Kanadai Magyarság, 1956. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1956-02-11 / 6. szám

VI. (>. sz. 1956 február II. o KANADAI MAGYARSÁG (Zatuidüut 'ZtutyaiíM* 9.96 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Phone : LO. 0333. Szerkesztőség és kiadóhivatal : 996 Dovercourt Rd., Toronto Telefon : LO. 0333. Laptulajdonos-főszerkesztő: RENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent. Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25. Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk 1 Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Minden névvel aláírt cikk tartalmáért a szerző felelős. CANADIAN HUNGARIANS Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published at 996 Dovercourt Road, Toronto, Ont., Canada Phone : LO. 0333. Bolsivilág Magyarországon... MOST JÖTTEM PESTRŐL. . . (FEP.) Egy külföldi szakember januárban k,étízben is Budapesten volt és mivel a háború előtt töbször járt hazánk­ban, ismerőse is elég bőven akadt és élesszemű utazó lévén, sok minden meglátott rövid idő alatt. Munkatársunknak töb­bek között ezeket mondotta: “...Régi kedves ismerőseim­hez már ottlétem első napján elmentem. Egyik barátomnak négy gyermeke van, nagyon soványak. Ezért azonnal bevá­sárló körútra indultam, de két óra taxizás után is csupán 20 deka vajat tudtam felhajtani. Ami kezemügyébe került minden élelmet megvettem. A gyerekek úgy ettek, mintha soha még nem laktak volna jól. Az egyik meg is jegyezte : “Na holnap, ha hazajövök az iskolából, nem fogok szédülni az éhségtől” . . . Egy másik ismerősömhöz is elmentem. So­káig ott maradtam és éjfél után barátom így búcsúztatott : “ 1 udod, az egyik ágyat átadnánk neked, hogy aludj nálunk, de lepedőnk, sajnos nincs. Múlt héten adtuk el az utolsót, a gyerekeknek kellett venni valamit. ..” Mivel az utcaseprőket rosszul fizetik, senki sem megy erre a foglalkozásra, így a szép Budapest egyre piszkosabb lesz..." A fenti sorokat a hazudozó Szőke Pistának ajánljuk. (Szerk.) 1 ** A WASHINGTONI DEKLARÁCIÓ UJ REMÉNYSÉGET ÖNT A LELKEKBE. Eisenhower elnök és Eden angol miniszterelnök február 2-án nyilvánosságra hozott washingtoni közös nyilatkozatát a Free Europe Rádió és a többi nyugati adók nyomban szét­sugározták a rabországokba, így Magyarországba is, ahol nagy örömmel vették tudomásul az erőszakos hatalomba vé­teleket és a kizsákmányoló szovjetorosz politikát, a népek rabságban tartását megbélyegző erőteljes állásfoglalást. í; * ;!j — A HAZACSALOGATÁS LJABB ESZKÖZE. A kommunista kormány január 21-én kiadott rendeleté­ben arról intézkedik, hegy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokat amennyiben azok igényt tartanak rá — utiokmánnyal, útlevéllel látják el. A rendelet szerint ez az útlevél lehetőséget ad különböző államok területén való uta­zásra és magyarországi látogatásra, illetve hazatérésre. A kommunisták legtöbbször pontosan kitapogatják áldozataik fájó pontját és ott igyekeznek elérni sikereket. A rendszer felelősei jól tudják, hogy a kimenekült egyik problémája az útlevél kérdése, amely nélkül megmozdulni sem tud. Most ime a rendszer ismét “nagylelkű” és segítségére siet az uti­­okmány hiányban szenvedő magyaroknak ?. . . Dehogyis ! Tőrbe akarja