Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-31 / 5. szám
KANADAI MAGYARSÁG \ 2 1953 JANUÁR 31. Kiugrott a nyuszika a bokori; I, avagy B. S. “helyreigazít" A vasárnap templomutáni nyugalmát egy szomorú hír rázta meg. Mátyás Ferenc meghalt. A régen bennelappangó szívbaj végzett vele hirtelen. Mélyen megdöbbentett mindannyiunkat, akik ismertük és szerettük. Nem tudom itt szokás-e a részvétnyilvánítás, de a szivem azt diktálja, hogy ott legyek a két szenvedő asszony mellett, akik most oly hirtelen egyedül maradtak. Ahogy tudunk odasietünk az urammal és sógorommal. A rokonokon kívül még egy ujkanadás házaspárt találtunk ott, akiket szintén a szivük hozott a gyászolókhoz. Amint bementünk, megláttam a kályha mellett üresen álló széket, ahonnan az ő kedves fogadtatása szállott mindig felém : “Isten hozta anyus ! Hát atyust elhozta-e? — Ez volt az ő tréfás megszólítása. Nem az idegenül hangzó “miszisz”. Mégsem éreztem benne soha a túlságos bizalmaskodást, hanem az őszinte szeretet hangját. így szólította ő a barátait. A fiatalokat “kis-komám”-nak, a gyerekeket “kis cimborám”-nak. Most az ő kis cimborái is fájó szívvel emlegetik : “Meghalt Mátyás bácsi !” — mondja Klárika, Ildikó, Marika, Gyuszika. Mert meleg szive a gyermekeket is nagyon szerette. Még utolsó napján is el rakosgatott egy kis verset Klárikának. Máskor meg magyar Ábécét adott ajándékba, amiből a kislányát tanította — először magyarul olvasni. Egyszer majd eljövendő unokáját is így táplálta volna magyar szóval. Rajtunk kívül egy idegen is ott áll és átveszi az utolsó ruhaneműt. A temetkezési vállalat embere. Boriska keze remegve simítja végig a ruhaneműket, amit a férjére adnak majd mások. Egy asszony egész szive, élete van a reszkető gondoskodásban. így simította végig az ura homlokát, ha beteg volt, így simította szavait, ha érdesek voltak, így simította göröngyös útját két dolgos kezével. Szivem összeszorul, ahogy ezt a szenvedő asszonyt nézem. Boriska, a Te kezed továbbra is segíti őt imára kulcsolva, amíg csak élsz. .. Elém tárul a három és fél esztendő sok-sok kedves órája, amikor bor mellett elbeszélgetve, sokszor kacskaringósan fűszerezte mindig őszinte szavait. Nem sértettek a sokszor erős szavak sem, hiszen ő csak a szive gyengeségét takargatta velük. Mert érző ember volt, akinek fájt a magyar sors, fájt a széthúzás, a torzsalkodás. Tőle még borközi állapotban sem hallottam soha egy átkos szót, sem szegény magyar Hazánkra, ő gondolkodó lélek volt és tudta, hogy egy sokszor letiport ország nem adhatott olyan fehér kenyeret a fiainak, mint ez az uj, fiatal, gazdag. Szent volt előtte a Haza fogalma s ezért éreztük mi, ujkanadások mindig otthon magunkat, ha náluk voltunk. Igazi baj társ maradt. Nemcsak a hősök sírjára tette le a maga virágait, de bajtársi kezet nyújtott az újonnan jött és sokat szenvedett magyar testvérei felé is. Sohasem irigykedett. Nem bánta, ha más többet keresett, mint ő ujkanadás korában. Segített szóval, tettel. Biztatott, hogy egyszer még nekünk is lesz házunk, ahol majd nem kell a kereset nagyrészét lakbérre adni. ő majd utánanéz... Az idő rövid volt s a menynyei takarodó az ő számára is megszólalt. Ezt a mennyei takaródét pedig hitünk szerint mennyei ébresztő szokta követni s neki is meg kell jelennie az Ur előtt, ahol lemérik a szavakat, a tetteket, de lemérik az érzéseket is. .. Amikor az Ur mérlegre tesz mindent a Te aranyszived majd jobbra billenti a mérleget. “Megméretett s igaznak találtatott !” Megnyílik előtted is a menynyek kapuja, ahol már várnak a mártír csendőrbaj társak és a régi otthoniak is. A Te fejedre is újra felkerül a ragyogó kakastoll. Az, mert az maradtál Te végig, hű magyar csendőr. Vigyáztál a magyarokra ! Köszönjük Neked Mátyás Ferenc. A Te neved mindig tiszta magyar maradt s a telefonkönyv oldalán sem angolosodott el. Mi pedig, ha megengedi a magyar sors valamelyikünknek, hogy az édes Haza földjére mégegyszer visszatérhessünk, emlékként visszük magunkkal e nevet, aki feleségével együtt az idegen földön sem fajult el soha. Kedves Mancikám, te vagy az ő egyetlen, nagyon szeretett kislánya. Mi most Veled is együtt gyászolunk, Calgary-i magyarok. Arra kérünk Téged, ne felejtsd el soha, hogy a Te jó édesapád igaz magyar volt. Az ő magyarsága pedig sugalmazza azt Neked, hogyha egyszer kisfiad, vagy kislányod lesz, tanítsd meg a magyar szóra, mert ő az égből is így szól majd a kis unokájához : “kicsi lelkem, kis cimborám !” Mátyás Ferenc, mielőtt elindulsz a mennyei sereggel (biztos ott is a kedvenc magyar nótádat dalolva : “Sepertem eleget, seperjen már más is. ..”) engedd meg, hogy mi ujkanadások is fájó szívvel és könnyező szemmel intsünk búcsút Feléd. “Öreg Cimbora”, Isten Veled ! — A viszontlátásra ! Szojka Ferencné. LAPUNKÉRT Rúzsa Jenő a kiváló hamiltoni református lelkész minden igaz magyar ügy lelkes harcosa 10 dollárt ajánlott fel lapunk sajtóalapja javára. Ugyancsak 10 dollárt adományozott Gérus István a hamiltoni “Kálvin János” Magyar Ref. Egyház gondnoka. Mindkét nemesgondolkodású magyarlelkű olvasónk adományát meleg szeretettel köszönjük. Kérelem Olvasóinkhoz Lapunk hasábjain már többször említettük, hogy lapunkat kizárólag előfizetőink, olvasóink s munkatársaink áldozatkészségével és segítségével tartjuk fenn. Tudjuk, hogy minden becsületes, jóérzésű magyar tisztában van vele, hogy tőke hiányában milyen nehéz küzdelmet folytatunk ar tisztaszándékú, nemzeti szellemű sajtó fennmaradása és fejlesztése érdekében. Minthogy lapunk nagyobbítása minden anyagi erőnket kimerítette, azzal a szeretetteljes kérelemmel fordulunk Olvasóinkhoz, hogy uj szerkesztőségünk berendezésében legyenek segítségünkre. Akinek valami felesleges, nélkülözhető bútordarabja van (bármilyen asztal, szék, polc, fogas, lámpa, szőnyeg, stb.) kérjük, bocsássa azt rendelkezésünkre, hiszen ezzel az anyagi áldozattal nem járó segítséggel is az igaz magyar ügyet szolgálja. A felajánlásokat kérjük telefonon, levélben vagy személyesen a szerkesztőséggel közölni (362 Bathurst St., közel a Dundashoz, Telefon : EM. 3-7678). ÉRTED KÜZD, ÉRTED HARCOL A KANADAI MAGYARSÁG ÁLLJ MELLÉNK, HARCOLJ VELÜNK ! Lapunk január 17-i számában, “Gyorsfénykép egy kanadai magyar lapszerkesztőről” cím alatt válaszoltunk a New Yorkban megjelenő “Gazember”, ó pardon, — sajtóhiba — “Az Ember” nevű antikbolsevista laptársunk ugyanilyen című eszmefuttatására. A cikket Göndör egy torontói “régi hűséges olvasó”-ja írta, minden kétséget kizárólag lapunk és “Az Ember” között fennálló tradicionális barátság elmélyítése céljából. Kiváló laptársunk még kiválóbb “régi, hűséges olvasója” — B. S., most levéllel fordult főszerkesztőnkhöz, amelyben több hasábot betöltő “helyreigazító nyilatkozatának” közlését követeli a “fennálló sajtótörvények”-re való hivatkozással. A “helyreigazító nyilatkozat” szövegének “szó és betűszerinti” közlésétől — mint ahogyan azt B. S. szerényen kívánja — egyelőre eltekintünk már csak azért is, mert egy egészen j elentéktelen, úgy szólván szóra sem érdemes alaki hibája van, az ugyanis, hogy nemes ellenfelünk hanyag eleganciával túltette magát az aláírás nehézségein és mindössze géppel vetette irománya végére, hogy : Bordás (?) Sándor. Eltekintünk a közléstől többek között azért is, mert derék “szak- és kartársunk” nincs teljesen tisztában a magyar helyesírás legelemibb szabályaival, a helyes magyar fogalmazásról nem is szólva. Csak úgy mellesleg említjük meg, hogy az idézőjelekben Írottakat nem érti szegényke. Nyilván abból az aranyigazságból indul ki, hogy : az újságírás első és legfontosabb feltétele az, hogy az illető tudjon írni és olvasni. Idáig már B. S. is eljutott, a többi részletkérdés. 1 Na és végeredményben miért van a korrektor-szerkesztő, ha nem azért, hogy a “laptudósítók” helyesírási és fogalmazási hibáit korrigálja ? Na nem? Mindenesetre gratulálunk Náthán bácsinak remekbeszabott torontói “tudósítójához!” Bordás (?) Sándor egyébként roppant felháborodott azon, hogy “notórius hazudozó”-nak neveztük, — ebben tökéletesen igazat adunk neki — sőt levele hangjából mintha némi sértődöttséget is vélnénk kicsengeni emiatt. Szabadjon figyelmeztetnünk kedves “szak- és kartársunkat”, hogy az “Az Ember”-ben megjelent cikkében annakidején főszerkesztőnket nemes egyszerűséggel “egy ilyen alak”-nak becézte, ami semmivel sem kisebb sértés, — ha úgy veszszük — mint a “notórius hazudozó”. Mi azonban nem sértődtünk meg, mivél sohasem az a fontos nálunk, hogy mit mondanak, hanem hogy k i mondj a. Kissé zagyva levele befejező sorait azonban szó szerint hozzuk már csak azért is, hogy olvasóinkat némikép kárpótoljuk a helyszűke miatt kimaradt “Nevető sarok” rovatunkért. Mer aszongya, hogy aszongya : “Toliunkkal azonban védekezésre készen állunk meg továbbrais Nehogy a korcsmák borgőzös hangja honosodjék meg a nemes veretű újságírásban ! Hanem igaenis azért, hogy az újságírás nemes veretű hangja találjon végre a borgőzös korcsmákban helyet”. (ez szóról-szóra így áll a levélben. A szerk.) Ehhez viszont minden kommentár felesleges. Éljen a “nemes veretű” göndör-bordási újságírás ! Helyre vagyunk igazítva. I Decal. Két bűnügyi tárgyalás Lehetetlen elkerülni az öszszehasonlítást két büntető tárgyalás között, amelyek a közelmúltban zajlottak le. Sokezer mérföldnyi távolság választja el a két tárgyalás helyszínét ; a vádak hasonlatosak, de a tárgyalás és eljárás módja annál külömbözőbbek. Az egyik tárgyalást New Yorkban kezdték meg több mint egy évvel ezelőtt. Rosenberg Julius és Ethel elítélésével végződött ez-, mert atomtitkokat árultak el a szovjetnek. Halálra Ítélték őket. De azóta minden lehetőséget és alkalmat megadtak a vádlott taknak a felebbezésre. Az ügy a fellebbviteli bírósághoz, a washingtoni Legfelsőbb Bírósághoz, sőt az Egyesült Államok elnökéhez került. Bár ez a tárgyalás a legkifogástalanabb jogi mederben folyt le, a kommunista propaganda azt hazudj a, hogy Rosenbergék az amerikai boszorkányüldözés és antiszemitizmus áldozatai. Azt nem említik, hogy úgy a közvádat képviselő ügyész, mint a tárgyalást vezető bíró zsidók voltak. A kommunisták el akarják terelni a világ figyelmét egy másik hazaárulási perről, amelyben a vádlottakat nagy sietséggel nyilvánították bűnösöknek és végezték ki, anélkül, hogy bűnösség' kérdésében a tárgyaló bíróság lelkiismeretesen megalkothatta volna véleményét, azt kellőképen mérlegelhette volna, vagy pedig más jogászoknak alkalmat adtak volna az Ítélet felülvizsgálására. A prágai hazaárulási per, amely 10 vádlott halálos Ítéletével és 4 másiknak sokévi “fegyházbüntetésével végződött, összesen 8 napig tartott, a tárgyalás megnyitásától az ítélet végrehajtásáig. A kivégzettek közt volt Rudolf Slansky, Csehszlovákia volt miniszterelnökhelyettese és Vladimír dementis, volt külügyminiszter. Hazaárulással vádolták őket, mert a “nemzetközi zsidó összeesküvésben” résztvettek. A tárgyalás úgy folyt le, mint a többi kommunista kirakatpör. Letört, reménytelen, vádlottak kongó hangon ismerték a fantasztikus vádakat ; a védekezést meg sem kísérelték ; a tanúvallomásokat kétségtelenül előre betanulták ; maguk a vádlottak kérték legszigorúbb megbüntetésüket. A közvádló ügyész “döntött” afelett, hogy az elitéltek fellebbezzenek-e és ő úgy döntött, hogy nem fellebbeznek. A tíz vádlottat, akiknek sorsa már akkor meg volt pecsételve, amikor kegyvesztettek lettek, könyörtelenül felakasztották. A csehszlovák kommunista “igazságszolgáltatással” szemben a Rosenberg tárgyalás pár tatlan lefolytatása jellemző az amerikai igazságszolgáltatásra. Ez a két bűnügy, amelyek közül az egyik nyolc nap alatt akasztásokkal végződött, a másik pedig több mint egy éve folyik és ma sincs vége, miközben a jogorvoslatok minden lehetősége rendelkezésére áll a vádlottaknak, drámai módon mutatja be a különbséget a kommunista igazság és a szabad világ igazsága között. Nem csoda, ha a kommunisták a Rosenbergeket ártatlan áldozatoknak akarják mindenképen feltüntetni. Common Council. FEBRUÁRBAN KEZDŐDNEK A KANADAI OPERAÜNNEPSÉGEK A Royal Alexandra Theatreben febr. 11-én kezdődő tíznapos Opera Ünnepségen az európai karmesterművészet előkelő helyet nyer. Az ünnepséget a Royal Conservatory Opera Company az Opera Festival Association of Torontoval együttesen rendezi. Az ünnepség a kanadai énekművészeknek is kiváló lehetőségül szolgál, hogy saját hazájukban szerephez jussanak. A társaság előadásában az idén Puccini : “Pillangókisaszszony”-a, Mozart “Cosi Fan Tutte”-ja és Gian Carlo “Menotti Konzul”-ja kerül színre. MEGHÍVÓ! Mielőtt uj filmjeink megére ének, szeretettel meghívjuk Önt és családját, barátait és ismerőseit a BUDAI CUKRÁSZDA című gyönyörű magyar film előadására. Bemutatásával az a célunk, hogy a kedves magyar közönségnek alkalma legyen ezt a szép magyar filmet végigélvezni. Nem rontja a szemét, mert a kép tiszta és világos ! Nem kell bosszankodni, hogy éppen a legjobb jeleneteknél nem értik meg, hogy mit beszélnek a filmen, mert minden szó tökéletesen érthető ! Aki már látta, az most megállapíthatja, milyen különbség az, ha a filmkezelés és vetítés szakember kezében van. Aki viszont még egyáltalán nem látta, az okvetlenül nézze meg ! Főszereplők a magyar filmjátszás legjobbjai. Kitűnő alakításuk, a film nagyszerű témája, valamint a tökéletes vetítés egy felejthetetlen élménnyel fogja gazdagítani kedves mozilátogató közönségünket. Szeretettel hívjuk és várjuk minden honfitársunkat 1953 január 30-án, pénteken este 8 órakor a Veterán Hallban (22 College St., Toronto). Belépődíj : 65 cent. — Remek kisérő műsor ! A WELLANDI CSATORNA A VILÁG EGYIK LEGFORGALMASABB CSATORNÁJA A wellandi csatorna, mely a Lake Ontario-t a Lake Eriével köti össze, az elmúlt szezonban több hajóterhet hordott, mint 123 éves fennállása óta bármikor. 1952 április elsejétől december 15-ig a csatornán áthaladó hajótér 17 millió 738.515 tonna volt. Az előző csúcs 1951-ben 16,009953 tonna. A csatornát igénybevevő hajók száma 9.304, míg 1951- ben 8.235. Emellett még az újabban forgalomban lévő nagyobb térfogatú kereskedelmi hajónak tudják be a hajótér emelkedését. A St. Lawrance Seaway tervbevett megalkotása természetesen mind a hajótér, mind pedig a hajók száma szempontjából a csatorna forgalmát biztosan tovább emeli. UTAZÁSI ENGEDÉLYEK A NYUGATI HATÁRSZÉLRE A rendőrhatóságok lényegesen megszorították 1952 szeptembertől a nyugati határsávba irányuló utazások engedélyezését. Az uj rendelet értelmében az engedélyt intéző rendőrhatóságnak mindaddig nem szabad kiszolgáltatnia az utazási engedélyt, míg a rendeltetési hely rendőrhatóságától megnyugtató válasz nem érkezett arranézve, hogy a kérelmező által feltüntetett meglátogatandó személynek ott állandó lakása van és hogy az utazási indok valóban elfogadható-e ? A határsávbeli rendőrhatóság köteles meggyőződni arról is, hogy az ottlakó meglátogatandó személyek, akik csak hozzátartozók lehetnek, egyetértenek-e a látogatással ? ADÓBÜNÖSÖK VÉGZETE A francia kormány uj rendeleté drákói szigorral rendelkezik azok ellen, akik adótartozásban vannak, vagy valamiképen kijátsszák az adótörvényt. Ezektől többek között a hajtási engedélyt is megvonják. “Nos, ha ezt csakugyan megvalósítják — jegyezte meg egyik párisi lap — akkor a közeljövőben már csak külföldi igazolványokkal fognak autózni Franciaországban”. ANGOL, NÉMET FORDÍTÁSOKAT VÁLLALUNK! TELEFON : EM. 3-7678. Asszonyok rovata “ó, szép magyar nyelv...” Ha nem lesz többé iskolánk, Nem lesz tanterem, hol a tanító nyíló ajakán Az igevirág magyarul terem, Nem lesz többé szentesített mód, Oktatni gyermekünk az ősi szóra, Egy iskola lesz egész életünk, Mindenki mindenkinek tanítója. Bölcsek leszünk, szentek leszünk, Hogy gyermekeink leikéhez közel, mindig közel legyünk S nem leszünk semmi más, hitben, hűségben, szeretetben Egymásnak folytonos példaadás. S esküszünk, mindenre, ami szent nekünk, így iskolátlanul, egymásból olyan nemzedéket nevelünk, Hogy mind az idők végzetéig megemlegettetünk. . . Csodálatos, hogy Reményik Sándor, aki maga sohasem volt emigráns és költészetének nagy részét annak szentelte, hogy mindenfajta emigrálás ellen prédikáljon, megtűrt idegenné válva a román uralom alatt nyögő szűkebb hazájában, Erdélyben, veszélyben látva az elnyomás alatt pusztuló magyar értékeket, annyira a csontja velejéig átérezte mindazt, ami halála után négy esztendővel nemcsak Erdély, hanem az összmagyarság égető problémája lett. Ha nem lesz többé iskolánk. ... A mi gyermekeinknek, Ausztrália, Kanada, Délamerika, U.S.A. és Isten tudja még milyen országok kis vándorjainak már nincsen iskolájuk, hol a tanító nyíló ajakán az igevirág magyarul terem. Nekünk, fáradt magyar szülőknek, agyondolgozott Édesanyáknak nincs többé szentesített módunk, oktatni gyermekünk az ősi szóra. Csak otthon, mi magunk tehetjük meg, hogy foglalkozzunk velük, mikor a gyerek már fáradt az iskolától, unja a figyelést és mi magunk ezer hegyes kis tűn ülünk, mert vár a főzés, a takarítás, a vasalás és fáradtak vagyunk az irodától vagy egyéb kemény, nehéz munkától, amit addig másnak végeztünk hogy megkeressük a lakbért, a ruhára és ennivalóra valót. És mikor szivünk fáj és a lelkünk vérzik, mert látjuk, hogy napról-napra hogyan válik egyre jobban a gyerekünk idegenné, nyelvben, felfogásban, viselkedésben, lelkűnkben megrándítjuk a lelkiismeretünk vállát és azt mondjuk, hogy végülis egy ember csak egy ember, mindent nem csinálhatok én. És kezünkből lassan kicsúszik a magyar jövő, a magyar jövőnek az a része, amely szabad országokban nő fel és egyedül lesz hivatva hazatértünk után erkölcsi, nemzeti vonalon irányító hatást gyakorolni az otthon moszkvai ideológián felnevelkedett fiatalságra. Rettenetes nagy a felelősség, amely a vállainkra nehezedik. A költő azt monja : “egy iskola lesz egész életünk, bölcsek leszünk, szentek lesznük s nem leszünk semmi más, hitben, hűségben, szeretetben egymásnak folytonos példaadás...” Mit valósítunk mi meg ebből ? Az erdélyiek megvalósították teljesen. Elnyomásban, életveszélyben, elindították az Erdélyi Helikont, megindították a Pásztortüzet, írtak, prédikáltak, körüljártak Erdélyben, lelkesítettek, könyörögtek és szivüket rakták gátnak az elé, aki el akarta hagyni Erdélyt, a vártát, a magyar végvárat. Csodálatos irodalom született meg, amelyet hódolva ünnepelt az anyaország is. Nekik annyiban volt könnyebb dolguk, hogy nem szakadtak idegenbe, voltak még forrásmunkáik, • nyomdáik, de szájonverték az erdélyi magyar diákot, ha magyarul szólt az iskolában és börtönbe zárták az írót, aki máskép mert emlékezni a magyar történelemre és eseményekre, mint ahogy a románok tanították. Mi szabadok vagyunk, de jaj, olyan végtelenül nehéz megfelelő könyvekhez jutni, amiből magyar multat taníthatnánk a gyermekeinknek, amiből érzékeltethetnénk velük Magyarországot. Emlékszem egyszer a kislányomnak, aki hét éves volt, mikor a svájci Vöröskereszt kivitte Magyarországról és akinek hazulról az emlékei tulnyomórészben csak a budai ostrom borzalmaira, éhezésre és nyomorra szorítkoztak, mindenáron akartam egy könyvet szerezni, amely szép felvételeket tartalmaz, lehetőleg Nagymagyarországról. Angliában, ahol akkor laktam, ilyet a legszorgosabb kutatás mellett sem találtam. írtam Németországba magyar könyvkereskedéseknek, az eredmény egy 1910-ben kiadott album volt, régimódi rossz felvételekkel. Árban ez is messze túlhaladta az én anyagi lehetőségeimet. Hosszú gondolkodás után eszembe jutott, hogy mikor egyszer Finnországban jártam egy finn-ugor kultúrkongresszuson, ott akkor kiadtak egy könyvet gyönyörű illusztrációkkal a testvérországokról. írtam a finn követségnek Londonba, ők válaszoltak, hogy a könyv Finnországban itt és itt kapható. Summa summarum oda is, írtam, mire hosszabb valutanehézségi akadályok leküzdése után, végre Finnországból megkaptam a könyvet: De érdemes volt, mert a lányom büszkén felkiáltott, miután átnézegette, “Édesanyám, hát nem mondhatnak semmit a lánypk az iskolában, ez legalább olyan szép, mint Svájc”. És ezzel Sárika nemzeti önérzete meg volt alapozva. Édesanyák, asszonytestvérek, akik fáradtak vagytok és esetleg nyelvi nehézségekkel küzdtök nem tudtok levelet írni ide és oda, sok gyereketek van és nincs időtök utána járni dolgoknak, kérlek írjatok a Kanadai Magyarságnak a nehézségeitekről a gyerekek magyar oktatásával kapcsolatban, amiben és ahogyan lehet ezirányban segíteni, készségesen rendelkezésetekre állunk. Többen talán mégis többet tudunk produkálni. Nem felejtem el soha azt a litván egyetemi hallgatókból álló csoportot, amely a kora harmincas évek valamelyikében járt Magyarországon és amelyikkel hosszan elbeszélgettem. Mélyen megindulva mondták, hogy ha nem lettek volna olyan mélyen nemzetiek, bátorlelkűek és fáradhatatlanok a litván édesanyák, ma már nem lenne litván nyelv. Az orosz elnyomás végtelen hosszú évei alatt csak az édesanyák szívós kitartása, az otthon csendjében titokban tanított versek, mesék és történelem tartotta meg a litván népet litvánnak. Milyen jó lenne, ha rólunk is így emlékeznének meg az utókor magyarjai és nem válna sírfeliratunkká Reményik Sándor másik verse : . . fÉs leszünk múzeumok kincse majd, Hullt meteorok, roppant sírkövek, Kiket egy távol, késő nemzedék Tán megsüvegel majd és megkövet, És talán félő tisztelettel mondja ; Ezek az idetévedt kemény holtak, Ezek a furcsa, idegen világok, Ezek magyarok voltak... Vaszary Kálmánná.
