Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)

1952-08-09 / 32. szám

KANADAI MAGYARSAG 2 1952 AUGUSZTUS 9. KANADAI MAGYARSÁG Canadian Hungarians Megjelenik minden szombaton. Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ Főmunkatárs : Béla deák Szerkesztőség : 963 Avenue Road, Toronto, Ont. Tel. : MO 0718. Előfizetési árak : egész évre $5, fél évre $2.75 egyes szám ára $.10 Editor-in-Chief : Leslie F. Kenesei Published every Saturday at 963 Avenue Road, Toronto, Ont. Phone MOhawk 0718 Subscription Rates : One Year, $5.00 ; Six Months, $2.75 Felhívás nélkül beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ______ Kommunisták az amerikai kormányban Az Egyesült Államok 325.000 halottat veszített a Pacific-há­­borúban, amelyet Japán ellen folytatott és több mint 100 bil­lió dohára költött a háború meg­nyerése érdekében. Japán leveré­sével az USA Kínát akarta meg­menteni saját céljainak, ezzel szemben kénytelen volt elszen­vedni az amerikai történelem legnagyobb vereségét, bele kel­lett törődnie, hogy a kommunis­ták röviddel a véres háború be­fejezése után egész Kínát birto­kukba vették. Most az USA is­mét háborút folytat Távolkeleten csak azért, hogy a kis Koreát megmentse az örökké éhes kom­munista Moloch étvágyától. Ez a küzdelem ezideig 120 ezer ame­rikai hősi halottat követelt. Mik voltak a belső okai ennek a ha­talmas vereségnek, kiket lehet ezért a feleslegesnek látszó vér­áldozatért felelősségre vonni, kik voltak azok a lelkiismeretlen elemek, akik az amerikai fiatal­ság százezreinek vágóhídra do­básával legyengítették egy ha­talmas nemzet ellenállóerejét a vörös veszedelemmel szemben ? Ezekre az égető kérdésekre derített fényt az amerikai Sena­tus különbizottságának jelenté­se, amelyet hosszas nyomozás után állítottak össze. A többszáz oldalas vádiratból élénk tárul az egész bűnös állam­vezetés, amely lehetővé tette, hogy a Roosevelt és Truman kormányzatok alatt a kommunis­ta tisztviselők garmadával kerül­hessenek be az államgépezetbe és fontos tisztségek betöltésé­vel folyamatosan elárulják az amerikai szabadságeszméket. Kiderül a jelentésből többek közt az is, hogy a társutas ele­mek már 1941-ben utasítást kap­tak Moszkvától, hogy igyekezze­nek az Egyesült Államok külpo­litikáját a szovjet érdekeknek megfelelően átállítani, amely 1945-ig részben sikerült is. Érdemesnek tartjuk a világ­­történelem eme legnagyobb és legnagyobb véráldozatot követelő árulásának egy-két elkövetőjét megemlíteni. Owen Lattimore, Solomon Adler, G. Stein, Richard Sorge, George Silverman, mind­nyájan az azóta már leleplezett távolkeleti szovj et kémközpont tagjai. Michael Greenberg a Fe­hér Ház egy tisztviselője, aki az elnök levélpapírját használta bű­nös céljaira, Leo Pasvolsky kül­ügyi tanácsos, Benjamin Kizer, Ludwig Rajchman az UNNRA- segély kínai vezetői. Lawrence Rosinger sajtótudósító, Ester Brunauer, Harold Glaser, Alger Hiss, Israel Epstein, Ilona Rolf Süss, Frederick Vanderbilt Field, mindnyájan az akkori kormány tisztviselői. A jelentés szerint az Egyesült Államok külpolitikája 1946-ig pro-kommunista és anti Chiang Kai Sek volt. 126.500 tankra lett volna elegendő az az acél­mennyiség, amelyet az USA a májusi és júliusi acélsztrájk so­rán termeléskiesés miatt elvesz­tett. A 12 millió tonna elvesztett acélból 75.000 Diesel mozdonyt, 470 óceánjáró hajót és 4 millió autót lehetett volna előállítani. Szilvássy László : Kinn voltunk a Lake-en... Az úgy történt, hogy már há­rom óra is jóval elmúlt, mire ha­zavetődtem szombat éjjel. Lefürödtem, kicsit kifújtam