őket csalni, mert az a menekült, aki magyar kommunista útlevelet vált ki, elveszti a menedékjog előnyeit s bármikor elutazásra kényszeríthető jelenlegi tartózkodási országából, viszont nyugati államok nem adnak neki beuta­zási vízumot. így előbb-utóbb kiszolgáltatottja lesz a bolse­­viki államnak. * * OSZTRÁK KOMMUNISTA “VILLANEGYED” BUDAPESTEN. Január 12-i bécsi jelentés szerint az ausztriai szovjet megszállás megszűnte következtében Magyarországra me­nekült osztrák kommunisták nagy részét a Csillagfürdő és Rómaifürdő villáiban helyezték el, ahol ilyenformán valósá- 70 osztrák kommunista ’ ilhinegved létesült. A magyar csa­ládokat kilakoltatták és a villákat bútorostól átadták az osztrák kommunistáknak. Ezek vagonszámra hozták maguk­kal az értékes holmit, különösen sok ezüstöt. A villanegyed lakói nem ‘ politikai menekültek", hiszen Ausztriában sza­badon működik a kommunista párt, hanem olyan egyének, akik a megszálló vörös hadsereg védelme alatt különböző bűncselekményeket követtek el s most a megtorlás elől to­­vábbálltak. Magyar környezetük ennek megfelelően értékeli a jövevényeket. *** NEM KÍVÁNKOZNAK A PÁRTBA A PARASZTOK “Újpesten már 1954 nyár óta nem vettek fel tagjelöltet; — írja a Dunántúli Napló — Vajda Józsefné elvtársnő mond­ta el, hegy az alapszervezet valamennyi tagja alkalmazott. Foglalkoztak példásan dolgozó parasztokkal is, de azoktól “elment a kedvük”, mert nehezen lehetett őket meggyőzni.” jBvwoasn?srB5zvvvBQra!?vti»öaBQöUöaBVBVBs»öí2öo MAGYAR FILMEK A MAGYAR KULTURSZOLGÁLAT VÁNDORMOZIJÁNAK MŰSORA TORONTÓBAN február 11-én, szombaton délután 3 órai kezdettel (pontos kezdés) bemutatásra kerül az ÄCADEMY THEÄTRE-BEN 1286 BLOOR ST., W. KABOS GYULA, DAJKA MARGIT, PÁGER ANTAL, stb főszereplésével a HÁROIVi JÓMADÁR című békebeli kacagtató vígjáték. HAMILTONBAN, A SZT. MIHÁLY GÖRÖGKATOLIKUS HALLBAN február 12-én, vasárnap este 8 órai kezdettel fogjuk bemutatni a technikai hiba miatt elmaradt VIDÉKI FISKÁLIS című igazán páratlan sikerű, szintén békebeli vígjátékot AJTAY ANDOR, VASZARY PIRI. MÁLY GERŐ, PELSŐCZY IRÉN, VESZÉLY PÁL, stb. szereplésével. MAGYAR RÁDIÓADÁSOK A Dohányvidéki Magyarház rádióórája, minden vasárnap 1.15-től 2 óráig a tillsonburgi adóállomás 1500.10-es hul­lámhosszon. Bemondó : Jakab Iván. Az “üzen az Otthon”, a to­rontói All Nations Book and Film Service Ltd. adása min­den pénteken este 9.35—10 óráig a CKFH rádióállomás 1400-as hullámhosszán. VAAAAAAAAAAAi Hallgassa amerika legnívó­sabb magyar rádióadását ! Rózsa László clevelandi ma­gyar rádióműsora a WJW 350-es hullámhosszon minden vasárnap délelőtt 11 órától 11.30-ig. Cim: 2872 E. 112 Street Cleveland. 14 Ohio. USA. liAAAAAAAAAAAi A torontói CKFH rádió ál­lomás a 140-es hullámhosz­­szon minden szombaton d. u. 4 órától fél 5-ig sugároz ma­gyar műsort. Bemondó : Nyáry Nagy Mihály. ÍRÓGÉP JA VITÁST KARBANTARTÁST, magyar betűre való átszere­lést szakemberrel végeztessen. Telefon: KE. 6574 Cím kiadóhivatalunkban is leadható. AZ UTOLSÓ BARANG Irta : Bársony István. II. Óh, Judit, hányszor néztem a tükörbe azzal a kegyetlen vizsgálódással, hogy mi­féle sors gúnyja tett olyan torzzá, aminő­nek magamat ösmertem !... Jól tudtam én, hogy a hátam mögött a “köpcös báró” a csúfnevem; de mit tehettem ellene, mint­hogy magam ezt soha sem hallottam ? A tükör pedig azoknak adott igazat, akik kicsúfoltak. Mindössze egy vonás, — egyet!en-egy, — van az arcomon, ami megnyugtatott, hogy igazi vagyok ; kü­lönben kétségbe kellett volna esnem amiatt, hogy rejtelmesen csalatják velem a világot, holott semmi közöm azokhoz, akiket elődeimül vallók !... Itt van az a vonás a homlokom határán, s levezet egy mély ránccal a két szemem közé. Ez tiszta 1 Barang-vonás.” Nem képzeli, mennyit tanulmányoztam őseim arcképgyüjtemé­­nyét, s ime, mindegyiken felfedeztem. Én tehát igazi Barang vagyok ; de a bolond sors egy jómódú disznókereskedő gömböc­alakját ruházta rám. Innen a gúnynevem, ami miatt esztendőkön át tanultam vívni­­lőni, hogy az elsőnek, aki vakmerőén a szemembe mondja : 'torkára forraszthas­sam otromba tréfáját. Elterjedt a híre, hogy mestere vagyok kardnak és pisztolynak, s így nem akadt, akin borzasztó tudományomat kipróbál­hattam volna. És mégis, amikor magái nőül vettem, úgy sejtettem, hogy soha­sem volt nagyobb szükségem a spadassi­­nok művészetére, mint attól fogva, hogy a világszépét a magaménak volt jogom mondani. Mert az volt maga, Judit, a világ szépe. Vájjon tudja-e, milyen gyönyörű volt ? Ha nem féltem volna attól, hogy valami barbár erőszak elkövetése által hitvány korcsnak , bizonyulok önmagam előtt is : megpróbáltam volna kierőszakolni egy keveset a szerelméből, az odaadásából, ha mindjárt éreztem volna is. hogy minden amit kapok, látszólagos, csalóka megadás, semmi más. De reszkettem attól, hogy én. a “köpcös báró”, úgy bánjak magával, ahogy akármelyik durva mészároslegény is bánhatott volna. Féltékenyen óvtam úri mivoltomat s hidegvéremet. Beletörőd­tem abba, hogy soha, egyetlen önkéntes ölelésre se számíthatok attól, akiért titok­ban elégtem. így teltek az évek és maga nem mond­hatja Judit, hogy csak egyetlen egyszer is megfeledkeztem volna magamról. Soha­sem zaklattam, sohasem mutattam, útjá­ban nem voltam. Maga nemes vér volt. éppoly régi családból, mint az enyém. Fel kellett tennem, hogy kíméletes gyöngéd­ségemért hálás lesz hozzám. Végre is nem kényszerítették, hogy a feleségem legyen. Maga tudta legjobban, mért fogadta el az én jobbomat. S ha egyszer elfogadta, érez­hette azt is, hogy számítok az őszintesé­gére. Nem volt megkötve mással, mint egvesegyedül a becsületével, amivel attól a perctől fogva, hogy a feleségemmé lett. énnekem tartozott. Nem titkoltam, hogy nem akarnám erővel magamhoz láncolni. Megérttettem magával, hogy ha bármikor is elszakadni óhajtana tőlem, akadály nél­kül megtehetné. Csak egyet követeltem ezért a nagy szabadságáért, hogy soha semmit ne tegyen ellenem. Hogy a nevem tisztességén maga által sérelem ne essék. És mégis, ámbár megbíztam magában, mert ösmertem büszke lényét, — egyet­len egyet elkövettem, ami tán nem volt méltó az őseimhez, de amit meg kell bo­csátania, mert nagyon szerettem magát és emiatt tengernyit szenvedtem. Kellett is szenvednem ; hisz’ tudtam, hogy én, a ‘köpcös báró” vagyok, akinek az Adoni­­szok és Apollók serege ellen kell megvé­denem egyetlen kincsemet. Azt, aki végre is annál több okkal lehetett volna gyarló asszony, mert a szivében nem volt irántam mélységes érzelem, ami a kisértések ellen megóvhatta volna. A beteg ember szünetet tartott s bá­gyadtan nyúlt a citromos víz után. Meg­nedvesítette vele a száját, azután foly­tatta : Látom, hogy kiváncsi, s újból is kérem bocsánatát a vallomásomért. Én magát folyvást szemmel tartottam s ebben kér­lelhetetlen és néha gyöngédtelen voltam. Nem lehetett kétségem abban, hogy le­kötni nem bírom. És egyre tapasztaltam, milyen kétségbeejtően nagy volt a haj­landóság arra, hogy az én szép feleségem­mel észrevétessék magokat a ' léhák. . . Gondoskodnom kellett valamiről, ami meg­nyugtasson. őriztem és őriztettem magát. Ha nem mondtam volna meg, sohasem tudott volna róla, mert a legnagyobb titok­ban történt minden. Hanem az bizonyos, hogy egy lépése sem volt, egy mozdulata sem volt, amiről pontos .értesülésem ne lett volna. Szomjaztam ezt és boldog vol­tam, ha bármi semmiséget is hallottam magáról. Ezer olyat, ami teljesen ártat­lan természetű volt. Akármit, csak magá­val legyen tele a levegő körülöttem. így éltünk éveken át nyugodtan egymás mellett ; s leszámítva az én titkos, emésztő epedésemet, nem volt izgatott napunk, — egyetlen egyen kívül. A beteg várt és hosszasan, de jelentőség nélkül nézett a bárónéra, akinek hirtelen elborult az arca. Annak nemrég volt tíz esztendeje, — mondta a báró — Bizonyosan jól emlék­szik rá, Judit. Dörg-heőéknél voltunk. Az asszony magával együtt nevelkedett a zárdában ; Dörgheő Endre, körülbelül egy­korú vo’t vele s híres daliának tartották mindenképen. Meg kell adni, hogy reme­­kebb férfit solisem láttam. Harminc évé­vel legszebb korában volt. S mindazok közt, akiket ösmertem, egyesegyedül ő versenyezhetett velem abban, hogyan kell egy szem golyóval szétlőni harminc lépés­nyiről az élével fordított kártyalapot. Körülbelül egy hetet töltöttünk ott, mert Dörgheőné napról-napra kikönyö­rögte tőlem, hogy maradjunk még ; csak még egy napig. Imádta önt, s hogy egy­szer odakaphatta, nem bírtak egymástól megválni. Magának is tetszett ott kint az élet, s én ismét csak jó akartam lenni. Hadd teljék kedve ; hadd imádhassa a csöndes fölséges nyári éjszakákat boltíves cellájából, amely a park legelhagyatottabb, legvadabb ré­széi-e nyílt. A Dörgheő kastély valamikor, ősrégen, zárda lehetett, ezt bizonyítják a félemele­ten levő vendégszobák, amelyeken keve­set változtattak az újjáépítéskor. Maga itt foglalt el két egymásba nyílót a ko­mornál ával s én nem rontottam meg a kedvtelését. Hadd ábrándoznék éjszakán­kat ; hadd hallgassa a vén fák sóhajtását, amelyek odaborultak ablakára. Hadd lesse a csillagok ragyogását ; s a mezőről be­hallatszó pitypalattyot hadd hallgassa. Magam a lovagterem mellé szállásol­tam be magamat, hogy senkit se hábor­gassak. mert mindig rendetlen életet él­tem. Kivált hajnalban szerettem felkelni, lovagolni. Az utolsó éjszaka azután történt vala­mi. . . Másnap nekünk feltétlenül tovább kellett mennünk, ha nem akartunk a ha­jóról lekésni, amely egy rég tervezett ceyloni útra vitt bennünket. A társaság­inál- összegyűlt s én voltam a vezetője, mint aki ezt az utat nem először jártam. Nélkü­lem könnyen zavarok támadhattak volna; komoly Ígéret alapján kötelességből kel­lett mennünk. Ott kellett hagynunk Dör­­gheőnét abban a helyzetben. . . Hogy is volt csak ? Mondja el, kérem nagyjából, hisz’ tudja. A báróné mintha elsápadt volna, de nem vonakodott. — Borzasztó volt. — kezdte. — Ámbár nagyon kevésből állt az egész. Este még együtt mulattunk, jókedvűek voltunk. Éjféltájban vonultunk vissza szobánkba. Csudálatosán szép, csillog-ó éj­szaka volt. A hold úgy fénylett, hogy a parkra szinte nappali világosság áradt. Nem győztem betelni azzal az éjszakával. Sokáig álltam ablakomnál ; — egyszer csak, a mezőség felől, túl a parkon, lövést hallottam. Ez felriasztott álmodozásom­ból ; éreztem, hogy fázom ; hamar betet­tem az ablakot s lefeküdtem. De nem bír­tam aludni. És hajnalban szegény Leóna félőrülten rohant be hozzám a rettentő hírrel. Mindaketten önhöz siettünk, ön úgy aludt, hogy alig lehetett felkelteni. Dörgheő Endre akkor éjszaka, kint a me­zőn agyonlőtte magát. Kilőtt pisztolya ott volt mellette a gyepen. Egy pásztor akadt rá hajnali pirkadáskor. Mély csend követte a báróné szakga­­tott beszédét. A beteg enyhítőt kért s borzongva mondta : — milyen hideg van itt. — Majd gyersan összeszedte magát s megjegyez­te : — így volt; minden így volt. Azután maga is kapott valami hírt egy közeli ro­kona, talán testvére haláláról, akit egy teljes évig gyászolt. Mély gyászt viselt azalatt s én a legnagyobb tiszteletben tar­tottam meghatottságát, nagy szomorúsá­gát, ámbár a testvére gyászjelentését soh­­sem láttam, nem is kértem. A “köpcös báró” felemelkedett s megint a báróné keze után nyúlt. Érezte, hogy a szép ősz asszony keze remeg az övében. Annyira tiszteltem fájdalmát, hogy amíg gyászt viselt, teljesen megszüntet­tem az ellenőrzést. Tudtam, hogy az a gyász biztos védelem minden kisértés el­len ; mert maga Judit (a “köpcös báró” ujjai görcsösen fonódtak a rokokó-asszony csuklója köré) nagyon szerette — Dör­gheő Endrét. A báróné kísérletet tett, hogy felugor­jék, de leírhatatlan gyöngeség ejtette ha­talmába. Szótlanul hanyatlott vissza szé­kébe. Tekintete rémülten meredt a báró­iba, aki mintha százszoros erőt merített volna abból, ami a lelkében végbe ment, így folytatta : Mondtam már, Judit, hogy én mindent tudtam. Kémeim voltak és semmit sem sajnáltam, hogy még a legtitkosabbhoz is hozzáférjek. Magam a lelki látás megma­gyarázhatatlan erejével foglalkoztam az­zal szüntelenül, hogy kicsoda maga. Őrült szerelmem gyakran hozott elém telepati­kus látományokat. Esküszöm, hogy voltak perceim, amikor a homlokán át tisztán láttam a gondolatait, amelyek agyában forrongtak. Azon az utolsó éjszakán, amikor egy­mástól mindnyájan elbúcsúztunk, bő kar­­bonári-köpenyemet a vállamra dobtam s lesiettem a parkba. Arra fordultam, amerre az ön ablakai nyíltak s megpillantottam fehér alakját a zöld folyondár között. Ugyanakkor az egyenes fasorban egy sötét alakot láttam, aki felém tartott. Szemközt mentem vele. Fél perc múlva csaknem belém ütődött Dörgheő Endre. Megörültünk annak, hogy ilyen egyfor­ma gondolatunk támadt. Ennél tündéribb éjszakát egy kis sétára még képzelni sem lehetett volna. — Gyerünk a mező felé, — ajánlottam. —Csudálatos lehet ott most a holdfényes távlat. Szórakozottan követett s jól láttam, hogy csak homályosan érti szavaimat. Én is elhallgattam hát, mindaddig, amíg a néma síkságra, a millió harmatcsöppel ra­gyogó gyepre ki nem értünk. Ott megállottám. — A leveledet, amit ma este a felesé­gemnek írtál, én kaptam meg, Endre, — szóltam más hangon, mint eddig. Meghökkent, nem felelt. Folytathattam. — Annak a levélnek a hangja elárulja, hogy még nem volt közietek semmi sem ; de azt is sejteti, hogy vakmerőségekre voltál már felhatalmazva. Ha csak egy pillanattal késem, egészen is elkéshettem volna, mert légyottot könyörögsz, az utol­só órában, s a gyötrő búcsúra hivatkozol, ami az ideges asszonyokat könnyen meg­indítja. — Mi a kívánságod ? — szólt közbe Dörg-heő. büszkén, a védekezésnek egyet­len hangja nélkül. Ledobtam köpenyemet s eléje tartottam a pisztoly-tokot, amit magammal hoztam volt, titokban, mert bizonyosra vettem, hogy az ön ablaka környékén találkozni fogunk azon a gyönyörű, utolsó éjszakán. — Olyan világos van, mint nappal, — szóltam —- s mi egymáshoz méltó ellen­felek vagyunk. Kimérek harminc lépést, azután háttal állunk egymásnak ; háro­mig olvasunk fennhangon ; a háromra megfordulunk s tetszés szerint lövünk. Ez ugyan nem szabályos párbaj, de közös megegyezés, tehát becsületes. És végre is, mink tudjuk, mit csinálunk. Mihez van jogunk! Mi a kötelességünk! Ugy-e?ü Az utolsó szavakat úgy kiáltottam, hogy mindegyik egy-egy arcúlcsapással ért fel. Dörgheő Endre kinyújtotta kezét az egyik pisztoly után. Pár perccel később egyszerre fordultunk szemközt s olyan egyszerre lőttünk, hogy egy lövésnek hallottam magam is. Csak­hogy hallottam egyszersmind a golyó fü­tyülését, s itthon felfedeztem, hogy a ka­lapomon, alig egy ujjnyira a fejem búbja fölött át van lőve. Ellenfelem a gyepen feküdt s mire hoz­­zásiettem, nem mozdult. Visszamentem a kastélyba és másnap sietve hagytuk ott a mély gyász tanyáját, hogy Ceylonig meg se álljunk többet. . . ❖ * ❖ A báróné már régen kihúzta volt a ke­zét az uráéból, s most remegve, dideregve, halálsápadtan és némán meredt maga elé. A báró nagyot sóhajtott s megkönnyeb­bülten hanyatlott vissza fekvő helyzetébe. Megint a régi. kissé cinikus lénye kereke­dett felül benne. — Mindezt meg akartam gyónni magá­nak, édes Judit, mielőtt az élet határmes­­gyéjére lépek holnap. Nem mondhatja, hogy nem voltam eléggé titoktartó ; lám ; tíz éve hordom magamban az egyetlen ne­héz nap emlékét és soha sem tettem ma­gának szemrehányást, hogy megölette ve­lem Dörgheő Endrét. Mert akái’hogy liány­­tam-vetettem is meg magamban ezerszer ezt a dolgot, a vége mindig az volt, hogy némi jog nélkül nem mert volna ő magá­tól búcsulégyottot kérni, először-utoljára. A báróné hallgatott. Néma kínnal tör­delte a kezét. — Feledjük el ezt most már, — szólt a báró. — És bocsásson meg nekem. Hisz’ minden azért volt, mert őrülten szerettem, féltettem. Lám, az az érzésem, hogy a ma­ga bocsánata az egyedüli, ami szerencsét hoz holnap. Most ne is feleljen. Most men­jen s imádkozzék. Mindenért, ami történt. És mindnyájunkért, akik egymásnak va­laha bánatot okoztunk. A rokoko-asszony felemelkedett, s mint az alvajáró, öntudatlanul ment ki a szo­bából. * * ❖ És a köpcös báró másnap — belehalt az operációba. — Vége. —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents