Kanadai Magyarság, 1954. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1954-05-29 / 22. szám
í Még jönni fog, még jönni kell, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vörösmarty C a n a d a’ s largest Anti-Communist weekly in the Hungarian language Edited and Published at Szerkeszti : Autorized as Secend Class Mail Post Office Department Ottawa 362 Bathurst St., Toronto Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ 4 évfolyam Jfcl szám. Ára : 10 Cent. IRTA: MATTYASOVSZKY KORNÉL------------o-----------Amikor pár héttel a német kapituláció után 1945 nyarán az amerikai csapatok, — a yaltai egyezmény értelmében, — kiürítették és átadták a Szovjetnek az általuk elfoglalt Thüringiát, akkor a háború egyik, nagy német tábornoka azt mondta: — Ezzel Európa a Szovjet félszigete lett! Valószínű, hogy ez a nagy német hadvezér, Rommel tanítómestere: — az azóta elhunyt Guderian tábornagy, csak katonai szempontból látta Európát elveszettnek s csak stratégiai megfontolások késztették erre a megállapításra. Hiszem Európa nem csak a Szovjetunió uralma alá került Közép- és Keleteurópából áll. A Nyugateurópai államok és velük a legyőzött Olaszország sem került orosz befolyás alá, ezek az államok nem lettek sem gazdaságilag, sem politikailag a Szovjetunió függvényei. Viszont igaz, hogy nyomban a háború befejezése után Nyugateurópában is újjáéledtek s divatosak letttek a kommunista pártok és a lefojtott erők dinamikájának törvénye, no meg a gonosz és ostoba roosevelti politika a Kreml eme előretolt hadállásait az európai politika tajtékzó vizeinek felszínére dobta. A kommunizmus elleni küzdelem akkoriban a moszkvai terminológia szolgai és buta alkalmazásával: — “bűnös fasiszta tevékenység” “sötét, uszító reakció” lett! Igaz lenne hát mégis a keserű megállapítás? Tényleg csak a Szovjet félszigete lenne Európa? Hát olyan nagy a katonai, gazdasági — és a kommunista pártok akciói folytán, — a politikai nyomás? És olyan nyomasztó lenne a földrajzi, geopolitikai fölény, amely a térképre pillantó európait egyenesen lehangolja? Vagy csak tartós pszihózis (lélektani állapot) csak a kommunisták által élesztett és ápolt hangulat s rémhír ez, amely nem veszi figyelembe Európa igazi erőit: — területét, lakosságát, nyersanyagforrásait, ipari termelésének fölényét s lakosságának vitathatatlan szellemi, kulturális és technikai fölényét? Ezekre a kérdésekre válaszoltak, vagy legalább is igyekeztek válaszolni azok az európai politikusok, gazdasági vezetők, javíthatatlan idealisták, akik 1948-ban Hágában az úgynevezett európai mozgalmat elindították. Eme előkészitő megbeszélések után 1949-ben Brüsszelben “hivatalosan” is megalakult az európai mozgalom azzal a kimondott céllal, hogy meg kell teremteni az “Európai Egyesült Államokat”. Az európai kormányok is fogékonyak lettek s ezelőtt öt esztendővel 1949 tavaszán tizenhét nemzet részvételével megalakult Strassburgban az “Európai Tanács”. Németország még hiányzott és a tanácskozások még nem voltak mentesek bizonyos előítéletektől, lappangó gyűlölködésektől s versengésektől. A régi és uj sebek még nem hegedtek be! A két világháborúban is “megbántott” mellőzött Olaszország, a német hadigépezet által megnyomorgatott Norvégia, Belgium, a gyarmataiért küzdő Hollandia, a kommunista háború pusztításaitól szenvedő Görögország, az uj világpolitikai helyzethez még nem alkalmazkodott, a háborúval járó elszegényedéstől nem kiméit, tanácstalan nemzetek bizalmatlanul ültek egymással szemben... ötéves fordulóját “ünnepelhetjük” ennek s azóta sok minden történt a világon, ami a strassburgi összefogást szorosabbá kovácsolta. Az erősbödő