magam, megittam a szokásos 7-up-omat és belerogytam az ágyba. Wekkerünk kajánul háromne­gyed négyet mutatott. — Sebaj, — füstölögtem ma­gamban — vasárnap van holnap, alszom tízig, negyed tizenegyre készen leszek és ha semmi közbe nem jön, féltizenegykor már a templomban fogok üldögélni. Ebben a boldog tudatban va­karóztam még egy kicsit, aztán dacára a Canadian Pacific Rail­way fülsiketítő zajjal tolató moz­donyainak, elaludtam. Éppen azt álmodtam, hogy egy szőke tizenhatéves kislány tébo­­lyultan belémszeretett és térden­­állva könyörgött egyetlen méz­édes csókomért, — melyet haboz­tam megadni neki, — mikor fer­­telmes csilingelősre riadtam. A wekker ! — Hogy az a. .. — akartam kezdeni, de feleségem közbevá­gott : — Felkelni Apikáin, megyünk strandolni ! — Micsinálunk ? — Fürödni megyünk. Egész héten dolgozol Apikám, mint egy marha, gondoltam örülni fogsz, ha vasárnap kimegyünk egy ki­csit a Lék-re. A gyerekek már fenn vannak, az Omika már ké­szíti az ennivalót, uccu kifelé az ágyikóból és hajrá, induljunk a természet lágy ölére ! Örülsz ? — Hí, de még hogy. .. Hány óra van ? — Tíz perccel múlt hat ! — Micsoda ? Tíz perccel múlt hat ? Hiszen még nem is pity­­mallik. És engem már kirángat­tok az ágyból ? Hova a fenébe sietünk ilyen nagyon ? Talán ké­sőbb elviszik a Lék-et ? — Ugyan ne légy már gyerek. Otthon is mindig korán indul­tunk, ha kirándulni vagy stran­dolni mentünk. Ez így szokás. Vagy már elfelejtetted ? — A dehogy. De azok az átko­zott fasiszta időkben voltak, most pedig demokráciában élünk. — Hagyd a politikát a Nem­zeti Bizottmányra, te csaí ugorj ki az ágyból és gyerünk. A gye­rekek már öltözködnek. Nosza­­nosza, lusta Api ! — Hát izé, hogyismondjam, nem lehetne mondjuk két órával később indulni ? Szeretnék még egy kicsit szunyókálni. Négy óra felé feküdtem le. Almos vagyok és fáradt. Induljunk, mondjuk nyolcóra után'. .. — Haha ! Csacska Api ! Hogy gondolod ? A gyerekek már tű­kön ülnek. Csak nem akarod tönkretenni az örömüket ? Hogy azt mondják majd,ha felnőnek, hogy egy lelketlen apjuk volt ! Még fürödni sem vitte őket ! Beláttam, hogy igaza van a feleségemnek. Még gonosz apa hírébe kerülnék, aki üti-veri, foj­togatja a családját. Ki vánszorog­tam hát az ágyból, már ahogy gyenge erőmből tellett és neki­fogtam az öltözködésnek. Kissé kóválygott a fejem az álmatlan­ságtól és csak feleségemnek kö­szönhettem, hogy cipőfűzés köz­ben el nem aludtam. Folyton csa^ csogott a természet szépségei­ről, az Ontario Lék bájáról, az azúrkék égboltról, dagályról és horizontról meg mifenéről, úgy, hogy szerencsésen keresztülse­gített a cipőfűzés nehézségein. Végül már majd-csaknem felvi­­dámodtam. Kis híjján. Az indulásnál aztán kiderült, hogy a teherhordó szamár sze­repét is nekem szánták. Az olasz alpok hegyi csacsijai nem cepel­­nek nagyobb csomagot, mint amekkorát rámraktak szeret­teim. Először is, vittünk két hatal­mas pokrócot, hogy legyen mire lefeküdni. Persze két párnát is, amire lefekvésnél a fejünket hajtjuk. Szépen összecsavartuk a pokrócokat, belecsavartuk a pár­nákat is spárgával körülkötöt­tük, egész gusztusosán nézett ki. Csak mikor már készen volt, ak­kor derült ki, hogy az a regény, amit a feleségem olvasni akart magával vinni, kimaradt belőle. Sebaj ! Kicsomagoltuk megint az egészet, beletettük a regényt és összetekergettük újból. A hátizsákkal egy kis baj volt, mert a bal hevedere még az óceá­non való átkelésünk után, Hali­faxban leszakadt és mivel eddig nem volt rá szükség, elfelejtet­tük megvarrni. Rég el is feled­keztünk róla és csak most, hogy az élelmet akartuk belerakni, de­rült ki a dolog. Nosza hamar egy zsákvarró­tűt, mert a másik fajtából hár­mat pillanatok alatt beletörtem. De csak egyik ment bele a hü­vejkujj amba, a másik kettő nem. Zsákvarrótűt persze nem lel­tünk, mert ki a fenének kell Ka­nadában zsákvarrótű. Itt még' gombot sem igen varrnak a szor­gos háziasszonyok, nemhogy zsákot varrnának. így aztán villanydróttal kö­töztük össze, de meg kell hagyni, nagyon csinosan nézett ki. A gondos Omika belerakott egyetmást, hogy valahogy éhen ne pusztuljunk a nagy strando­­lésban. Egy nyolctagú család kétszer körülutazhatta volna a földet ennyi ennivalóval. Most már csak a gyerekek já­tékvödrei, lapátjai és a lányom babája volt hátra, azokat már nem tudtuk hova bedugni, így a kezemben kellett vinnem. Hátamon a hátizsák, jobb ke­zemben a pokrócok, balban a já­tékok és nyakamban a fényké­pezőgép. Még szerencse, hogy nagyne­­hezen letudtam beszélni a lányo­mat a kismacska magunkkal vi­teléről. Fogalmam sincs, hová akasz­tottam volna. Megindultunk ! Elől a felesé­gem a két gyerekkel, mögöttük én a poggyásszal. Nagyon szimpatikus benyo­mást kelthettünk így felvonulva, mert mindenki utánunk fordult és röhögött rajtunk. A villamoson elég kényelme­sen utaztunk. Vasárnap reggel igen kevés az utas, volt hely elég. Csak éppen leülni nem tudtam a hátizsák miatt. De nem men­tünk messze, csak a Sunnyside végire, még tán egy jó órába sem telt és megérkeztünk. — Na, most keressünk egy jó csendes helyet, ahol nem zavar bennünket senki, — mondta a feleségem — azzal megindult Ha­milton irányába. Úgy másfélóra múlva, miután kezdett idegesíteni, hogy a há­tamon végigcsorgott a verejték, megpróbáltam javasolni, hogy talán álljunk meg ott, ahol éppen voltunk, „mivel a hely elég csen­desnek látszott. De az a hely nem tetszett a lányomnak, mert ka­vicsos volt a part és a kavics böki a talpát. Tovább kutyagoltunk. Újabb negyedóra múlva talál­tunk egy homokos helyet végre, ott lerakodtunk, kicsomagoltuk a pokrócokat, levetkőztünk, fel­vettük a fürdőruhákat és indul­ni akartunk a vízbe, mikor fele­ségem felfedezett egy csomó döglött halat a homokban. — Jújj Api ! Itt döglött halak vannak ! — Na és ? Csak nem félsz tő­lük ? — Félni nem félek, de ha erő­sen kezd sütni a nap, itt olyan büdös lesz, hogy elájulunk ! Menjünk odébb egy kicsit ! Összehajtogattuk a pokróco­kat levetettük a fürdőruhákat, felöltöztünk és mentünk tovább. Tán húsz percbe sem telt és találtunk egy remek helyet, ahol gyönyörű homok volt és egyetlen döglött halat sem láttunk. Kicsomagoltuk a pokrócokat, levetkőztünk, felvettük a fürdő­ruhákat és indulni akartunk a vízbe, mikor egy bakfissá masz­kírozott nyolcvan év körüli mat­róna a szomszédos villa emeleti ablakából ránkripakodott, hogy hordjuk el magunkat, mert ez a rész privát tulajdon. Mit volt mit tenni, levetettük a fürdőruhákat, felöltöztünk, összehajtottuk a pokrócokat és mentünk tovább. Gondolom, már nem lehettünk nagyon messze Vancouvertől, mi­kor ismét találtunk egy homokos helyet. Körülkémleltünk, nehogy megint privát tulajdonba téved­jünk, de közel s távolban semmi fény sem volt, akarom mondani semmiféle házikó, így lábujjhe­gyen lelopakodtunk a partra és miután döglött hal sem volt a környéken, boldogan felujjongva lepakoltunk. Kicsomagoltuk a pokrócokat és ekkor kiderült, hogy a regény, amit otthon becsomagoltunk, hiányzik. Valamelyik átcsomagolás al­kalmával elfelejtettük visszacso­magolni. Feleségem majdnem vakbél­­(Folyt, a 4. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents