Kanadai Magyarság, 1954. július-december (4. évfolyam, 27-50. szám)

1954-12-25 / 50. szám

1954. december 25.

2

KANADAI MAGYARSÁG

&UUlcUtlK

Szerkesztőség és kiadóhivatal: 362 Bathurst St. Toronto.

Telefon: EM-3-7678.

Laptulajdonos-fó'szerkesztő:

KENESEI F. LÁSZLÓ Megjelenik minden szombaton Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75, egyes szám ára 10 Cent.

Amerikában : egész évre $6, fél évre $3.25.

Más külföldi államokban, 6 amerikai dollár Válaszbélyeg nélkül érkezett levelekre nem válaszolunk 1 Felhívás nélkül beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

CANADIAN HUNGARIANS

Editor in Chief and Publisher LÁSZLÓ F. KENESEI Published every Saturday Editorial and Business Office :

362 Bathurst Street, Toronto, Ont., Canada.

Telefon: EM. 3-7678.

ß

BOLDOGABB MAGYAB KARÁCSONYT

Ma tíz éve, hogy utoljára énekeltük együtt Magyarországon a “Mennyből az Angyal”-t. Soha még olyan érzéssel nem zengett e bethlehemi ének a magyarok ajkáról, mint akkor, azon a Karácsonyon, amikor már az ország háromnegyedrésze a bolsevista zsarnokság uralma alatt állott. Fájó szívvel gondolunk vissza az utolsó magyar karácsony estére.

A karácsony mindenütt szép széles e világon, ahol keresztények élnek, de a magyar karácsonyok mégis mások. Mert nálunk a karácsony családi ünnep. A magábaszállás és az elmélyülés szent ünnepe.

Minden nép másképp ünnepli a karácsonyt. Úgyis mondhatnék, ahány ország, annyi szokás. A németek például szent estén meghívják barátaikat, ismerőseiket és úgy ünnepelnek. Az angolok vidáman, nagy díszebéddel, ajándékokkal ülik meg a karácsonyt s a szentestét nem is tartják meg.

Mi magyarok aznoban rendszerint nem hívunk vendégeket és nem megyünk vendégségbe, csak a családtagokat hívjuk össze, s így tesszük még melegebbé, bensőségesebbé a szentestét. Karácsony nálunk a megbékélés ünnepe is. Ilyenkor elszáll szivünkből a harag, a sértődöttség és megbocsátunk minden hibát, vétket, gyarlóságot embertársainknak, amit velünk szemben korábban elkövettek.

Bennünk, hazát vesztett magyarokban ezen az estén a legkínzóbb a honvágy és fáj az emlékezés. Ilyenkor érezzük legjobban az otthon elvesztését és feltör lelkűnkben a sírás otthon szenvedő kedveseinkért, akiknek a sorsa oly mostoha, hisz nekik már karácsonyuk sincs. E szent estén a világon szétszóródott magjarok szivéből felzokog a könyörgés : add vissza Uram, az elvesztett magyar karácsonyok szépségét, melegségét és hangulatát. Áldd és segítsd meg népünket, Szent István népét, akinél senki sem emlékezik alázatosabb lélekkel a bethlehemi jászolban megszületett Isten fiára. Segíts Uram, hogy az Antikrisztusok és templomrombolók uralma alól mielőbb felszabaduljon sokat szenvedett magyar népünk és a világ minden elnyomott népe. Engedd, hogy tovább bízzunk benned és harcolhassunk az igazságért. Adj erőt otthoni kedveseinknek a szenvedések és megpróbáltatások elviselésére. Nyújts vigaszt az otthonaikból kiüldözött, bebörtönzött ártatlan magyaroknak. Engedd meg, hogy a názáreti csillag fényénél ők is megláthassák a Te orcádat. Jelezze ez a csillag a hontalanoknak a hazatérés útját, a szenvedések végét, végét az örök vándorlásnak és kezdetét egy uj és szebb életnek.

De imádkozunk azért is, hogy legalább e szent estén \ száljon el a harag, a gyűlölködés az emberek szivéből. Szün- j jön meg a testvérharc magyar és magyar között, hisz ennek úgyis csak ellenségeink látják hasznát s ne engedjük, hogy a gonosz belopja magát otthonainkba és bűnre, hitványságra csábítsa a gyarló lelkeket. Taszítsuk ki sorainkból azokat, akik gyűlöletre izgatnak, akik vallás- és pártállás szerint osztályozzák embertársaikat. Mert a becsületes ember előtt teljesen mindegy, ki milyen templomban imádja Istenét, vagy milyen anya szülte a világra ?

Aki Istenben hisz, az nem ismeri a gyűlöletet. A templomokba azonban nemcsak Istenhívők, hanem farizeusok is járnak. Az utóbbiak így próbálják megtéveszteni embertársaikat. Ezek veszedelmesebbek, mint az ateisták. A keresztényi szeretet egyébként sem külsőségekben, hanem egyéni életünkben, cselekedeteinkben, példaadásunkban kell, hogy kifejezésre jusson. A jó keresztény az, aki mindig jót, nemeset cselekszik. Akinek szivében egy szikrája sem él a bűnnek, a bosszúállásnak. Ilyen volt a bethlehemi jászolban született Isten fia, s ezért feszítették meg a gonoszok s ezért akarják / a mai politikai őrültek még az emlékét is kiirtani. Mi, a világon szétszórt árva magyarok e szent estén is tegyünk fogadalmat, hogy mindig és mindenütt harcolni fogunk a krisztusgyalázók és templomrombolók ellen. Mi továbbra is az ő tanítása szerint akarunk, vagy legalábbis próbálunk élni, mert tisztában vagyunk azzal, hogy Krisztusnál különb útmutatást senki sem adhat az emberiségnek. Járjuk az ő útját, az igaz emberek útját és akkor, a názáreti csillag fényénél meg fogjuk találni a boldogabb magyar karácsonyt.

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNUNK OLVASÓINKNAK.

20 MAGYAR DIÁK TANUL ELMHURST COLLEGEBAN.

Elmhurst College elnöke, dr. H. W. Dinkmeyer, fogadja a magyar diák csoportot : balról jobbra : dr. Dinkmeyer, Nagy Barbara, Chicago; Almásy Betty, Hammond, Ind.; Argy Dorothy, Detroit ; Finkey Lilla, Passaic, N. J.; Walther Arlene, Brookfield, 111.; Molnár Ágoston, magyar tanár; második sor. : Belline Betty, Garfield, N. J.; Panos Joan, Chicago ; HornyákVirginia, Parma, Ohio ; Zoltáni Edith, Chicago ; Szakács Margit, Detroit; harmadik sor : Szalay Walterine, Perth Amboy, N. J.; Werner Dorothy, Villa Park, 111.; Papp László, McKeesport, Pa.; Dawson Béla, Elmhurst ; negyedik sor : Decker Béla, Alpha, N. J.; Heggi József, Hammond, Ind.; Veres Barna, Alpha, N. J.; Kovach Ronald és Molnár János

Cleveland.

b 4* 4* 4* 4* 4? 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 4* 3? A MAGYAR *

ANEKDOTAKINCSBŐL---------------0--------------Arányi Lajos, a pathológiai anatómia tanára, egy boncolás alkalmával igen különösen elváltozott májat talált egy emberben.

A tudóst roppantul érdekelte a dolog. Mi lehet ez a ritka kórság- Ej, majd eldönti délután és pedig otthon; mert otthon is voltak mikroszkópjai.

— Csavargassa ezt a májat papirosba és küldje haza valami hqrdárral! — mondta az egyetemi altisznek.

Az altiszt elküldte.

Délben a professzor és családja elé pompás májgombóclevest tálaltak. Mikor megették, Arányiné igy szólt az urához:

— Igaz, még meg sem dicsértelek azért a pompás gondolatért.

— Miféle pompás gondolatért ?

— Hát, hogy olyan szép borjurnáját küldtél ma délelőtt a konyhára.

— Én? — csodálkozott a professzor.

— Ugyan, Te vén szórakozott. Vagy már elfelejtetted? Egy hordár hozta a nevedben. Jókor jött, mert épp azon töprengtem, hogy mit kellene ma a levesbe főzni?

— Vagy úgy! — szólt az öreg Arányi és — egy nagyot nyelt.

Csak évek múlva mesélte el azután a históriát a fiainak.

Tóth Béla gyűjtemény.-----o-----Fenti címmel uj havi folyóirat indult Torontóban, Szilvássy László szerkesztésében. A szép kiállítású és tartalmas lap beköszöntőjében többek között ezeket írja : “Nem első és nem is az utolsó eset az emigráció történetében, hogy uj lap indul. Mi lesz a sorsa, hogyan alakul a jövője, csak a jó Isten tudja. Elindítjuk mégis a magyar betű rajongó szeretetével és azzal a fanatikus hittel, hogy élnie kell, amíg élnek magyarok valahol a világon. Bízunk benne és hisszük, hogy vannak még szerelmesei a betűnek, a drága magyar betűnek és ha kevesen vannak is, annyian talán mégis vannak, hogy érdemes legyen értük dolgozni, fáradni, írni, a sokszor verejtékes napi munka után mesélni nekik azon az édes szép nyelven, amelyhez foghatót sehol sem találni”.

Egy komoly, irodalmi folyóiratra szüksége van az emigrációnak. Ezért mi szívből kívánjuk, hogy az Uj Világ megmaradjon. Persze ez elsősorban az olvasótól függ, akinek közönyén, vagy (támogatásán múlik minden lap sorsa. Az uj folyóirat nem foglalkozik politikával (reméljük, a jövőben sem fog), ezért ajánljuk olvasóinknak. Vegyék meg és segítsék a lapot, hogy betölthesse hivatását.

Mi a magunk részéről maradandó sikert kívánunk.

mmmmmmmmmmmmmmmmtmmmmmmmmmmmmwmmm&mmmmmmmmMmmmmmmmmmMMmmsiiim

VÉRSZERZŐDÉS

Irta : Béla deák.

(A kitűnő író, lapunk legrégibb munkatársa ezzel az elbeszéléssel nyerte húsz esztendővel ezelőtt a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia irodalmi pályadíját.

Szerk.)

*

Bácsy Balázs a református liceumba járt, én meg a piarista kollégium növendéke voltam Máramarosszigeten. A két gimnázium diákjai, de a tanárai között is ősi ellenséges viszony feszült. Nem mehetett el az utcán kollégista, meg liceista anélkül, hogy legalább a fogukat ne csikorgatták volna egymás tiszteletére. De az sem volt rendkívüli, ha a két intézet diákjai minden előzetes szóváltás nélkül, egyszerűen egymásnak estek s ütötték, vágták, püfölték egymást, irdatlan porfelhőt kavarván, míg bele nem fáradtak. Akkor abbahagyták s mentek tovább, mintha mi sem történt volna.

Híres erős gyerek volt Bácsy Balázs. Fejlett, szép, sudár növésű, erőteljes. Nóta bene, elismerően mustrálgattam széles vállait, domború mellkasát, konok kálvinista bikanyakát. De engem sem faragtak tokányból. Tömzsi termetem ellenére, nem mindennapi erő lakozott bennem. Pápista voltam ugyan, de izmos bikanyakon hetykélkedett az én fejem is. Kisebb koromban úgy is hívtak, hogy “a kis sűrű”. Egyszer aztán, ahogy az iskolában székkel együtt felemeltem és kitartottam egy ötödikest, általános bámulatot váltottam ki diáktársaimból.

__Marha ereje van ! — mondták s ezzel

én is olyan hírességé váltam, aminő éppen Bácsy Balázs volt.

Negyedikbe járt ő is, mint én. Apja a hatalmas máramarosi erdőrengetegek korlátlan ura, erdőigazgató volt, az állami erdészet máramarosi kirendeltségének feje. Híres, régi máramarosi reformátusok voltak a Bácsyak és híres, régi katolikus család volt az enyém. Ennek következtében kettőnk között a leszámolás elmaradhatat- 1 annak látszott. Más okunk ugyan nem volt rá, mint, hogy nem egyezett a vallásunk s emiatt más iskolába jártunk, de minthogy öreg tradíció volt ez, hát így kellett történnie.

Rövidesen rá is került a sor.

Tavasz volt éppen, szép, napsütéses vasárnap délelőtt. A virágzásuk vad orgiájában tobzódó orgonafák orgonaillattal töltötték meg a város levegőjét. Erős volt az illat, mégsem tolakodó. Csak éppen valami fui’csa, édes mámorba hódította az embert. A szokásos templom utáni korzónak még nem volt vége, s én az uj mellényes ruhámban ballagtam a szerencsémre éppen néptelen, Iskola-utcán. Fogaim közt ormótlan, szivar füstölgött s kezeimet zsebrevágtam, hogy kabátom két szárnyát hátra húzván, láthatóvá tegyem tizennégy esztendős férfiúi mivoltom másik fontos jelképét, a mellényemet. Na hiszen lett volna nekem, ha véletlenül arra jön “Dugó”, az osztályfőnököm. De szerencsére nem környékezett efféle veszedelem. Ellenben a túlsó oldalon szedegette apró, törékeny lábait Teleky Ica, a mérnökék kisebbik leánya, aki oly légies és szép volt, hogy ájító gyönyörűséget jelentett a puszta látása is. ő volt akkor a szigeti kisdiákszivek legmegálmodottabb királynője. Neki szólt a piarista negyedikesek valamennyi “költeménye”, álmatlan éjszakája, fullasztó izgalmak közt megírt szerelmeslevele és szekundája. De neki szólt akkor az a szivar is, amivel tüntetőén pöfékeltem feléje s a zsebre vágott két kezem, hiszen éppen az lett volna a legfontosabb, hogy ő vegye észre az uj mellényes ruhám.

De Teleky Ica nem nézett se jobbra, se balra, hanem csak ment egyenesen, kecsesen szedegetvén apró, törékeny lábait.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy valahogy elébe kerülök és ráköszönök, amikor a Jókay utcából hirtelen befordult Bácsy Balázs, hajadonfőtt, sarkantyús lovaglócsizmában, szemtelenül elegánsan. Amikor meglátta Teleky Icát, egyenesen feléje tartott s egy felnőtt világfi fölényes biztonságával köszöntötte. <

— Kézit csókolom ! — és a fényes sarkantyúk ezüstösen pengtek össze.

(— Hogy a súly esne beléd ! —- gondoltam magamban. Bosszúságomban majdnem kettéharaptam szivaromat).

Teleky Ica királynői mozdulattal biccentette meg gyönyörű fejecskéjét, majd baloldalára engedvén Bácsy Balázst, befordult a sarkon. Aztán ellibegett, földöntúli boldogságban úszó kísérőjével együtt Szinház-utcai házuk felé. Engem otthagyott az uj, mellényes ruhámban, a félig, hiába elszívott szivarommal, leforrázva szerelmesen. Torkomat a szivar füstje, szivemet a keserűség marta.

Bizonyára szánalmas látványt nyújthattam, ahogy álltam az utcasarkon. Tán Mózes állhatott úgy az ígéret Földje előtt. Mintha a nap is elhomályosodott volna s az orgonák illatát sem éreztem tovább. De aztán széles mozdulattal vágtam bele a még mindig füstölgő szivart a járda melletti csatornába.

— Megállj Bácsy Balázs, ezt megkeserülöd !

Megvártam, míg hazakisérte Teleky Icát, hiszen ezt onnan, az utcasarokról látni is lehetett. Aztán ahogy jött vissza a Jókay utcán, a Kovácsyék kapuja előtt hirtelen elébe álltam.

— Vasárnapi aszfaltbetyár ! — kiáltottam keserűen — kajcos kálomista.

Bácsy Balázs megállt. Leszegte bikanyakát. Bodros barna hajának egy fürtje kihívóan csüngött bele homlokába.

— Mit mondtál ? — kérdezte aztán s fújt mint a dühödt vadkan.

— Ha nem vagy siket, akkor hallhattad.

Bácsy Balázs fenyegetően közelebb lépett.

— Ha most tüstént el nem hordod az irhádat, hát beléd szorítom a lelket, te pápista hólyag, te. . .

— Csak szorítsd, ha tudod ! — vágtam közbe s hirtelen mozdulattal elkaptam a derekát, aztán úgy lódítottam neki a Kovácsyék vaskapujának, hogy dongott bele az egész alkotmány.

Amint feltápászkodott újra nekimentem, de ő sem volt rest s ezúttal neki sikerült hozzákennie engem egy járdaszéli fához. Aztán pillanatok alatt olyan parázs verekedés keletkezett, hogy a porfelhőtől, meg a dühtől egymást is alig láttuk. Különösebb dolog nem történt,x csak a kollégisták és a liceisták nevében sikerült újra megbotránkoztatnunk az utca közönségét, mely akkor szerencsére csupán egy, a templomból hazatérő mesterasszonyból, meg Verendy Bélából, a városi gyakornokból állott,

A küzdelem, melyből Bácsy Balázs bal szeme alatt egy véres monokli, én pedig egy zápfogam árán kerültem ki, rövid, de heves volt. Bácsy Balázs egyik bagaria csizmáján ujjnyi karcolás látszott, nekem csaknem valamennyi gombom leszakadt az uj melényről.

— Zistenit! — mondta ő, amikor meglátta a karcolást.

— A keservit ! — mondtam én, amikor csak kettőt tudtam megtalálni lepattant gombjaim közül s azzal elváltunk.

Másnap beszekundáztam történelemből. “Dugó” valahonnan megtudta, hogy vasárnap délben verekedtem (még szerencse, hogy a szivart nem tudta meg) amiért az osztályfőnöki megrovástól is csak az mentett meg, hogy liceistával verekedtem. Utóbbit a tradíciók megengedték, így hát megelégedett azzal, hogy egyszerűen beszekundáztatott. Azt mégis rossz néven vette, hogy éppen vasárnap és a belső város egyik legelőkelőbb utcáján történt a botrány. Ezért írást is kellett hoznom apámtól, melyben tudomásul vette szörnyű bűntettemet. (Vendrey Béla, Vendrey Béla, azt a fűzfánfütyülős rézangyalát az öregapádnak !)

Aznap délután apám magához hivatott dolgozószobájába.

Mikor bátortalan, halk kopogtatás után beléptem, éppen a friss újságot olvasta kényelmes bőrkarosszékében. Finom Havanna szivarjának opálos-kék füstje függönyszerű mozdulatlan, misztikus felhőbe burkolta. Elszorult szívvel álltam ott, egy bűnözőhöz hasonlóan, aki fegyőri kísérettel áll bírái előtt, elkészülve a legrosszabbra is.

Apám egy ideig úgy tett, mint aki észre sem vette jelenlétemet. Nyugodtan olvasta újságját, még fordított is a zizegve gyűrődő lapok között.

Nekem ez a néhány pillanat egész örökkévalóságnak tűnt. Próbáltam arra gondolni, hogy milyen mentséget mondok majd, de semmi sem jutott eszembe. Csak bámultam szorongva apám két falat is elfoglaló, hatalmas könyvtárát, híres, gyönyörű fegyvergyűjteményét s rémületben dermedt agyamnak nem voltak gondolatai.

Emberfeletti tekintélye volt az öregnek előttünk, pedig élete végéig ujjal sem

nyúlt volna hozzánk. Sohasem kaptunk atyai pofonokat. De ő tudta, hogy arra nincs is szükség. Szellemes, finom félmondataival, gavalléros, sokszor megdöbbentően jóságos és mindig úri gesztusaival, sokkal jobban tudott ütni, mint a legvaskosabb tenyér, vagy a legcsípősebb mogyorófa pálca.

Végre leeresztette az újságot. Félre tette a dohányzó asztalkára.' Még mindig nem szólt, csak nézett komolyan, de jóságosán. Ebben a pillanatban úgy szégyeltem magam, hogy legjobban szerettem volna elsülyedni valahová a lábaim alatt elterülő jegesmedve bőre alá.

— Beszélj fiam — szólalt meg nagysokára — úgy vélem neked van mondanivalód, nem nekem.

— Apám, bocsásson meg ! — kiáltottam könnyekkel küszködve.

Az öreg mosolyogva törölt egyet szépen gondozott bajuszán.

— Megbocsássak ? De hiszen még azt sem tudom,, hogy vétettél-e ellenem ? Az az írás-ügy még nem jelenti, hogy bűnös is vagy. No gyere. Ülj le szépen aztán meséld el : hogy történt az tegnap a Bácsy fiúval ?

Elmondtam mindent. Teleky Icát, a szivart s a verekedést is. Szépítés és kertelés nélkül. Apámnak nem lehetett hazudni. Hallatlan tekintélye ezt egyszerűen lehetetlenné tette.

Láthatóan élvezte a történetet s mikor befejeztem, csak annyit kérdezett :

— Honnan szerezted a szivart ?

" — A Köncs-trafikban vettem a zsebpénzemből.

— Jól van fiam. Látom, hogy őszinte voltál. Nem haragszom semmiért. A te korodban én is pontosan ilyen lurkó voltam, mint most te vagy. Azért, hogy te férfiasán, szépen elmondtál mindent, bizonyos tekintetben még büszke is vagyok. Gyere be később még az írásért. Most pedig elmehetsz.

Mázsás kő esett le a szivemről s már éppen menni készütlem, mikor még utánam szólt apám.

— Azt mQndtad, hogy már régen készülődtél a Balázs gyerekkel való leszámolásra. Hát tulajdonképpen miért haragszol rá, azon kívül, hogy most rivalizál veled a