világpolitikai feszültség Kelet és Nyugat között, a koreai és indokinai háború, egy uj amerikai külpolitika kezdeményezései és aktivitása, az egyre erősödő európai öntudat három újabb eredménnyel gazdagították az európai egyesítésre irányuló mozgalom, az Európa Tanács eredményeit: — 1951-ben Luganóban megszületett egy állami szerződés terve, megalakult a Montan Unió és az érdekelt európai államok parlamentjei, — Franciaország kivételével, — elfogadták az európai védelmi közösségről szóló szerződéseket. Ha most Franciaország nemzetgyűlése is igent mondana, akkor máris megalakulnak tekinthető Európa politikai egysége, Aristide Briand, Gustav Stresemann, Coudenhove-Calergi gróf és sok más kisebb és nagyobb politikus, tudós, történelembölcselő, iró, köziró nem is olyan régen még “merész” álma vágya. A strassburgi alkotmány szerint ugyanis az európai védelmi közösséget egy, — a résztvevő államok parlamentjeiből közösen alakított európai parlamenti gremium ellenőrzi, amelynek legfőbb feladata, hogy hat hónappal az Európai Védelmi Közösség életbelépése után megalkossa az Európai Egyesült Államok alkatmányát. Ezzel tehát befejeződne, illetve beteljesedne az európai mozgalom célja és munkája: Euróna történelmének egy uj korszakához érkezne el: Európa politikai integrációjához, tehát az egyes nemzetek legfontosabb felségjogainak közös gyakorlásához. Eddig a legújabb történelmi fejlődés előzményei. Most pedig két kérdésre kell válaszolnunk. Először: tényleg csak a Szovjet félszigete lenne-e hát Európa? Másodszor: valóban történelmi fejlődés-e ez, amely tartós és megváltozhatatlan, miként például az amerikai államok egyesülése volt a szecessziós háború után, vagy csak külső befolyás: a Szovjet fenyegető hatalma folytán, illetve az ellen létrehozott s nem létrejött, belső összetételében laza és könnyen szétmálható, időhöz kötött egyesülés, amely lényegileg nem több, mint bármely más háborús szövetség? Lehet, hogy katonai, stratégiai szempontból Európa tényleg a Szovjet félszigete. Ezt mi nem tudjuk megítélni, ennek megítélésére hivatettabb volt Guderian tábornagy és hivatottabbak azok, akik a katonai tudományok művelői. Azt azonban nyugodtan megállapíthatjuk, hogy minden egyéb szempontból, tehát: gazdaságilag, politikailag, kultárálisan Nyugateurópa fölényben van a Szovjetunióval s az uralma alatt álló Keleteurópával szemben. Európa a föld területének csak négy százaléka ugyan, de lakossága a föld összlakosságának huszonhárom százalékát teszi ki. Nyugateurópában 283 millió ember él, a Szovjetunióban 203 s az általa megszállott Közép- és Keleteurópában 108 millió. Tehát Nyugat: 283 millió, Kelet: 311 millió. Nyugateurópa a világtermelésben 38 százalékkal vesz részt, a Szovjetunió és csatlósállamai pedig csak 24 százalékkal. Ezek a számok világosan mutatják, hogy az egyesitett, gazdaságilag, politikailag egységes Európa nemcsak méltó versenytársa a Szovjetnek, hanem a maga gazdasági potenciójával fölényben is van vele szemben. Európa egyesítése persze még azzal járna, hogy az európai országok között futó vámhatárok s fenntartásuk évi két milliárd dollárjába kerül az európai népcsaládnak... Ezzel válaszoltunk is az első kérdésre: ha Európa egyesíti gazdasági és katonai erőit, akkor nem lehet arról beszélni, hogy a Szovjet félszigete lenne. Ha nem egyesíti ezeket az erőket, ha megmarad a mai széttagoltságában, akkor valóban a Szovjet félszigete marad s mint ilyen: pusztulásra van Ítélve... Pedig hát az európai sajtó nem szentelt különösebb figyelmet ennek az ötéves strassburgi évfordulónak. Talán pesszimizmusból, talán, mert nincs is olyan nagyon elragadtatva a páneurópai gondolattól, talán erősebbek még a nemzeti érzések, a népi, faji büszkeség s gátló még a nemzeti hagyomány. így hát jogos a kérdés: ha mégis létrejönne az Egyesült Európa, úgy valóban történelmi fejlődés hozta-e létre? Ezerkétszáz esztendővel ezelőtt NagyKároly birodalma (800-814) magábanfoglalta az akkori benépesített Európát. Hétszáz esztendővel később V. Károly birodalma már Magyarországot s a Balkán egy részét is átölelte. Ezeket a birodalmakat, ezt az akkor valóban egységes Európát a vallás közössége s az Egyház uralma s befolyása tartotta össze. Ami elválasztó volt: a nyelv, azt a szellemi és politikai Európában pótolta a latin nyelv. Az erős francia nemzeti öntudat kiszakította Franciaországot a szent római birodalomból és a nyelvi nacionalizmus párosulva egy ébredő faji nacionalizmussal, egyre széttagoltabbá tette Európát, felosztotta kisebb-nagyobb nemzeti államokra, amelyek az utolsó kétszázötven évben — a 18. a 19. és a 20. században összesen huszonöt háborút vívtak egymás ellen, kereken kilencvenhat esztendeig. ,, Nem csoda, ha Európa szenvedő népei egyre gyakrabban kérdezték: hát nem lehetne az uralkodóházakat s a kormányzatban résztvevő “osztályokat” békére kényszeríteni? Vájjon nem lehetne-e valamely más, hasonló alapon, mint amilyen Nagy Károly birodalma volt — a maga vallási közösségével, — Európát újra egyetlen gazdasági és politikai egységgé kovácsolni? Igen ám, de mi legyen az a közös alap, mi az a közös érdek, ami Európa nemzeteit összefogja? Erre csak egyszer tudott felelni az európai népcsalád, amikor Savoyai Jenő herceg vezetése alatt: magyarok, németek, osztrákok, franciák, spanyolok stb. közös erővel kiűzték a törököt Magyarországról és a Balkánról, mert ha nem tették volna, akkor Európa nyugati része sem maradt volna megkímélve egy fenyegető veszedelemtől. Egyébként a történelem folyamán egyre több volt az, ami elválasztotta a népeket egymástól, mint ami összekapcsolta őket. Uralkodóházak versengései, az úgynevezett nemzeti aspirációk, a saját nemzeti területek kibővítése, a hódítás sohasem szunnyadó ösztöne és vágya, kereskedelmi, ipari és vámháboruk, a gyarmatokért folyó küzdelmek voltak a fontosabb akadályai egy európai összefogásnak. De a háborúknál még rosszabbak voltak a békekötések, amelyek mindig újabb háborúk csiráját ültették el. így talán érthető, ha az elmúlt másfélszázadban két kísérlet is történt Európa “erőszakos” egyesítésére. Napóleoné, amely 1804-től 1815-ig, tizenegy évig kísértetiesen hasonlit Hitler tizenkét éves uralmához 1933-tól 1945-ig, már ami az európai egyesítést egyetlen vezető nemzet uralma alatt illeti... De ezek a kísérletek megmutatták, hogy nem lehet Európa húsz nyelven beszélő népeit, sajátságos belső életük, népi kultúrájuk, hagyományaik figyelembe vétele nélkül erőszakosan, parancsszóra egyesíteni. így hát el kellett jönni egy időpontnak, amelyet a történelmi fejlődés jelölt meg. Amikor 1829. szeptemberében Briand francia és Stresemann német külügyminiszter az Egyesült Európa tervével lepték meg a Népszövetséget és világot, még korán volt s már későn volt... Már meneteltek Mussolini feketeingesei és Hitler bamaingesei. Németország, Olaszország, Magyarország, Bulgária már nyíltan küzdöttek a páriskörnyéki békék revediálásáért s egyre erősebben követelték a Versaillesben, Trianonban, Sévresben kiszabott történelmi büntetések megszüntetését, jóvátételét. Nem utolsó sorban ezeknek a “békeszerződéseknek” volt köszönhető, hogy szerte Európában politikai, gazdasági és szociális zűrzavar uralkodott, s a marxisták kísérletei: Európát vörös lobogó alatt egyesíteni nem csak nemzeti hagyományokba, hanem a keresztény népek világnézetébe s erkölcsi felfogásába ütközött. Mussolini, Hitler s kisebb követőik mozgalmát nem is annyira a szociális kiegyenlitetlenség, a kapitalizmus elleni küzdelem, hanem inkább a megsértett nemzeti érdekek élesztették. Németország területi követelései, a jogos olasz és német gyarmati igények, Magyarország barbár szétdarabolása, Bulgária megbüntetése nem is hozhatott mást, mint ezeknek az államoknak a találkozását egy közös cél érdekében, az első világháborút követő békeszerződéseknek, — ha kell — erőszakos megváltoztatásárra. De volt valami, amiről ma félünk beszélni, mert egy erőszakos kisebbség hazug propagandája azt “bűnös, gonosz fasizmusnak” bélyegezte. Ez a bolsevizmus elleni védelem és az ellene felvett közös harc volt. A világháborút követő marxista forradalmak s a nyomukban és segítségükkel fellépő rövid, de annál kegyetlenebb s véresebb bolseviki diktatúrák megmutatták, hogy mit hoz egy késsel, revolverrel s kézigránátokkal megvívott s akasztófákkal szegélyezett társadalmi és politikai forradalom, a “dolgozó proletárok felszabadítása.. ..” Olaszország, Németország, Spanyolország, Magyarország a saját bőrükön érezvén a marxista “áldást” bármikor készen lettek volna egy európai integrációban való részvételre, ha az a páriskörnyéki békék becsületes revíziója utón: a bolsevizmus elleni védelemre alakult volna, ha Európa nemzeteinek egyesülése az egyenjogúság alapján, szabadon és önkéntesen egyetlen nagy erkölcsi célt tűzhetett volna ki: a nyugati, keresztény kultúra és civilizáció megtartását és megvédését. Sajnos Európa nemzeteinek többsége nem látta meg s nem is akarta meglátni a keletten már tornyosuló komor felhőket. így érkeztünk el a második világháborúhoz. Mármost az a kérdés, hogy a második háború utáni ideiglenes rendezés alapja lehet-e már most Európa egyesítésének. Valamikor, az egyik pesti “irodalmi kávéházban” gyakran “játszottuk azt a szellemi játékot: mit mondana ehhez, vagy ahhoz Napoleon, vagy Nagy Frigyes, Voltaire, Goethe, Momsen, Tisza István, Ferenc József stb., ha: még élne...? Nagy irók, szociológusok, bölcseelők: egy kicsit mindig próféták is. Legtöbbjük még életében s müveiben meglátja eljövendő korok eljövendő problémáit és miként Jókai Mór a“Jövő század regényében” vagy H. G. Wells a “Mi lesz holnap?”ban a költői fantázia reflektorával világítják meg a sötét holnaputánok titkos zugait. Ezért néha sajnáljuk, hogy szellemi óriásaink egyike-másika már nem él, — hiszen nem élhet — s nem mondhat véleményt dolgokban, amelyeket egy kutató, munkás életen át tanulmányozott. Az európai jövővel nagyon sokan foglalkoztak. Talán a legkorszerűbb, de egyben a legpesszimistább: Oswald Spengler, aki 1933-ban megjelent müvében a “Jahre der Entscheidung”-ban (A döntés évei) nagyon sötéten látja az európai jövőt. Szerinte két veszély leskelődik a fehéremberiségre, főleg Európára: az íróasztalnál kiagyalt “izmusok”, uj politikai és társadalmi rendszerek átültetése a gyakorlatba, tehát a népeknek akaratuk ellenére történő “boldogitása” és az a veszély, hogy a fehér és színes (a néger, a kínai, japán) proletárok megértvén és segitvén egymást elpusztítják a mai kapitalista világot s ezzel a mai nyugati kultúrát, mert “a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is!” Akár osztjuk Oswald Spengler pesszimizmusát, akár nem, egy bizonyos: az európai nemzetek mai egyesülése történelmi parancs. Hogy ennek a parancsnak engedelmeskedünk-e az más kérdés. Az európai nemzetek kormányai még haboznak. Franciaország nem képes legyőzni a bizonytalanság érzését. — mondjuk ki nyíltan! — a félelmet, egy erős, fegy veres Németországgal szemben. Nem akar lemondani a Saarvidékről sem és minden francia előtt világos, hogy az Egyesüt Európában a nyolcvanmilliónyl németség, illetve német anyanyelvű ember, a központi helyzeténél fogva kétségtelenül Európa súlypontját jelentené. Egy évszázadba sem telne s Európában az történik, amit a számban legnagyobb és legerősebb nép akar... ez pedig a német! Mi megértéssel vagyunk a francia aggodalommal szemben. Mi sem lennénk attól elragadtatva, ha egy eljövendő “Dunai Egyesült Államokban” a románok lennének irányadók s minekünk magyaroknak csak a második vagy harmadik szerep jutna. De szabad-e ma még nyelvi és faji szempontoknak szerepet játszaniok, amikor arról van szó, hogy megmaradjunk-e, vagy nem? A- mikor airól van szó, hogy megtartjuk-e azt amit őseink, nemzedékek láncolata másfélezer év alatt itt felépitetett, vagy pedig menthetetlenül a Szovjet félszigete maradunk, annak beláthatatlan következményeivel... Toronto, 1954 május 29 A genfi konferencia-----o----“Még mindig lehet, hogy megegyezés lesz Genfben” —ezzel a címmel jelentek meg a konferenciáról szóló leg újabb tudósítások. Valódi megegyezést ugyan nem lehet várni, de a mereven szembenálló felek valamennyire mégis közelebb jutottak. Korea kérdésében az elmúlt hétig Délkorea kiküldötte ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy kizárólag É- szakkoreában legyen választás, éspedig délkoreai ellenőrzés alatt. Most Synghman Ree végre elfogadta azt az amerikai javaslatot, hogy az összkoreai választást az UNO ellenőrizze. — Mondanunk sem kell, hogy ezt a javaslatot viszont a kommunista oldal nem fogadta el, s ma az Északkoreai (kommunista) javaslat az, hogy egész Koreában legyen választás, azonban kommunista ellenőrzés mellett. A nyugati hatalmak előtt világos, hogy ezek szerint Koreában most nem remélhető változás. Viet-Nam kérdésében a legnagyobb feltűnést Eden brit ; külügyminiszter beszéde keltette. Eden kijelentette, hogy a brit kormány már csak néhány napig hajlandó Genfben maradni és figyelmeztette Vöröskina és a Viet Minh kiküldötteit, hogy amennyiben a vietnami kérdésben elfogadható, tisztességes egyezség néhány nap alatt nem jön létre, úgy Nagybritannia felhagy közvetítő magatartásával és csatlakozni fog egy esetleges délkeletázsiai egyezményhez. S hogy Eden beszéde nem üres fenyegetés, azt mutatja, hogy tegnap Molotov — eddigi merev álláspontjából engedvén — Genfben kijelentette, hogy a Szovjet úgy Vöröskinának, mint a Vietminhnek és Franciaországnak egyezség kötését ajánlja, s azt a konkrét javaslatot terjesztette elő, hogy a Viet- Minh és a francia hadvezetőség azonnal kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat. Ha meggondoljuk, hogy a kommunisták ezidőszerint még túlnyomóan katonai fölényben vannak Vietnamban és most készítik elő nagy támadásukat Hanoi és környéke ellen, ennek a Molotov-féle javaslatnak nagy a jelentősége. Mert vagy azt jelenti, hogy a kommunista front — ezidőszerint — nem akar, vagy nem tud tovább támadni Keletázsiában,- vagy azt, hogy Moszkva és Peking között ninqsen többé meg a harmónia.--------------o-------------AMERIKAI FEGYVEREK HONDURASNAK ÉS NICARAGUÁNAK Múlt számunkban beszámoltunk arról, hogy a középamerikai, kommunista kormányzat alatt álló Guatemala nagyobb arányú fegyverszállítmányt kapott Lengyelországból. Ennek ellensúlyozása céljából az USA most modem kiskaliberű fegyvereket szállított légi utón a Guatemalával szomszédos Hondurasba és Nicai-aguába. A moszkvai rádió máris azzal vádolja az Egyesült Államokat, hogy Guatemala és szomszédai között háborút szít. CSAK A SZOVJET FlLSZIGETE?
