Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-24 / 4. szám

KANADAI MAGYARSÁG 3 # Karcolatok A MUNKA HŐSE A “Prawda” jelentése sze­rint Alexius pátriárka, az orosz orthodox egyház feje megkapta “a munka vörös zászlója” című rendjelet. Váj­jon az Úristennek milyen ki­tüntetést szánt Sztálin ? * * SZTÁLIN KÍSÉRLETI NYULACSKÁI A londoni “Everybody’s” ar­ról számol be, hogy 1946 óta harminc “kis Sztálin” él egy kaukázusi szanatóriumban, akik egykorúak a “népek nagy tanítómesterével” és testalkat­ban feltűnően hasonlóak hoz­zá. Ezek évek óta hajszálnyi pontosan ugyanazt az életmó­dot folytatják mint jóságos atyjuk és külön erre a célra beállított orvosok figyelik tes­tük minden reakcióját, hogy a megfigyelések alapján Sztá­lin életét minél tovább meg­hosszabbítsák. Vájjon a sze­gény kísérleti nyulaknak a sztálini politikát is folytatniok kell a szanatóriumban ? * * VESZEDELMES APRÓPÉNZ A chicagói Atomenergia Bi­zottság pénztárából minden ellenőrzés és felülvizsgálat da­cára állandóan eltűnt az apró­pénz. Mr. Parker erre cselhez folyamodott és titokban azt a hírt terjesztette, hogy a pénzérmék rádióaktív hatá­­> súak. Ötletének hamarosan re­mek eredménye lett. Az apró­pénz ezután mindig hiánytala­nul megvolt, de a már régeb­ben eltűnt érmék is egyszerre előkerültek megint, éppen olyan észrevétlenül, ahogy az­előtt nyomuk veszett. ** A RENEGÁT* BÜNTETÉSE A los-angelesi agglegény­klub hosszú éveken át érde­mes elnöke egy szép napon eltűnt barátai köréből. A klub tagjai nyomozást indítottak és megrendülve állapították meg, hogy szellemi vezetőjük hűtlen lett az alapszabályok­hoz és titokban nősülni készül. Erre természetesen bosszút forraltak. Mikor az elnök es­küvő után elhagyta újdonsült feleségével a templomot, kint a volt klubtársak sorfala és hatalmas diadalív várta, me­lyen ez az egyetlen szó világí­tott : “Áruló.!” * * * A RÉGI Jó IDŐK. . . A londoni rendőrségnek már régen nem tetszett Mr. Ronney vízözönelőtti autója. Minthogy erős aggályaik vol­tak a gép-Matuzsálem forgal­mi megbízhatóságát illetően, vizsgára rendelték a derék, öreg kocsit tulajdonosával együtt. Mr. Ronneynak az utasításnak megfelelően a rendőrségi kocsi előtt kellett hajtania és ennek tülkölésére hirtelen fékeznie. A fék olyan remekül működött, hogy a rendőrség autója hátulról ne­kiment Mr. Ronney kocsijá­nak. Várakozás ellenére azon-­­ban nem a lesajnált, rozoga “láda” ment tönkre, hanem a rendőrség modern autójának a hűtője. “Hja, — mondta a büszke tulajdonos — ez a kocsi még a régi jó időkből való”. * * * BANKRABLÓ NAGYMAMA Mrs. Ethel Arata, egy tisz­tesnek látszó őszhajú, idős hölgy, aki saját bevallása sze­rint 52 éves és négyszer vált el, letartóztatásakor beismer­te, hogy ő hírhedt bankrab­ló nagymama. Los Angeles te­rületén a múlt évben több bankba tört be és mintegy 4.000 dollárt “vett ki” a kasz­­szából. Legutóbbi kísérleténél, mikor egy arcadai bankpénz­tárost játékpisztollyal igyeke­zett megfélemlíteni, rajtavesz­tett és most a börtönben el­mélkedik a régi szép időkről. A j ukker nagymama egyéb­ként négyszeres házassága ellenére sem nagymama, csak az amerikaiak adták neki a Grandma becenevet. Valami­kor gazdag leány volt, Európát is beutazta, azután lassanként elzűllött s most a rács mögött tetszeleg a vezető társadalmi szerepben. LAPUNKÉRT Szép nemes példáját adta •lapunk iránti szeretetének Ba­latoni István asztalosmester, uj kanadás honfitársunk, aki elvállalta a szerkesztőségünk­ben szükséges összes asztalos­­munkák elvégzését, önmaga vásárolta meg az anyagokat és az egész munkadijat, több mint 60 dollárt, lapunk sajtó­alapjának ajándékozta. Balatoni István szegény em­ber, két keze munkájával ke­resi meg a kenyerét és mégis 60 dollárt tudott adni lapunk­nak. Ez olyan szép cselekedet, az igaz magyar érzésnek, az önzetlen hazafiasságnak olyan példás megnyilatkozása, hogy minden honfitársunk tudomá­sára kell hoznunk. Lapunk nyílt hasábj ain mondunk te­hát meghatott köszönetét Ba­latoni Istvánnak, aki megér­tette, hogy minden áldozattal, amit a magyar betűért ho­zunk, a magyar nemzeti ügy­nek és vele a Hazának teszünk szolgálatot. Németh József régikanadás honfitársunk már korábban tanú jelét adta lapunk iránti áldozatos szeretetének, mely­ről annakidején be is számol­tunk. Most ismét bebizonyítot­ta, hogy továbbra is értékeli azt a munkát, melyet a ma­gyar szellem, a magyar szó és a magyar kultúra átmenté­se érdekében folytatunk. Tíz dolláros ajándékát meleg sze­retettel köszönjük. Matuska Vince, az Oshawai Magyar Kultúrház elnöke, akit csak most választották meg ismét egyhangúlag, 5 dollárt küldött lapunk részére. Amikor ezért meleg köszöne­tét mondunk, nem mulaszt­hatjuk el, hogy felgyógyulása­kor örömmel köszöntsük és legjobb kívánságainkat küld­jük. Ugyancsak itt mondunk kö­szönetét egy másik oshawai olvasónknak, F. P.-nek egy dolláros ajándékáért. Mr. Kaltenecker, lapunk 1. számú előfizetője még koráb­ban küldött lapunknak öt dol­lárt, melyet ezúttal nyugtá­zunk és hálás szeretettel kö­szönünk. ANGOL, NÉMET FORDÍTÁSOKAT VÁLLALUNK! TELEFON : EM. 3-7678. Kérjük külső munkatársain­kat, tudósítóinkat és hirdető­inket : hogy cikkeiket, tudósí­tásaikat, hirdetéseiket úgy ad­ják postára, hogy mi azt hét­főn (lapzártakor) megkapjuk. EZENNEL MEGRENDELEM A KANADAI MAGYARSÁGOT Azelőfizetési díjat ...................................... egyidejűleg megküldöm. évre Név : Cím : ................................................................................... Előfizetési árak egy évre 5, fél évre 2.75 dollár. üzenet a német népnek A nyugati világ vezető ál­­lamf érfiai u j év alkalmából üzenetet intéztek a német szö­vetségi köztársaság népéhez és legjobb kívánságaikat fe­jezték ki az ország politikai és gazdasági fejlődését illetően. Nyilatkozataikban különösem hangsúlyozták annak a közös harcnak jelentőségét, melyet a független európai népek a szabadságért folytatnak, s ki­emelték, hogy ebben a szövet­ségben most Nyugatnémetor­szág is résztvesz. Eden, angol külügyminisz­ter többek között a követke­zőket üzente : “Az elmúlt évben uj viszony kezdődött a német szövetségi köztársaság és a Nyugat kö­zött. Folytatnunk kell azt a munkát, mely békés eszközök­kel igyekszik megszüntetni Németország kettészakítását. A jövő esztendőben fokozott erővel kell folytatnunk a kö­zös harcot, hogy megvédj ük szabadságunkat. Európában talán csökkent a háborús ve­szély, de a világ egyes részei­ben harcban állunk egy bizo­nyos támadó ellenféllel. A kö­zös veszély arra tanít bennün­ket, hogy a Nyugatnak egy­ségbe kell tömörülnie”. Eden még dicsérő szavakkal emlékezett meg Berlinről, a nyugati világ e bátor előőrsé­ről. Üzenetet intéztek továbbá az olasz, luxemburgi, osztrák, dán és egyiptomi miniszterel­nökök, akik mind a Németor­szággal való békés együttmű­ködés és a szabadságért való közös harc elvét hangoztatták. Asszonyok ro vata ÉVFORDULÓ Emlékezzünk. . . Pontosan nyolc esztendővel ezelőtt, ezek­ben a hideg, havas szél járta téli napokban élte Budapest szerencsétlen és tragédiájában olyan rendkívül hősies népe az ostromot. Tudom, erről már sokat írtak, gúnyosan is em­legették, hogy a budapestiek most már nem Krisztus előtt és Krisztus után számítják az időt, hanem ostrom előtt és ostrom után. Általában, »aki nem élte át, sohasem hitte el egészen a borzalmakat, amiket különösen a budaiak meséltek az ötvenkét nap egyéni élmé­nyeiben. Meleg kanadai szo­bámban ülve, miközben a “light housekeeping” grille­men sűrű zsirszagot árasztva sistereg a vasárnapi pork chop s a D.P. jólét ezen kvintesz­­szenciáját élvezve úgy érzem, hogy kötelességem megkísé­relni újra egyszer azt a hálát­lan feladatot, hogy a hihetet­lent próbáljam elhitetni a hi­­tetlenkedőkkel és lapunk ha­sábjain emlékművet állítsak az ostrom legszenvedőbb hősé­nek, a magyar asszonynak. Odahaza nem hirdetheti em­lékmű az áldozatok neveit, sem a holtakét, sem az élőkét, mert hiszen ők mind bűnösök vol­tak, segítettek ellenállni a fel­szabadító orosz’hadseregnek. Mivel magam a budai hegy­vidéken éltem át a szörnyű na­pokat, ennek a városrésznek: sorsát tudom igazán megele­veníteni. Először a szűlőnők haltak meg, mert nem volt víz és nem volt tűz és nem volt a legele­mibb higiénia sem. Azután a csecsemők, anyatej és egyéb táplálék hijján. Azután az öregasszonyok, akikről már senki sem gondoskodott, hal­tak éhen. És sorra következ­tek a fiatal nők, akik csúszva, mászva, leszakadt telefondró­tokon és tankcsapdákon ke­resztül próbáltak valahonnan vizet szerezni. A hegyvidék 1944 december 26-tól 1945 március 15-ig víz nélkül volt. Emlékszem egy esetre, mikor lecsúsztunk a hegyről és a hegy alján csoportba verődve kapuról-kapura ugráltunk az ágyútűz alatt tartott Böször­­ményi-úton a Vízművek felé. Pedig, hogy tiltották rendel­kezések a csoportosulást, an­nak veszélyes volta miatt. . . De mi biztosabban éreztük ma­gunkat, ha többen voltunk együtt. Már ott voltunk a Kékgolyó-utcánál, mikor a kis parkban közénk csapott a grá­nát és mi, életbenmaradottak, vödreinket eldobálva, rémül­ten rohantunk vissza a házak védelmébe. Mikor kissé ma­gunkhoz tértünk, visszacsúsz­tunk a parkba vödreinkért, melyeket kilenc nő holtteste közül kellett kikotorásznunk. Nem ismertük őket és ki mer-. te volna ott az ágyútűzben eltemetni szegényeket ? Te­metni csak hajnalban lehetett, mikor a szürkületben az oro­szok messzebről még nem-igen láttak bennünket. Akkor is csak kis lyukat tudtunk vágni csákánnyal a keményrefagyott földbe és az újságpapírba csa­vart halottakra idegesen rá­kotorni a rögöket. Sietni kel­lett, mert ahogy világosodott, az oroszok tűz alá fogtak min­den mozgó csoportot. És las­san megteltek a budai házak előtt a járdák kicsiny, össze­tákolt fakeresztekkel s ugyan­így népesedtek be a parkok is. Egyetlen igazi “nagy” teme­tésre emlékszem csak, mikor egy fiatalasszony ismerősünk édesanyját a kertjük sarká­ban, a telitalálattól tövig cson­kított gyümölcsfák gyökerei közötti bombatölcsérbe tettük, utolsó épen maradt szekré­nyükbe zérva — és nem uj ság­­papírba csavarva. Azután két hétig senki föld­je lettünk. A magyar és német katonaság lehúzódott tőlünk és az úttest másik oldalán már oroszok voltak. Elmaradt a fe­ketekávénak nevezett lötty, amit addig a katonák néha megosztottak velünk, kínzó szomjúságunkat csak az éj­szaka legsötétebb órájában, a romjaink körüli mocskos hó­nak marokbagyüjtésével olt­hattuk úgy-ahogy. Már szinte fájdalmassá váló tompa éhsé­günket egy-egy eldobott ka­tonai zabzsák tartalmának ro­­pogtatásával csillapítottuk. Miközben így kuporogtunk az összedült házunk lépcsőháza alatti zugban és — 16 fokos hidegben, egy éjjel látogatónk érkezett. Német százados volt, aki hasoncsúszva jött kémlel­ni a senki földjét. “Tudják, én annakidején Sztálingrádnál is voltam, már sok borzalmat láttam, de ezt a nyomorúságot még soha — mondta és egé­szen megrendülve Ígérte, hogy másnap éjjel segítséggel újra feljön és levisz bennünket a hegyről. De mi, röviddel távo­zása után, utolsó erőnket ösz­­szeszedve, magunk mentünk. Micsoda lakoma volt, mikor a Böszörményi úton döglött lo­vat találtunk, amelynek még megvolt a tüdeje és azt bará­tainknál az egyik házban meg is főzhettük. Egyik fiatalasszony barát­nőmnek, aki a Lánchíd utcá­ban lakott, Karácsony éjjelén született az első gyermeke. Február első napjaiban bom­barobbanás következtében fel­szakadt a szennyvízcsatorna és a piszkos, jeges víz elárasz­totta a pincét, ahol vagy har­mincán voltak együtt. A fiatal anya hat órát állt a jeges víz­ben, míg egy bajonettel akko­ra lukat fúrtak a pince falá­ba a víz fölött, hogy ki tudtak mászni. Csecsemőjét egész idő alatt a fején tartotta. Hosszú betegség után felépült, csak azért, hogy hősiesen megmen­tett kisfiát 1945 nyarán difté­­ria következtében elveszítse, mert a kirabolt Budapesten nem lehetett szérumot kapni. És 'amikor február 12-én vé­gétért a véres farsang, akkor kezdődött meg a nők igazi kál­váriája. Beszéljek róluk ? A fiatal leányról a Városmajor utcában, akinek, szemeláttára lőtték agyon öt, az orosz erő­szaknak ellenálló nőtársát, aki rémületében megadta magát és akit a kihűlő holttestekre Torontó társadalmának nagy eseménye lesz 1953 február hó 7-én este 7 órai kezdettel a “Kanadai Magyarság” Sajtóbálja a Szent Erzsébet Hall termeiben. Étel, ital, zene, tánc, sorsolás. Belépődíj : $1.00 A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a jegyek áru­sítását máris megkezdtük szerkesztőségünkben : 362 Bathurst St., reggel 10-től este 7-ig. Kérjük hívja fel barátai figyelmét is SAJTÓBÁLUNKRA! fektetve becstelenítettek meg a “felszabadító” katonák ? vagy beszéljek a két kis szé­kely cselédlányról, akik mind­ketten meghaltak a brutális támadások következtében ? A nemibeteggé, terhessé, ideg­ronccsá lett magyar nők vég­telen légiójáról nyolctól nyolc­vanéves korig, akik számára nem volt védelem ? A pokol szabadult akkor Budára és az égő, rommálőtt házak között a legnyomorultabbak a nők voltak, akiket orosz katonák hajtottak kilométerekre étlen­­szomjan téglát hordani, tetűt irtani, hogy a baromi munka után vagy közben kiéhezett, piszkos, tetűmarta testüket az. állati rabhajcsárok saját élve­zetükre felhasználják. Hozzávetőleges statisztika szerint Budapestnek százezer polgári halottja volt az ost­rom alatt. Hogy mennyi volt ebből a nő, azt nem tudom. De nem a halottak jártak legrosz­­szabbul, — inkább az élők. Nyolc esztendő távolából em­lékezzünk rájuk. Anyáinkra, testvéreinkre, és leányainkra,' akiknek fenékig kellett üríte­­niök a magyar sors legkese­rűbb poharát. Budai asszony. * * * A HÁBORÚ SZERENCSÉTLEN GYERMEKEI. . . 1945 márciusában a háború zűrzavarainak közepette, mi­kor a katasztrofális vég már feltartózhatatlanul közeledett, tíz beteg kisgyermeket talál­tak a hannoveri pályaudvar bunkerjának egyik sarkában. Eredetüket nem tudták meg­állapítani, csak annyit felté­teleztek, hogy valamelyik me­nekült vonatról maradtak le. Szegény kicsinyek egy otthon­ba kerültek, s legtöbbjét kö­zülük később nevelőszülők vet­ték magukhoz. Származásukat még máig sem sikerült kiderí­teni, de hogy polgárilag tör­vényesítsék ők^t, az orvosok hozzávetőlegesen megállapí­tották a korukat és a ható­ságok a szakvéleménynek megfelelő születési dátumot, valamint nevet is adtak ne­kik. Az egyik kislány, aki csak annyit tudott magáról, hogy Irénnek hívják, az Irene Osten (Keleti Irén) nevet kapta, mert Keletről jött. Örök, szo­morú memento. . . NE KÉRDEZD Ne kérdezd ki vagyok, mi a nevem, rangom, élek, vagy domborul valahol sírhantom ? Hang vagyok a múltból, nyűtt koboznak hangja, mely a magyar sorsot, keservet siratja. Hang vagyok a múltból, mélyről jövő, fájó, tárogató gyanánt pusztába kiáltó. Hangja vagyok vésznek, fényes dicsőségnek, átkozója botor magyar rákfenéknek. Hang vagyok a múltból, átkok, vádak hangja, mohos történelem regélő nagyapja ; kriptából szálltam fel, hogy szóljak hozzátok, hogy szavam igazát híven hallgassátok. KI VAGYOK! Ne kérdezd ki vagyok, nem fontos, érdekes, nekem is csak kijár a fekete leves, éppen úgy, mint nektek, akárhol bujdostok, akármerre dől el szomorú sorsotok. Egyike vagyok az örök bujdosóknak, ott voltam Turinban, ott én Rodostóban ; sirattam a letört nagymajtényi zászlót és nyakamba vettem e bús, nagy világot. Ne kérdezd ki vagyok : egy a rongyosokból, kivertkutya, árva, bús hazátlanokból ; ott vérzik a szivem megromlott hazánkban, vonszolom rongy éltem mély, fekete gyászban. v****,*‘>*n*>TvVVVVVSA»VVVV^S»,VV,VS^<VV'VVVVVVVS<>V*V»VA>VVVVVVVVV Lesz még egyszer ünnep a világon Ferdinándy Mihály előadása a Magyar Helikon ülésén 1952 január 12-én a new-yorki Great Northern Hotel V ermillion-termében A Magyar Helikon tegnap esti ülésén a fiatal magyar történészgeneráció egyik kitű­nő tagja, Ferdinándy Mihály, tartott előadást. Ferdinándy emigrációs vándorlásának so­rán előbb Portugáliában, majd Argentínában a Mendoza-i egyetemen tanított. Jelenleg a portoricói egyetem történeti tanszékének tagja. Előadásá­nak tárgyául “Ä Magyar Emi­gráció Kultúrális Feladatai”-t választotta. Az előadó a min­denkori emigrációk örök lelki problémájának megoldását egyéni, szubjektív szempon­tokból kiindulva vetítette. “Pars pro toto” — saját emi­grációs problémáját vázolta és egyéni részletdifferenciák figyelembevétele mellett, ha­sonló megoldást ajánlott szé­lesebb körben az emigráció­nak. Vázolta az önön sorsát, a kezdet küzdelmeitől, remény­telenségétől a jelenlegi állan­dósult helyzetig. Elmondotta, miként kísérelték meg apró fondorlatokkal a portugál, majd az argentin szakkörök­be szinte belecsempészni a sa­játos magyar történeti prob­lémák iránti érdeklődést oly­képpen, hogy igyekeztek azo­kat az egykorú szellemi világ­áramlatok tükrében vetíteni. A gyakorlatban ez mit jelen­tett ? Azt, hogy magyar prob­lémákat is megvitatták a por­tugál és latin-amerikai egye­temek szemináriumaiban s hogy magyar tárgyú tudomá­nyos tanulmányok j elentek meg sorjában az idegen szak­lapok hasábjain. Ferdinándy a nagyvilágnak egy pontján megvetette a lábát, egyénileg és magyar szempontból egy­aránt. Az előadó a továbbiakban rámutatott árra, hogy az emi­gráció — már helyzeti hátrá­nyánál fogva is — a későbbi magyar politikai fejődés szempontjából lényeges prob­lémákat, itt kint meg nem old­hat. Azokat otthon fogják az * 1953 JANUÁR 24. Nincs egyebem ócska, kopott hegedűmnél, ősök és szenteknek feledett könnyénél ; egy, csak egyetlenegy szívemnek szent vágya, hogy világíthassak sötét éjszakába. Hogy mutassam útját jeles magyaroknak, énekeljem tettét a nagy királyoknak, hogy hősök vérével fessek uj világot s felégethessem az ősi magyar átkot. Ne bándd, hogy kicsoda az a rongyos deák, kinek magyar romlás élő húsába vág, ki kobzát pengeti, hogy fájjon a szived, hogy magyar voltodat soha el ne feledd. Ne bándd, hogy ki az, ki ország útját rója, kinek könnye, vére hull idegen porba, ki csak azért van, hogy neked is az fájjon, ami senki másnak a kerek világon. Ne kérdezd ki vagyok, mi a nevem, rangom, ott hagytam szívemmel mind a Tiszaparton és most az otromba, vadidegen csizmák egész nemzetemmel a sárba tiporják. Hang vagyok a múltból, lelkiismeret hangja hogy óra ütésén kezed megragadja az egyenes kaszát, vagy a rozsdás fegyvert s haza jöjj, ha végzet bármily messze is vert. Hang vagyok a múltból, tárogató hangja, hegedűn is sirat a szép Czinka Panna ; hang vagyok a múltból s jövőbe rikoltok és látom, lehullnak mind a vörös rongyok. Ne kérdezd ki vagyok, mi a nevem, rangom megtudod talán még egy fényes hajnalon, amikor felrikolt magyar harci kürtje, amikor hős ezrek indulnak a tűzbe, amikor ámen se menti meg a sátánt, jajgatva táncolja a pokoli kánkánt, amikor itt is, — ott is ujjongva gyúlnak fel szent szabadságiüzek... Akkor ott valahol, vérezve. vagy holtan, én is ott leszek. Béla deák. otthonmaradottak megoldani. De van egy tér, ahol az emi­gráció sokat, sőt mindent te­het : magasra tarthatja a ma­gyar kultúra lobogóját itt kint ugyanakkor, amikor annak nemzeti múltúnkból eredő gyö­kereit az idegen elnyomás ott­hon tűzzel-vassal pusztítja. Ez legyen az emigráció főfelada­ta : átmenteni azt, ami örök és változhatatlan, amit senki tőlünk soha el nem vehet : a sajátos magyar hagyományo­kon alapuló multat, szellemisé­get. Mert mit jelent a haza fo­galma nekünk itt idegenben ? A haza itt kint : vágyó emlé­kezés. Egy összetartozó nép­csoport egyfelé irányuló em­lékezése mindenre, amit ne­künk az anyaföld, az otthon, a magyar hagyományok, a magyar szellem és a magyar történelem valaha jelentett. Magyar az, akiben a többi ma­gyarral egyforma rezonanciát teremt Rákóczi, Kossuth, Ba­lassi, vagy Vörösmarthy ne­vének említése s akikben a ne­vekkel felidézett képek egyen­lő mély, sokszor fájó, de in­tim és meleg emlékezést vál­tanak ki. S ez az emlékezés nem függ a szó szoros értel­mében vett fajtól. Mindenki magyar, aki lelkében ezen em­lékek részese. Az, aki bár nem beszél már magyarul, de tudja ki volt Vörösmarthy s a Him­nusz hangjai szive mélyéig (Folyt, a 4. old.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents