Kanadai Magyarság, 1955. július-december (5. évfolyam, 27-51. szám)

1955-11-12 / 44. szám

KANADAI MAGYARSÁG 3 V. 44. sz. 1955 november 12. HÍREINK a nagyvilágból ytsmzm: -<♦> mwmmmmmmmam mm&s&sam *♦>.: >se< fasora m GENFI AJÁNLATOK ! A genfi konferencián Németország egye­sítése kérdésében Molotov ismét egy “Ne­sze semmi — fogd meg jól ajánlatot tett. A szovjet most már hajlandó elfogadni azt, hogy a nyugat-kelet közötti kölcsönös ga­ranciaszerződés mellett a NATO továbbra is fennálljon, — de csak úgy, ha a garancia­szerződést a nyugati és keleti nagyhatalmak, valamint külön Nyugatnémetország és kü­lön Keletnémetország önállóan aláírják. Ez megint egy újabb formája annak, hogy a Vasfüggöny és a kettéosztott Németország örökre fennmaradjon. Dulles és MacMillan nyomban elutasítot­ták ezt az átlátszó kísérletet. Ezzel szemben felajánlották, hogy ha Németország kérdé­sében egyességre jutnak, megengedik az amerikai és brit turistáknak és üzletembe­reknek, hogy a szovjetbe utazzanak és ott kereskedjenek, valamint általában megszün­tetik a Vasfüggönnyel kapcsolatos korláto­zó intézkedéseket nyugat részéről. ALBERT SCHWEITZER MEGKAPTA A BRIT ÉRDEMREND NAGYKERESZTJÉT Ezt a ritka érdemrendet, amelyet eddig csak két civil ember kapott meg, Erzsébet királynő most tűzte a mellére a 82 éves Al­bert Schweitzernek, aki egyúttal megkapta a Cambridgei egyetem díszdoktorságát is. Schweitzer egyike korunk legnagyobb em­bereinek. Svájcban született, életének első felét megosztotta az orvostudomány és a Bach zene-kutatása között. 55 éves korában elvonult a világtól, Belga-Kongó legforróbb, OODOOöKOOöOOOOCOOOöOaOOQOOOOOöOOOöOOOOMöOOOöOOC legtöbb betegségtől sújtott mocsárvidékére költözött, s azóta mind a mai napig fáradha­tatlanul gyógyítja a primitív afrikai benn­szülötteket, akik közül sok százezret ápolt sajátkezüleg, az álomkór, —. elefantiázis és egyéb tropikus betegségek megszüntetésé vei pedig sokmillió néger életét mentette meg. Egész életét a legteljesebb szerénység­ben töltötte. A betegápoláson kívül orgona­játékkal és az emberiség alapkérdéseit ér­deklő csodás mélységű tanulmányok írásá­val töltötte életet ez a szentéletű orvos, akit ma, mikor 82 éves korában még fiatalos egészségben jelent meg az angol udvarnál, az újságok mint “a világ legnagyobb élő em­berét” ünnepelnek.------------------------o-----------------------­EGY FELTŰNŐ SZÉPSÉGŰ TIGRISVADÁSZ-NŐ fényképét hozták tavaly a New-York-i la­pok. Mrs. William Woodward, a New-York-i “felső tizezer” egyik milliomos tagjának fiatal feleségét ábrázolta a kép az indiai dzsungelben elejtett egyik tigrise mellett. A mintaszerű családi boldogságban élő Wood­­ward-házaspárt ugyanez a tigrisölő vadász­puska sodorta szörnyű szerencsétlenségbe. Múlt hétfőn éjjel a házaspár aludni tért Oyster Bay-i luxus-villájában. Mivel a rend­őri rádió figyelmeztette a lakosságot, hogy a környékbeli villákat betörők A osztogatják, Mrs. Woodward ágya mellé tette vadászpus­káját. Az éj közepén az asszony kutyauga­tásra ébredt, majd gyanús zajt hallott a lenti lépcsőházban. Puskájával a kezében le­rohant, s ott a halion át egy férfialakot lá­tott eltűnni. Egy lövés — és a szerencsétlen asszony a felismerhetetlenségig szétlőtte a saját férje fejét. A rendőri nyomozás meg­állapítása szerint a halált baleset okozta. bából és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé. A katona az egyik kerítés-cölöpön könyö­költ. Hosszan nézett utána és pödörgette a bajuszát. Azt mondja egy őszi napon az Andris gye­rek : — Kell-e kis macska ? — Hol van ? — Az istállónk padlásán. — Sok ? — Sok. Futva futottunk odáig. A katona már régen nem lakott nálok. El­takarodtak azok. Cask a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás : 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta : kö­röskörül óriás napraforgók nőttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárga-csipkés fe­kete fejőket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak. Fölsiettünk a létrán az Istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nya­logatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk Micó ! — Miau ! Miau ! Mintha azt kérdezte volna, hogy : mi jó hozott bennünket ? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük. — Melyik kell ? — kérdezte Andris. — A vörös ! Mert csak egy volt vörös. A többi cirmos volt, mint az anyjuk. A házból akkor nehéz és erős beszéd hal­latszott: síró és átkozódó hangok. Megdöb­benve kandikáltam le a padlásról. Julit lát­tam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifor­dult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az orcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek. — Mi lelte a nénédet ? — kérdeztem hal­kan. — Nem tudom, — felelte Andris vállat vonva. Beteg vagy mi. A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta : — Nem igaz ! Nem igaz ! De valami nagy baj lehetett ottan ! A faluban nem egyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gon­doltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr. Juliért jöttek. Juli az erdőben bujdosott. On­nan hozták elő megbékózottan. A gyerekek nagy csoportban követték őket. Én is köztük. Mögötte az anyja ődöngött sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sá­­padtabb, mint máskor. A felső szoknyája a fején, mintha eső esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára. Az ügy előbözsdítette az egész falut. Az arsionyok a becsültről beszéltek. Juli a be­csület ellen vétett. Mikor meglátta a pandú­rokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták. Mennyi ször­nyűség egy nap alatt ! De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Az­tán hazament a fejszéért : agyon akart vág­ni mindenkit, bírót, jegyzőt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét el­vették tőle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmá­ból kihallatszott hogyan veri az öklével az asztalt és hogyan átkozza a császárt, a fele­ségét, a katonákat, a pandúrokat, az ura­kat, mindenkit, aki eszébe jutott. Végre kilódult. Fenyegetőzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán. Leült a sárba az utca közepén. Ott károm­kodott, beszélt összevissza :- Itt az én helyem a sárba ! a sárba ! Itt a becsületem a sárba ! a sárba ! A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza előtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápad­tan, szótlanul bámult be a rácson. r A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyujtotta a házát. A lángok akkor csaptak föl, mikor én haza­felé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kaibálás. A harangot félrever­ték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal ro­hantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni. A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelő asszonyok között. Az istálló tetején az ajtó az udvar felől nyitva volt. Úgy szokott állni, hogy szaba­don rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszercsak megjelenik a Micó macska. Ab­ban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetőre futott. A szájában az egyik kölyke lógott. . 1 Aggodalmas szemmel nézett.széjjel. A kis kölyök-macska szétterpesztette a négy Iá- j bát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Mi­có háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre. Azután újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott. A láng akkor hirtelen elborította az egész tetőt. Recsegett, ropogott, pattogott a tető. A levegő szinte forrt az udvaron is. De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Mi­có keserves nyávogással ugrált ide-oda a lán­gok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedő nagyságú nagy vörös lángok közé. Vártuk, hogy előjön-e ? De nem jött elő többé. A NEMZETKÖZI JOGÁSZOK SZÖVETSÉGE az alábbi nyilatkozatot tette közzé lapunk múlt számában már bőven ismertetett főügyészi kijelentéssel kapcsolatban: “Mr. Clifford Magone, Ontario főügyészhelyettesének a feltételes szabadlábrahelyezési tanács tagjaihoz intézett be­szédében elhangzott szerencsétlen megállapítása, — melyben európai bevándorlókat vádolt az elmúlt két vagy három év alatt elkövetett gyilkosságok több, mint 90 százalékával, — óriási visszhangot keltett. A Torontói Nemzetközi Jogászok Szövetségében 14 európai országból származó ügyvédek van­nak, akik nagy érdeklődéssel figyelik saját népüknek Kana­dában elkövetett bűnlajstromát. Ennek következtében, úgy érezzük, hogy a mi feladatunk, hogy a nyilvánosság előtt vá­laszoljunk a szóbanforgó megállapításra, amely közvetlenü íz Ujkanadások ellen volt intézve. 1. Ez év februárjában már közzétettünk egy tiltakozást íz Ujkanadások nevében, s ez a nyilatkozat már megvilágí­totta ezt a kérdést. Akkor már megállapítottuk, hogy Kana­lában és az Egyesült Államokban a bevándorlók által elkö­vetett bűncselekmények számaránya a második világháború íta 20—25 percenttel alatta marad az átlagnak. 2. A nyilatkozat közzététele idején még egyedül álltunk íz Ujkanadások terhére történő megkülönböztetés elleni har­cunkban. örömmel állapíthatjuk meg, hogy a közvélemény izóta jelentékenyen megváltozott és hogy a rádió és tele­vízió ebben az esetben egyértelműleg az igazság oldalán száll­tak síkra. Másrészről megnyugtatónak találjuk Mr. Magone helyreigazító nyilatkozatát oly értelemben, hogy megjegy­zéseit nem statisztikai adatokra, hanem általa kézhezvett jelentésekre alapította. 3. Mi mindenkor készenállunk arra, hogy kanadai ható­ságaink rendelkezésére álljunk oly jogi, szociális vagy politi­­tai kérdésekben, melyek az európai bevándorlók életével és magatartásával összefüggnek. A közeljövőben kérdést fő­jünk intézni Kelso Roberts főügyész úrhoz az Ujkanadások jogviszonyainak kérdésében. Toronto, 1955 október 31. A Nemzetközi Jogászok Szövetsége nevében: K. Alaksandrowicz. — Dr. .1. Glaug. A THANKSGIVING DAY - AMERIKA ÜNNEPNAPJA November hónapnak negyedik csütörtöké örömünnep 2gész Amerikában. Hálát adunk ilyenkor Isten különös ke­gyelmének, bőséges lakmározás, játékok és vidámságok kö­zepette. Másutt is szokásban van időnként hálaadó imával fordulni a Mindenhatóhoz, de csak Amerikában vált a Hála­adás Ünnepe bensőséges és egyúttal hivatalos ünnepnappá, azután, hogy 1621-ben először a pilgrimek köszönték meg az Úristennek, hogy nehéz és kalandos megpróbáltatásaikat átvészelték és első évi termésüket betakaríthatták. A pilgrimek* vallásüldözés következtében hagyták el az országot, amelyben születtek. Az ismeretlen vadon viszon­tagságait választották inkább, hogy lelkiismereti szabadsá­gukat visszanyerjék. A 102 emberből azonban, akik között lök és gyermekek is akadtak, több mint ötvenen pusztultak il, az első év hihetetlen viszontagságai alatt. A megmaradottak William Bradfordot választották meg kormányzójuknak, aki e napot jelölte ki arra, hogy hálát ad­­:anaka az isteni gondviselésért és ez alkalmat bőségben éi /idámságban ünnepeljék. Négy társukat kiküldték az erdő­ié, hogy élelmiszereket szerezzenek. Gazdagon megrakodva tértek ezek vissza, vad pulykákat zsákmányolva és a pulyka na is középpontja maradt a thanksgivingi lakomának. A2 xsszonyok Ínyencségeket készítettek abból, amihez szűkös körülményeik között hozzájuthattak és az eredeti sült töl ás kukoricamáié ma is a hagyományos ünnepi asztalra ke­rülnek. Az első Thanksgiving Day három napig is eltartott. Köz­ien imákat is olvastak fel, zsoltárokat énekeltek a pilgrimek ;s játékokat rendeztek a barátságos indiánok mulattatására. tkiket szintén meghívtak a lakomára. Jó egyetértés a más­­?éle emberekkel a Thanksgiving Day lényegének hagyomá­­íyos alapja. Nemzeti ünneppé George Washington avatta 1789 no­vember 28-át. Azóta egyre több államban ünnepelték meg r Hálaadás Napját, de az amerikai kongresszus csak 1941-ber :ette meg hivatalos amerikai ünnepnappá minden novembei lónap negyedik csütörtökét. Templomokban külön szertartásokkal méltányolják a’ innep jelentőségét. Sok városban a hívők felekezeti különb­ség nélkül vesznek részt közös hálaadó istentiszteleten. A legyűlt adományokból kevésbé szerencsés honfitársainkat éi nás nemzetbelieket segítünk át nehézségeiken. Ebédlőnk asztalánál ilyenkor nemcsak szűkebb csalá­­lunk tagjai foglalnak helyet. Távolabbi rokonainkat, bará Lainkat, ismeretleneket is meghívunk ez alkalomból, akik kü iönben egyedül volnának. Külföldi diákok és látogatók külö nősen szívesen látott vendégeink. A küszöbön álló téli időszak már nem okoz különös gon iot az átlagos amerikainak, mégis azok, akik átérzik e naj jelentőségét, hálatelt alázatossággal hajolnak meg az isten gondviselés előtt. “Az elbizakodott, anyagias nép, amely nerr ;smeri a családi élet szentségét” (ahogyan azok jellemezne! bennünket, akik nem ismernek), ösztönös ^természetében mutatkozik, amikor testvéreivel ölelkezik össze. 4? 4*4 4 4 4 4 4 4* 4 4 4* ff? 4 4* 4 4* 4* 4* 4 4 4* 4 4* * ROMÁN INTERNÁTUS ÉS ISKOLA LETT A KOLOZSVÁRI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM Megbízható forrásból származó magánlevél adta hírű a napokban a szomorú tényt, hogy a román kommunista kor­mányzat elvette a magyarságtól az évszázados múltra vissza­tekintő kolozsvári református kollégiumot, s román célokra engedte át. Az udvaron hatalmas román internátust építet­tek. Az elvételről szóló rendeletet szeptember közepén hoz­ták nyilvánosságra. Az ősi kollégium több évszázadon át szolgálta a magyar kultúrát, híres tanárokkal, de e tanévben a kommunista és soviniszta erőszak véget vetett működésé­nek, remélhetően nem tulhosszú időre. A “sztálini nemzeti­ségi politika” is levetette álarcát. Dr. Takács I. Géza : AZ ELLENÁLLÓK... H. 3. ) Nem szorul magyarázatra az, hogy ezen utóbbi cse­lekvésében a nemzet érdekein lévén a hangsúly, cselekvési szabadsága igen korlátozott. Az ellenség maximális politi­kája, követelései és a nemzet érdekeinek hasonló jellegű kö­vetelései csak igen szűk ösvényt hagynak részére járhatóvá. 4. ) Ha minderről a hivatalos tényezők tudomással is bír­nak, velük szemben a magasabb érdekek szem előtt tartásá­val ugyan türelmi álláspontra helyezkedhetnek, de cselekvő­­leg abba bele nem folyhatnak. Legalább is nem annak ve­szélye nélkül, hogy ne bélyegeznék őket árulóknak szövet­séges és ellenséges részről egyaránt. 5. ) Kállay őszintén megírja, hogy már 1942 tavaszától nem hitt a tengelyhatalmak győzelmében. Ennek a hitetlen­ségnek a pozitív oldala természetesen az volt, hogy igazolni akarta a benne felülkerekedett Tagadás Szellemét. — Miköz­­oen saját vérei, a magyar honvédek a világpusztító bolseviz­­nus ellen az ország határaitól messze védték Európa szel­­'.emi, erkölcsi és anyagi értékeit, Kállay és társai nem hittek a fegyverükre bízott ügy sikerében ! Gyenge fölszerelést küldtek nekik, egyre gyengébbet, mert Kállay és társai nem íittek a győzelemben. Nem érdektelen föltenni a kérdést : hogyan végződött /olna a háború, ha pl. Churchill Kállay tanítványaként azon fáradozott volna, hogy szövetségese, Sztálin, mielőbb elve­szítse a háborút ! 6. ) Az is ismeretes, hogy Kállay 1944 márc. 20-án a pesti Vigadóban tervezett magyar szabadságharc emlékünnepélyén fegyveres ellenállásra akarta felszólítani a magyarokat. Azt hinné a nyájas olvasó, hogy az országnak egy nappal előbb történt megszállásakor az ellenálló Kállay ellenáll. Nem ! nkább a miniszterelnökségről a kormányzóságra vezető dagúton megszökik és egy követség védelme alá helyezi magát... Most pedig mint aki jó ellenálló tevékenységet fejtett ki, megírja emlékiratait. Arra kiadót kap, s termé­szetesen beül a többi “ellenálló demokratához” a MNB-ba, s folytatja azt a politikát, amiből — hiszem — többet sem a Nemzet, de a Nyugat sem kér. A memoire-irás korszakát éljük. Aki csak teheti ír. Óva­tosan, célzatosan, a verba volant scapipta manent mondásra figyelve. Még a volt államfők is megelőzik történelmi táv­­'atban megírandó életrajzukat, s könyvükben feldicsérik bölcs államférfiúi tulajdonságaikat. Eddig az volt a szokás, högy az államfőkről és minisztereikről az utókor történészei írtak. A dollár-érában ez a szokás kiment a divatból. A memoire-írók napjainkban abból a feltevésből indul­nak ki, hogy a háború eltüntette, megsemmisítette a bizo­nyító okmányokat. Bármit írhatnak, hiszen kézzelfogható cáfolat nincs már. Emigrációnk dollárt élvező “ellenállói” is azért verik olyan bátran a mellüket, mert azt hiszik, hogy a középeurópai ellenállás archívuma megsemmisült. S ha fel is tételezik, hogy valahol mégis valami nyoma maradt az ellen­állásnak, abban bíznak, hogy a nyom a titkos szolgálatok irattárához tartozik, amibe soha, vagy csak évszázad múlva lehet majd beletekinteni. Kállay Miklós v. miniszterelnök is abbén a feltevésben írta meg emlékiratait. Erős hittel hitt i bizonyítékok eltűnésében vagy hozzáférhetetlenségében, nert e hit nélkül máskép írta volna le azt, amit magyar bel­politikai viszonylatban leírt. Kállay és általában az utóbbi idők magyar memoire-írói ’agy nem tudják, vagy ha tudják, szándékosan elfelejtik élvilágosítani olvasóikat arról, hogy a II. világháború alatt -ét központ irányította Londonból a szövetségesek közép­európai, tehát magyarországi katonai és politikai tevékeny­ségét. Az első a katonai jellegű Continental Action, a máso­­lik a politikai jellegű Szövetséges-közi (Interalliée) Bizott­ság volt. Az, aki nem állt kapcsolatban a Continental Action-nel, s akinek ez a szervezet nem jelölt ki álnevet, nem volt ellen­álló. Nagyon egyszerű tehát megállapítani, hogy ki volt az ellenálló : meg kell tőle kérdezni, hogy milyen álnéven sze­repelt az ellenállók listáján ? A másik szervezet, az Interalliée egyesítette a szövetsé­gesek külügyminisztereit, ill. azok megbízottait. Közvetlen kapcsolataink ehhez a szervhez nem voltak. Ha magyar rész­­•ől valaki azt állítja, hogy kapcsolatban állt az Interalliée­­/al, az nem mond igazat. A magyar kérdést ebben a szerve­­etben a lehetőséghez képest a londoni lengyel kormány cülügyminiszter képviselte. Hangsúlyozom : a magyar bér­lést ! Nem Horthyt, sem Kállayt, sem a Horthy-rendszert, nert az Interalliée a szövetségesek háborús céljának éppen Horthy, Kállay és rendszerük megbuktatását tekintették. Eckhardt Tibor sem volt ellenálló. Semmi és senki sem volt. Hem álltak vele szóba. (Használta ugyan a “Peti” álnevet, ’.e ezt ő találta ki 1943 végén, hogy bizonyos romantikus ösz­­izeesküvési színezetet adjon dollárszerző műveleteihez). E sorok írója a Continental Action tagja volt, nem kis eladattal. Működésem alatt “TOPÁZ” álnéven ismertek. Hgyike vagyok azoknak, akik a háború alatt nemcsak ma­­ryar, hanem az egész középeurópai vonatkozású kérdés­­ilatt csak láttam és hallottam valamit, mindabból, amit Kál­­ay és a többi magyar memoire-író leírtak. Eddig távol tar­kítani magam az emigráció politikai tevékenységétől, mert egyáltalán nem áll hivatása magaslatán. De most, hogy még íállay Miklós is ugyanazt a nótát fújja, mint a többiek, el­­rkezettnek találom az időt arra, hogy pontot tegyek né­­lány i-re. Kállay az őt megelőző memoire-írókhoz hasonlóan Bár­­'ossy felelőségére fekteti a fősulyt. Mindezért Bárdossy a etelős, a jobboldali, a nácibarát Bárdossy, akit a kormányzó jobboldali beállítottsága miatt mozdított el a helyéről. Azon : történelmi fontosságú audiencián, amelyen Kállay meg­­izást kapott a kormányzótól az uj kormány megalakításá­ba, a kormányzó — Kállay szerint — kijelentette, hogy “tel­esen kiábrándult Bárdossyból”, aki belevetette magát a bel­­)olitikába, pozícióját a németek és a magyar jobboldal tá­mogatásával akarja megerősíteni... Ebben a kínos helyzet­ben — mondta volna a kormányzó Kállaynak, — nincs más megoldás, minthogy elbocsájtja Bárdossyt és Kállayt bízza meg a miniszterelnökséggel. (Folytatása következik).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents