráns lélektan'’-át. Gustav le Bon a kiváló francia szociológus és tömegpszihológus csak a forradalmárra tesz célzást alapvető müvében : “A tömegek lélektanáéban, éppenúgy min a nemrégiben elhunyt nagy spanyol bölcselő Ortega y Gasse' a : “Tömegek lázadásában.” Bölcselők, társadalomtudósol j nem foglalkoztak ezzel a témával. Hiszen nem is érdemes Emigránsok még nem csináltak történelmet s ha hosszú év tizedek múltán vissza is térnek a hazájukba : addigra minder megváltozik és politikai céljaikat és terveiket át kell dolgoz , nick, meg kell változtatniok. De ezek is csak akkor és úgj valósíthatók meg. ha ehhez kívülről : egy politikai és katonai nagyhatalom által érkezik segítség. Rákócziék és Kossuthék sorsa éppenúgy igazolja ezt. mint Károlyi Mihályé. Masaryknak, Benesnek és Pasicsnak pedig három, illetve négy győztes nagyhatalom nyújtott katonai és politikai segítséget : Csehszlovákia és Jugoszlávia megteremtéséhez. Hasonló a volt kommunista emigránsok ügye. Rákosi, Gerő és a többi moszkovita maga nem csinált történelmet. Nem is fognak csinálni. Azt, ami Magyarországon történik és az elmúlt tizenkét év alatt történt, azt : az oroszok szabták és szabják meg továbbra is. Magyarország történelmének a mohácsi vész óta legszomorúbb fejezeteit : Sztálin, Vorosilov, Beria, Malenkov, Molotov, Bulganin és Rruscsev írták és ír ják, nem pedig az otthoni, hegytetőre j állt törpék. Az emigráns lélektana pedig egy-két mondatban megír-1 ható. Az tartja benne a lelket, izzó reményének utolsó szalma-! szála az, hogy egyszer — talán hamarosan — visszatérhet a j hazájába. Sokan arról ábrándoznak, hogy : akkor majd részt- , vesznek az államvezetésben, politikai vagy gazdasági karriert Csinálnak, mindent visszavesznek, amit elvettek tőlük, meg-; bosszúiják magukat ellenségeiken és boldogan élnek, úgyj mint régen, majd a hazai földben elpihennek... A nagy j többség : — a dolgozó, józan, nem a fellegekben járó, pártokat nem alapító, honmentő akciókat nem szervező emigránsok megelégednének azzal, hogy egyszer még hazatérve el-' foglalhassák régi munkahelyüket, űzhessék régi foglalkozó-j sukat, meglátogathassák hozzátartozóik és barátaik sírját és j az édes anyaföldben temethessék el porhüvelyüket. Soha nem volt aktuálisabb erre az emigráns vágyra és reményre feleletet adni, mint most, amikor az “aktív ko-, exiszíencia” veszedelmes jelszava kezd a világpolitikában polgárjogot nyerni. Nincs helye a kíméletnek és a tapintatnak ! Meg kell kérdeznünk s meg kell mondanunk : van-e remény ? Van-e remény arra, hogy a Szovjetunió feladja délkeleteurópai politikai és gazdasági érdekeltségeit s beletörődik abba, hogy a nagy gonddal bolsevizált Magyarország, Csehszlovákia, Románia, — hogy csak a Középeurópához (Románia : Erdély révén) tartozó államokról beszéljünk — újra a Nyugathoz kapcsolódjanak, a keresztény világnézeten alapuló jogállamok rendjéhez, a kapitalista gazdasági rendhez vagy annak modernebb, szociálisabb formájához a szociális piacgazdálkodás rendjéhez ? Kockáztatja-e a Szovjetunió, hogy ezeken a területeken egy semleges zóna alakuljon, vagy olyan külpolitikai, gazdasági és katonai tájékozódás, amely nem éppen szovjetellenes, de nem is kimondottan szovjetbarát ? Amely irányzat egy összeütközés esetén — (amely ebben az esetben ugyan nagyon valószínűtlen, hiszen éppen ezeknek a területeknek a leigázása, birtokbantartása a hideg, — s ne adj Isten “tüzes” háborúnak a “casus bellije!”) — nem a Szovjetunióban látná a barátot, a szövetségest, a gazdasági, politikai világnézeti sorstársat és barátot, hanem a Nyugatban ? Van-e hát remény arra, hogy a közeljövőben egyáltalán felvetődjék Középeurópa felszabadulásának kérdése ? Ki hozza majd elő ? — Kinek az érdeke, s kinek lenne a kötelessége ? Fontos-e ma Franciaországnak, Németországnak, Angliának, Olaszországnak ? Ha valaki gondosan tanulmányozza az európai sajtót, akkor sajnos megállapíthatja, hogy Nyugateurópának ma más gondja van. És pedig nem kisebb gondja, mint a saját biztonságának kérdése. Hogy ez az európai biztonság szorosan összefügg Németország további sorsával, pontosabban a német újraegyesítéssel, azt ezeken a hasábokon többször elmondottuk. Azok az európai államok tehát, amelyek földrajzi helyzetüknél, hatalmi állásuknál fogva : a kontinens életében vezető szerepet játszanak : — Franciaország, Olaszország, Spanyolország, valamint az európai stratégiai, gazdasági és kulturális közösséghez tartozó Anglia, a német újraegyesítésben látják Európa első szánni problémáját. A Szovjetunió azonban a német újraegyesítést nem tartja időszerűnek. Nyíltan megmondotta, hogy a Keletnémet állam, _ a magát szégyenlősen “Német Demokratikus Köztársaságnak” nevező bolseviki állam úgynevezett “szociális vívmányait” egy újraegyesített Németországnak tiszteletben kell tartania, azokon nem lehet változtatni. Ez az álláspont elárulja, hogy Kruscsevék ezeket a “szociális vívmányokat”, tehát a kommunista rendszert semmi körülmények között nem hajlandók feladni a középeurópai térségben sem, sőt arról még csak tárgyalni sem hajlandók. Ez a szomorú igazság ! Az amerikai külpolitika persze nem adta még fel a reményt, hogy “erkölcsi nyomás” alkalmazásával sikerülni fog a Szovjetuniót a befolyása alatt tartott rabszolganépek sorsáról való tárgyalásra rábírni. Tehát Bulganinék egy titkos és nemzetközi ellenőrzés alatt tartott választáshoz ezekben az államokban hozzájárulnak. Ez a Dulles által nemrégiben megfogalmazott “erkölcsi nyomás” a korlátlan atomfegyverkezést jelenti, a leszerelési tárgyalások huza-vonáját, magyarán zsákutcáját, tehát a hideg háború folytatását. Lesz-e győző ebben a hidegháborúban ? Teremtődhet-e olyan gazdasági és belpolitikai állapot a Szovjetunióban,^ amely azzal a gyökeres külpolitikai változással jár, hogy Kruscsevék feladni kényszerülnek európai érdekeltségeiket ? Most, amikor Tito szemmel-láthatólag egy kommunista dunai együttműködés megteremtésén fáradozik ? Éppen a Szovjetunió beleegyezésével, sőt a régi Moltke-elv alkalmazásával: — getrennt marschieren, vereinigt schlagen. (Külön menetelni, együtt támadni.) De tegyük fel, hogy a nagyhatalmak azáltal, hogy a zovjetuniót szüntelenül a teheráni, jaltai és potsdami szerődesek megszegésével, illetve be nem tartásával vádolják, alóban rábírják a Kremlt arra, hogy a dunai államokban I nemzetközi ellenőrzés alatti titkos választásokhoz hozzájá-, üljön . . Jelentene ez nekünk emigránsoknak gyakorlati .'vedményt ? Hát ki leszen az a bátor legény : — Nagy Ferenctől—j vállay Miklósig, Bever Károly tói— Közi-Horváthig, aki egy j ímerikai, angol, francia, vagy német útlevéllel a zsebében iazautazik s otthon rögvest pártot alapítván, sikeresen és őleg személyének és híveinek teljes testi épségében megbuktatja a kommunista pártot, azután pedig egyedül, vagy más polgári pártok segítségével kormányt alakít, g a bolseviki gazdasági, politikai és kidtúrális rendet átalakítja polgári demokráciává, vagy pláne keresztény nemzeti renddé, a parlamentáris, a politikai, a gazdasági demokrácia teljes alkalmazásával, a személyes szabadság biztosításával ? Mi nem hisszük, hogy akár a Nemzeti Bizottmánynak, akár az abban képviselt politikai csoportosulásoknak, vagy ha úgy tetszik : pártoknak ez sikerülne. Ha otthon valóban lehetővé válnék egy nemzetközi ellenőrzés alatt lefolytatott titkos választás, akkor ez az emigrációban élő politikusok és azok pártnak nevezett kis érdekcsoportjai nélkül történhetne meg. Mi Mindszenty hercegprímáson kívül pedig nem ismerünk otthon senkit, aki — feltételezve egy, a választást megelőző teljes politikai amnesztiát, — ma odahaza olyan pártot merne alakítani, amelynek nyílt és bevallott célja a kommunista rendszer megbuktatása. Ezek tehát az úgynevezett felszabadulásnak a gyakorlati kérdései, amelyekre egyszer feleletet kellett adnunk, amellyel egyszer szembe kellett néznünk. Van-e remény a szabadságra ? Van-e remény arra, hogy Magyarországon és többi délkeleteurópai kommunista országban a bolseviki diktatúra megszűnjön ? Van-e remény arra. hogy ebbe, a kommunizmustól megtisztított hazába egyszer mint szabad emberek visszatérhetünk ? A krónikás, a publicista nem reményeket akar táplálni, hanem az igazságot kutatja. Nem vigasztalni akar, hanem politikai tapasztalatainak felhasználásával választ akar adni az égető kérdésre. Lelkiismeretesen és úgy, ahogyan a dolgot gondos vizsgálódás és töprengés után látja. Nos : van remény ! Mégpedig azért, mert : a Szovjetunió jobban fél egy atomháborútól, miként azt mutatni próbálja, mert Kruscsevék tudják, hogy nekik több veszíteni valójuk van, mint a szabad világnak, mert a szovjet vezetők tudják, hogy a szabad nyugati világ sohasem fog beletörődni abba, hogy Európában akár csak egyetlen bolseviki állam is maradjon. Bulganinék azt is tudják, hogy a rabszolganépek felszabadítása az egész szabad világ lelkiismereti kérdése. Viszont : — abban reménykednek, hogy : sem Amerika, sem szövetségesei nem kezdenek el háborút, atomháborút azért, hogy Németország egyesüljön, vagy Magyarországon ne Rákosi Mátyás uralkodjék. Ebben igazuk is van !. . . De elfeledik, hogy a “status quo”, tehát a mai állapot csak ahhoz vezet, hogy a nyugati világ a fegyverkezést folytassa. Az esztelen fegyverkezési verseny egyszer véget ér. És mint minden versenyben úgy ebben is lesz egy : aki nyer! Mi szilárdan hisszük és tudjuk, hogy ez a nyerő a nyugati világ lesz, mert nagyobb, gazdagabb, erősebb és fejlettebb. S akkor eljön majd a,z a pillanat, amikor a szabad világ nem könyörög, nem kérlel többet, hogy : “adjátok vissza azt, amit elvettetek, hajtsátok végre azt, amit szerződésekben vállaltatok”, hanem követelni fog. Keményen ! Mielőtt az “ultima ratio”, a végső eszköz alkalmazására sor kerülne. . . Amitől a Mindenható óvjon meg bennünket. Mi nem kívánjuk a háborút s legkevésbbé az emberiséglétét fenyegető atomháborút. S nem kívánja egyetlen felelős, lelkiismeretes államférfi sem a szabad világon. De nem kívánja Kruscsev sem és politikai barátai sem és éppen ezért hiszünk abban, hogy egy pár éven belül feladni kényszerülnek európai világnézeti és gazdasági gyarmataikat, mert az általuk annyira kívánt “aktív koexisztenciának” ez az alapfeltétele. . . i#* 4* 4* •Sb 4* 4* 4* 4* •k 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* ff?4* 4* 4* 4 EISENHOWER ÜZENETE CSIANG-KAI-SEK-HEZ A tavolkeleti politikai helyzetben határozott változások észlelhetők. Chou-En-Lai vöröskínai miniszterelnök, letéve fenyegetőző magatartásáról, üzenetet küldött a formózai Nemzeti Kína kormányához, hogy tárgyalásokat akar kezdeni a kérdés békés rendezése iránt. Csiang-Kai-Sek postafordultával utasította el ezt a kísérletet azzal, hogy békés tárgyalásokat nem Formóza átadásáról, hanem a kínai szárazföld átadásáról lehet csak kezdeni. Nyilvánvaló, hogy Chou- En-Lai kísérlete mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy Vöröskína a Nemzeti Kína elleni támadás esetén többé nem számíthatna a Szovjet segítségére, mert a Szovjet nem akar általános háború veszélyét magában rejtő nemzetközi akciót elindítani. Miután azonban a nyugati sajtó ismételten Vöröskína elismerését sürgeti — kizárólag kereskedelmi érdekek miatt — ideje volt, hogy az USA egyértelműig újra leszögezze, hogy a maga részéről tovább is Csiang-Kai-Sek kormányát támogatja úgy politikailag, mint fegyverrel. Nixon alelnök utazott Formózára azért, hogy Eisenhower ilyen értelmű üzenetét átadja a 69 éves Csiang-Kai-Sek-nek. Az üzenet éppen idején érkezett, mert a formózai lapok egyre növekvőbb türelmetlenséggel írtak arról, hogy az amerikai flotta jelenléte egymagában még nem elég a fenyegető vöröskínai támadás elhárítására, Eisenhower nyilatkozata egyúttal reméljük pontot fog tenni azokra a meggondolatlan nyilatkozatokra* amelyek az ottawai parlamentben és a sajtóban állandóan azt kívánják, hogy Kanada ismerje el Vöröskínát az USA akarata ellenére is. vöröskína ELISMERÉSÉRŐL ismét sokat írnak a kanadai lápok azzal kapcsolatban, hogy a Londonban most folyó világi elentőségű Brit Nemzetközösségi értekezleten felmerült az a kérdés, vájjon Kanada nem óhajtja-e a maga részéről elismerni a vöröskínai kormányt úgy. amint Nagybritannia azt már évekkel ezelőtt megtette. St. Laurent miniszterelnök kifejtette, hogy ez a cselekedet nemcsak az USA külpolitikai érdekeit sértené meg nem érdemelt módon, hanem a legkevésbbé sem egyezik Kanada saját érdekeivel sem, mert Kanada népe nem hajlandó a fegyverrel való politikai hatalomszerzést legálisnak elismerni. Ez nem akadályozza meg a torontói sajtó egyes részét abban, hogy “elvi álapon” ne tartsa szükségesnek azt, hogy Kanada elismerje Mao-Ce- Tung rémuralmát. Nem győzzük hangsúlyozni azt, hogy Vöröskína elismerése olyan súlyos elvi törést jelentene a nyugati szabad világ külpolitikájában, hogy feltétlen maga után vonná a szabad ázsiai népek végleges elfordulását egy olyan országtól, amely aránylag kis jelentőségű kereskedelmi érdekekért feláldozza a szabadság eszméit. A kommunizmusnak ma már nincs központi hatalma. Nem Moszkva parancsol a kommunista világnak, hanem a különböző bolsevista diktátorok maguk próbálnak —- ahogy lehet — felszínen maradni és a szabadságot kereső népeik ellen védekezni. A nyugati országok feladata nem az,t hogy “befejezett tényként” ismerjenek el egy tömeggyilkosságra alapított kormányzati rendszert, hanem az, hogy az áldozatokat és a szabadságharcosokat minden erővel támogassák. Most van az ideje annak, hogy Kanada Nemzeti Kínát támogassa fegyverrel és erkölcsi erővel. Majd ha felszabadult a kínai szárazföld — ami ma már belátható idő kérdése, — akkor lesz mit elismerni a kanadi kormánynak. AZ ÚJFAJTA SOFŐRVIZSGÁK EREDMÉNYEI Az útügyi minisztérium közlekedési ügyosztálya most tette közzé az 1956 március elseje óta, tehát a megnehezített sofőrvizsga bevezetése óta megtartott vizsgák eredményét. Az írásbeli vizsga, mint a gyakorlati vizsga előfeltétele, egyelőre még csak Torontóban és környékén van kisérletképen bevezetve. Márciustól májusig Torontóban 8676-an jelentkeztek vizsgára, ezeknek 50.3%-a megbukott. A bukások kétharmadrésze a gyakorlati vizsgán, egyharmada az elméleti vizsgán és a szemvizsgálatnál történt. Érdekes adat, hogy az elméleti vizsgán megbukott jelöltek közül 3.6% szemhiba miatt, 12.1% az útjelek ismeretének hiánya miatt, 84.3% pedig az írásbeli vizsgafeladat hibás megoldása miatt lett elutasítva. Ugyanezen idő alatt a rendőrség 7220 kocsit helyezett forgalmon kívül mert berendezései nem voltak megfelelőek. Az 1956. év első 5 hónapjában 1,534.000 uj autóra adtak engedélyt, ami a tavalyi megfelelő öt hónaphoz képest közel 100.000-es emelkedést jelent. Az Ontarióban működő összes autók több, mint 300 millió mérfölddel többet tettek meg, mint 1955 ugyanezen időszakában, azaz az autók által megtett mérföldek összege 8.2%-al emelkedett. Az 1956. év első felének autó balesetei az 1955 évhez képest 16.3 %-os emelkedést mutatnak. A balesetek száma kereken 17.000 volt. Emelkedett a balesetet szenvedett személyek száma is éspedig 11%-al, viszont a halálos áldozatok száma 7.8’,%-al csökkent. 1956 január 1-től június 1-ig 177 egyén vesztette életét Ontarióban autóbaleset következtében. A KÖZÉPKOR EGYIK LEGSZÖRNYÜBR BETEGSÉGE a bubó-pestis, a köznyelvben “a fekete halál” ma is élő betegség a patkányok és más rágcsálók között, azonban emberi áldozatokról közel harminc éve nem hallott az orvostudomány. Egyik kaliforniai honfitársunk, Szakács István került be a világ orvosi krónikáiba most, mint a fekete halál modem áldozata. Szakács egy erdei bolha-féle csípésén át kapta meg a pestist, amely mint kiderült, egyik kaliforniai erdős vidéken a rágcsálók között pusztított. A borzalmas betegséget csak későn ismerték fel, az áldozaton segíteni már nem lehetett. Az egészségügyi hatóságok a helyszínre kiszállva megállapították, hogy a járvány most már az erdei rágcsálók között is elmúlt és nem áll fel a további terjedés veszélye. Egyébként a bubó-pestis emberről-emberre nem terjed és csupán azért pusztította olyan borzalmasan végig a középkori Európát és Ázsiát, mert az akkori ember nem ismerte a tisztaságot és a testápolást. CANADIANS ALL . . .---------o--------A CFRB torontói rádióállomás egy év óta a fenti címmel műsort közvetített, mezben 20 nemzetiségi csoport művészeit szólaltatta meg különböző zene és énekszámokkal. A rádió vezetősége az évfordulóról a King Edward Hotelben tartott fogadással emlékezett meg, amelynek ünnepélyességét emelte az a tény, hogy a műsorszám vezetőjének Jolin Collingwood Reade-nek ez alkalommal nyújtotta át James Allen miniszter a “Beaver Award” kitüntetést. Az ünnepséget, melyen Harris Cedrick a CFRB elnöke beszélt, ukrán, olasz, lengyel és francia művészek szerepeltek, a rádió is közvetítette. A szép számú művész és vendégseregben magyar részről ott láttuk feleségeikkel együtt Waldbott Jánost és Scitovszky Tamást, valamint Főtisztelendő Korányi Elemért, Vladár Ervint és Hamvas Józsefet,' aki a “Canadians all” magyar adásainak megszervezésében közreműködött és személyesen is többször fellépett. A hivatalos műsort reprezentatív vacsora követte, melynek keretében a tényleg nemzetközi társaság kellemes hangulatban szórakozott. * INDIA ÉSZAKKELETI DZSUNGEL JEIBEN él mintegy 400.000 Naga-törzshöz tartozó fejvadász, körülbelül akkora területen, mint Ontario. Ezek az emberek ma is a kőkorszakban élnek, nem ismerik a fémeket, alig ismerik a tüzet, minden fegyverük a kőbalta és csonthegyü nyíl és nemzeti sportjuk a fejvadászat ; a lesből elejtett ellenségek vagy szomszédok koponyáit kunyhójuk és barlangjuk előtt halmozzák fel. A Nagák a világháború alatt a japánok által megszállt területen éltek és vezetői szolgálatokért cserében automatikus lőfegyvereket kaptak. El lehet képzelni azt a perverz gyönyört, afnellyel ezek az emberek, akik azon a kultúrfokon élnek, amelyen az Európában élő kannibálok 10.000 évvel ezelőtt értek, most kőbalta helyett géppuskával gyűjtik a koponyákat. Nehru kormánya programmjába vette ezeknek a törzseknek a megszelídítését és a kultúrába való átvezetését. De ebben a törekvésében szívós ellenállással találkozott, s most teljes mértékben dúl a háború a hindu kormány és a fejvadász Naga-ősemberek között, akiknek főnöke, egy béna arcú, napszemüveget viselő, leprában szenvedő fiatalember, azzal dicsekszik, hogy Assam fővárosában fogja kivégeztetni a hindu kormány tagjait. ----------—-----------o-----------------------BURA SÁNDOR MEGHALT--------o--------Az elmúlt hét csütörtökjén Bura .Sándor, a nagy magyar cigányprímások egyik legkiválóbbja örökre lehunyta szemét. Kezéből örökre kihullott a hegedű vonója, amely olyan sokszor siratta meg a magyar szíveket és lopott sugárzó örömet a csüggedők szemébe. Mintegy 5000 ember kisérte utolsó útjára a nagy magyar prímást a Kerepesi temetőbe, ahol a cigányzenészek nevében Toki-Horváth búcsúztatta el. A búcsúbeszéd után a sír körül elhelyezkedett 100 tagú cigányzenekar Bura Sándor kedvenc nótáit játszotta. A SZENTLŐRINC CSATORNA gazdasági jelentőségének kutatására kiküldött bizottság most adta be jelentését, mely szerint a Nagy Tavak hajózásának központi kikötője előreláthatólag Torontó lesz. Itt fog megtörténni a ki- és berakodás oroszlánrésze és itt fog lebonyolódni az árú-eladás és csere jelentős száza'éka is. Ez azt jelenti, hogy Torontó jövője és fejlődése hosszú évtizedekre biztosítva van, s a jövendő generációk abban a szerencsés helyzetben lesznek, hogy a világ egyik leggazdagabb városának fiaiként élhetik le életüket. EGY SZÖRNYŰ SZERENCSÉTLENSÉG------------o———— London, Ontario dédelgetett kedvence volt egy 64 éves hölgy, aki nemcsak társadalmi karriert futott be, hanem a londoni ijjásztársaság megalapítója is volt, egyúttal pedig előrehaladott kora dacára Ontario női nyíllövő bajnokságát is megnyerte. Az elmúlt vasárnapi vihar kezdetén a nyülövő hölgyek az eső előtt még néhány bemutató céllövésre gyűltek össze. A bajnoknő vonta fel ijját először. A következő pillanatban kékes láng jelent meg a nyílvessző végén, majd lesújtott a villám és a nyíllövö matróna holtan rogyott össze. Sokezres tömeg kisérte utolsó útjára a villám áldozatát.
