Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)
1952-07-19 / 29. szám
kanadai magyarsag 2 1952 JÚLIUS 19. KANADAI MAGYARSÁG Canadian Hungarians Megjelenik minden szombaton. Szerkeszti : KENESEI F. LÁSZLÓ Főmunkatárs : Béla deák Szerkesztőség : 963 Avenue Road, Toronto, Ont. Tel. : MO 0718. Előfizetési árak: egész évre $5, fél évre $2.50 egyes szám ára $.10 Editor-in-Chief : Leslie F. Kenesei Published every Saturday at 963 Avenue Road, Toronto, Ont. Phone MOhawk 0718 Subscription Rates : One Year, $5.00 ; Six Months, $2.50 Felhívás nélkül beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ___________ Uram! Aki könnyezik, Ki törli le könnyét ?. .. Ki szédülve jár, Ki fogja meg kezét ?. .. Kinek szive arany, mit tör a bősz Elet Uram ki nyújt annak, végső segítséget ? Aki éhez s fáz, . Ki enyhíti kínját ?. .. Ki kövön fekszik, Ki ad annak párnát Aki él és szenved s önmagát temeti, Uram ! lesz-e, aki sírján megkönnyezi ? Kiben nincs remény, Kiben a hit néma, Lesz-e lelkének, Ujitó gyógy-írja ?. .. Uram ! kire átok e százszinű élet, Az hol találhat majd, biztos menedéket ?. . . Van-e ki hívja, A bolyongó árvát ? Aki elűzi, Szive kínos álmát ? Uram ! magyaroknak mi lesz a végzetünk ?. . . Minket hantolnak-e, vagy majd mi temetünk ?!. . . Majnik István Szilvássy László : Végre egy kis honorárium írónak, költőnek lenni nem könnyű dolog, még normális körülmények között sem, hát még emigrációban. Magyar írónak és költőnek lenni pedig kész katasztrófa. Aki nem hiszi, próbálja meg. A “nagyérdemű magyar olvasó közönség” ugyanis elvárja minden magyar toliforgatótól, hogy az emigrációban fokozott ambícióval ápolja a magyar nyelvet, tanítson, neveljen, szórakoztasson, rázza fel és tartsa ébren kókadó honfitársaiban a szittya öntudatot, betlehemi csillagként mutassa az utat az összezagyvált politikai útvesztőben ténfergőknek, írjon verset, novellát, regényt, színművet, szerkesszen újságot, — persze csak “magasnívójút” — szóval ; tegyen, vegyen, serénykedjen, elvégre azért magyar író, hogy a nyavalya törje ki ! Mert a magyar roppant kulturszomjas nép, szívesen olvas, — ha van mit —, tehát “csinálni kell neki” olvasnivalót. Ezt el is várja. Elvégre az író azért van, hogy írjon, az olvasóközönség pedig azért, hogy olvasson. Azért azonban, hogy fizessen is valaki az olvasnivalóért, azért aztán végkép nincs senki. A nagyérdemű olvasóközönség valahogy úgy gondol ja, hogy az írók és költők kizárólag azért vannak, hogy őket szórakoztassák. Az eszükbe sem jut, hogy nincs az a szellemóriás, aki sohasem eszik és talán el sem hiszik, hogy korgó gyomorral közel sem lehet olyan remek novellát írni, mintha előzőleg jóllakik az író lecsóval. Pláne, ha kolbász is van benne ! Felelőségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy : — “Akinek a gyomra korog, Nem költ az, s nem ír ; csak morog”. Ezt magamról tudom. Hétesztendős emigrációm örökké fe-> lejthetetlen ideje alatt többet morogtam, mint írtam. Korgó gyomorral készült írásaim általában pesszimista hangulatúak, mondhatnám morózusak, a vidámabbakon már könnyen felismerhető a paprikáskrumpli megbékítő hatása. .Egyszóval akárhogy csűrj ükcsavarjuk a dolgot, csak oda jutunk végül, hogy akármekkora cuppanós csókot nyomott is a Múzsa a költők homlokára, időnként ők is leszállnak a Parnassusról, hogy egy kis tepertővel, vagy ami éppen kéznél van, feltárjál ják magukat. Ronda szokás, de az vesse rám az első követ, aki még soha életében nem evett. Szóval maradj unk abban, hogy az írónak is élni kell ! Ez idáig rendben van ! Most még csak az a kérdés, hogy : miből ? Mert, ha a nagyérdemű olvasóközönség abban a hitben ringatja magát, hogy az írók és költők a “műveik” jövedelméből élnek, akkor egy igen súlyos és jóvátehetetlen tévedés áldozatai, mert én még nem láttam olyan írót vagy költőt a magyar emigrációban, — pedig ismerek néhányat —, aki megélne abból amit ír. Olyanokat azonban, akik állandóan írnak, de soha egy megveszekedett vasat sem kapnak Írásaikért, egy egész szakajtóra valót tudnék itt felsorolni. Azt viszont le kell szegeznem, hogy a nagyérdemű olvasóközönség “nagy elismeréssel adózik” íróinknak és költőinknek, sőt ha személyesen ismeri is valamelyiket, akkor vasárnap a templom előtt még kedélyesen jól hátba is vágja, hogy aszongya : — Olvastam a novelládat komám ! Nem rossz, nem rossz ! Sokat röhögtem rajta ! Avagy : — Jé. Tényleg maga az, a Zetelaky, aki azt a verset írta a “Nép joga és környéke” című újságban ? Nahát ! Nem is hittem volna ! Bravó ! A költő ilyenkor zavartan köhécsel és megfogadja, hogy soha ebben az életben még egy betűt le nem ír. Aztán hazamegy, otthon várja már a főszerkesztő ur levele, amelyikben szeretettel kéri, hogy a jövőheti számhoz a kéziratot lehetőleg pontosan juttassa el a nyomdába, mert mint írja : — “tudod kérlek, pillanatnyilag még nem áll módomban honoráriumot fizetni, de elsőrendű magyar érdek, hogy megjelenjünk. ..” Mire szegény vállonveregetett író leül és az undorral elfogyasztott ebéd után, — ha történetesen van mit ennie — kiizadja a “jövőheti” szám anyagát az “elsőrendű magyar érdek”-re való tekintettel. Más közönséges halandó munka után általában pihenni szokott. Vasárnap szépen felöltözködik és a családjával sétálni megy, — ha nincs pénze — ha van, akkor szórakozni, szóval él egy kicsit, hiszen azért vagyunk emberek, hogy ne csak dolgozzunk, hanem éljünk is. Az író nem ! Ha befejezte a mindennapi munkáját mint napszámos, kocsimosó vagy éjjeliőr, esetleg pincér vagy mosogatólegény, — mert valamiből el kell tartani a családot, — akkor nem ülhet le a gyermekei közé játszani és nem mehet velük vasárnap sétálni, hanem szépen leül az írógép mellé és dolgozik tovább, mert ha nem tenné, akkor nem volna magyar betű, nem volna magyar ujség, nem volna, aki tanítson, neveljen, szórakoztasson és a “nagyérdemű magyar olvasóközönség” lenne legjobban felháborodva az írók tétlensége miatt. Persze fizetés nélkül ! Sőt !; kénytelen írógépet venni, mert a szedő, — pláne ha nem magyar az istenadta — képtelen kibetűzni a kézírást. Mint tudjuk papírra is szükség van, azt is joga van megvenni a saját pénzén. Ha a szerkesztőség messze van, vagy külföldön történetesen, akkor még külön postaköltség is, ami megint az író keserves keresetének terhére megy. Ki törődik ezzel ? Fő, hogy szerdán, vagy vasárnap pontosan megjöjjön az újság, amiért sűrű káromkodások között guberálja ki a “nagyérdemű olvasóközönség” a tíz centet vagy tizenkettőt, — amennyibea éppen kerül — merthogy : — Hí, de drága ! A “Globe and Mail” sokkal vastagabb, oszt félannyiba sem kerül. Sőt azt is hallottam már, hogy : — Ne vedd meg, a Jóska úgyis megveszi, majd elkérjük tőle. A magyar betű az kell ! Magyar újságra szükség van ! A magyar írók dolgozzanak, ápolus asanoD s£jz aaaaoo ossanasa ják a magyar nyelvet, tanítsanak, szórakoztassanak, áldozzák fel minden szabadidejüket, mert ez “magyar érdek !” De egy héten egyszer tíz centet áldozni a magyar betűért, — azt nem. Az ugylátszik nem magyar érdek. No, de hiszen nem is errők, akartam írni. Ez csak úgy eszembejutott mellesleg. Biztos vagyok benne, hogy ez csak eddig volt így és ezentúl másképen lesz. Minden derék magyar — és ki nem az — mától kezdve már hétfőn félre fogja tenni a tíz centet, hogy vasárnap “feláldozza” a magyar irodalom oltárán. Hadd éljenek azok a rühes költők is ! Most egész másról akarok írni ! Mint a címből is látni lehet, arról, hogy hétesztendei emigrációm után, először, honoráriumot is kaptam. Akár hiszik, akár nem ! Az úgy volt, hogy mint rende-i sen, a minap is hazajöttem a munkából és magamba öntve néhány pohár hidegvizet, — merthogy pajkos melegek vannak újabban Toronto környékén, — leültem ócska írógépem mellé egy kicsit üdülni az egésznapi munka után. Épen zseniális gondolataimat próbáltam rímbe szedni, mikor váratlanul megszólalt a csengő. Feleségem ment ajtót nyitni, ez általában az aszony dolga nálunk, én ügyet sem vetettem rá. Engem nem szoktak keresni az ajtó felől, aki hozzám jön, az hátulról kerüli meg a házat. Ez a csengető bácsi azonban engem keresett. Mert egy idősebb magyar bácsi volt, olyan hatvanév körüli, nyiltarcu, kidolgozott, kemény, derék, régikanadás magyar. — Adjon Isten jóestét! — mondta. — Maga az a költő ? — Engedelmével, kedves Bátyám ! Mivel lehetek szolgálatára ? — Hát, hogy is mondjam csak. Tudja én már sok verset olvastam magától, — mert én szeretem a verseket — azt’ most megtudtam, hogy maga itt él Kanadában. — Örülök, hogy tetszettek a verseim. — No, nem mindegyik, de volt olyan is, amelyik tetszett ! — Hm, — köhéeseltem kissé leverten. Csak nem azért jött meglátogatni, hogy a rossz versek miatt összeszidjon ? — No nem ! Egész másért jöttem. Mindjárt el is mondom. Látom dolgozik, nem akarom sokáig báderozni. — Csak egész nyugodtan ! Nem olyan sürgős. — De nekem igen ! Ugyanis arról van szó, hogy van nekem egy jó komám, akivel ezelőtt huszonöt esztendővel együtt jöttünk ki Kanadába. Azóta is együtt voltunk mindig, együtt dolgoztunk nyugaton a bányában, együtt vettünk később farmot, együtt turogattuk a földet, aztán együtt jöttünk be pár évvel ezelőtt Torontóba és nap mint nap együtt vagyunk ma is. — Ez szép ! Ritkaság az ilyesmi ! — Megette a fene ! Tudja, az én komám az csuda egy ember. A huszonöt esztendő alatt nem csinált mást a piszok, mint ál(Folyt. a 4. oldalon).