Kanadai Magyarság, 1952. június-december (2. évfolyam, 23-51. szám)
1952-06-28 / 26. szám
KANADAI MAGYARSAG 3 1952 JUNIUS 28 A történelem nem ismétli meg önmagát. — Tartja egy állítólag örökérvényű mondás ! Sajnos, a történelmi bűnök nagyon is megismétlődnek, sőt, mondhatnék, hogy a történelmi bűnök rendszeresen ismétlődnek meg. Amikor az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia mesterséges tákolmánya összeomlik és végre a magyarság szabadnak érezhetné magát az osztrák sógor és a Habsburg dinasztia cseh származású sisera-hadának “lelkes” támogatásától, a bolsevizmus előfutárainak sikerül Nyugatot úgy félrevezetniük, hogy ahelyett, hogy a független Magyarországot Nyugat védőbástyájává erősítenék, szinte tervszerűen megnyitották az ateista vilagcsalas előtt Európa szive felé az utat a trianoninak nevezett béke-terror-paranccsal. A szétvert és a bolsevizmus, a bolsevista terrorbanditák elődeitől kifosztott ország sem anyagilag, sem katonailag, sem lelkileg nem volt abban a helyzetben, hogy komoly ellenállást tudott volna tanúsítani ez ellen az alapjában Európa kárára végrehajtott csonkítás ellen. A magyarság azonban sohasem adta fel a reményt, hogy Nyugat állítólag felvilágosult és főleg demokratikus politikusai egyszer csak rádöbbennek arra a szörnyű igazságtalanságra, amely Magyarországot érte és arra a még borzalmasabb veszélyre, amely Európát és ezzel a világot s a nyugati civilizációt, a keresztény kultúrát a civilizálatlanság és kulturálatlanság, ateizmus ellen mindenkor védő Magyarország szétrombolásával fenyegeti. Nyugat egyes politikusai valóban fel is vetették többször azt a gondolatot, hogy Magyarország sérelmeit orvosolni kell, de a nagyhangú kijelentések mögött sohasem lépkedett a tett. Magyarország Nyugattól csak ígéreteket kapott, de Nyugat minden Ígéretét elfelejtette beváltani ! Ha a politikai életben is volna még becsület és keresztény morál, ma Nyugat még ma is élő politikusaival, akik annak idején a trianoni Európamerényletben résztvettek és azokkal, akik ma még mindég e politikusok politikai hagyományainak jártatószalagján trap-Értesités ! DR. MARTÉN DÁNIEL óhazai fogorvos Rendelőjét megnyitotta 160 Bloor St. W., Toronto Tel. KI. 2103 Rendelői órák: 10-12-ig és 1-7-ig polnak a világ színpadán, senkinek nem volna joga szóba állni, mint szószegőkkel s a bolsevizmus igazi naggyá-tevőivel. Magyarország felé akkor intett először a jóvátétel reménye, amikor egy uj világnézetre felépített állam megerősödött,^ amikor a szétesőben lévő és félig a bolsevizmus karjában fetrengő, gazdaságilag tönkrement és csőd előtt álló Németországból. (Folytatása következik). “Cserebogár, sárga cserecogár.. (Karnay K. Istvánnak igaz szeretettel ajánlva). Irta : Béla deák. Szerettem mindig a temető csendjét, mert vonzónak találtam a halottak demokráciáját. Nagyon sokszor órákig is elbolyongtam a csendes sírok között. Leültem a szomorufűzzel beárnyékolt, magányos padokra és halk madárcsicsergés trillázó muzsikája közepette átadtam magam az elmúlás mélabujának. Képzeletben végigjártam a merev “vigyázz” állásban, öszszekulcsolt kezekkel nyugvó sírlakókat, akik már tudják, mi van odaát a nagy, fekete kapu mögött. Akik már megjárták a halál mesgyéjét és a “Tudás fájának titká”-val örök hallgatásba burkolóztak. Végiglátogattam őket és megkönnyítettem fölöttük a koporsójukat összeroppantó földet. Bensőséges, halk imákat mormoltam gazzal benőtt, elhanyagolt sírok fölött és vadrózsatövet ültettem a tizennyolc esztendős korában, májusban elhalt fiatal leány sírjára. Borongós, barna szomorúság ködfátyla ülte meg a szivemet. Az öngyilkos huszárönkéntes sírja fölött végigszenvedtem a korán kidőlt fiatal tölgy rettentő tragédiáját. A torokgyíkban meghalt hatesztendős kislányt gondolatban tovább éltettem és mint násznagya viruló menyaszszonyként kisértem az oltár lépcsőjéig. Áldó, könnyes gondolatokkal időztem megfáradt anyák és a gondoktól agyongyötörtén nyugovóra tért apák keresztje felett, amely éppen olyan szürke, egyszerű és kopott volt, mint néma tulajdonosaik, amikor még az élet kálváriáját járván, láthatatlan formában a vállukon cipelték őket. Ezt a szokásomat itt, az Újvilágban is megtartottam. Itt is járom a temetőket, bár itt a temetők is olyan újak és frissek, mint a környező, élő Újvilág maga. Az elmúlás mélabujára ugyan itt is rátaláltam, csak az áhítattal vagyok egy kicsit szegényebb. Nem tudom átérezni a részegen, gépkocsiszerencsétlenség következtében elhunytak tragikumát. A hasonló módon szerencsétlenül járt fiatal “swing” bajnok sírja fölött sem tudtam keseregni. A könnyűszerrel milliomossá vált pionírok robusztus, hideg márványai sem keltették bennem azokat a gondolatokat, mint odahaza a Kerepesi-uti, vagy a Farkasrét-i temetők pompás, művészi síremlékei vagy bármelyik kis magyar falu kedves, akácos temetője. A kanadai nagyvárosok temetőiből általában úgy távoztam, hogy még a “tiszteletsóhaj ”-ra is csak nehezen gyűlt össze tüdőmben a levegő. Legutóbb azonban mégis szerencsém volt. A legrégibb te-, mető egyik legelhagyatottabb zugában elhanyagolt, mohos sírra bukkantam. Alig tudtam kibetűzni az egyszerű, kálomista fejfa repedezett, fekete betűit. Georg J. Szabó died in the age of 57 Oct. 4. 1942. Szótlan merengéssel méláztam el az egyszerű, gazos sír fölött. Elrévült tekintetem előtt felködlött a nyárfás, gólyafészkes kis szabolcsi falu, valamelyik rákos daganatként fojtogató óriásbirtok határában. Láttam a görnyedtvállu, öreg zsellérembert, az akkor még ifjú Szabó Gyuri apját, akinek ősei nemzedékek óta becsülettel szolgálták az uraságot. Láttam, amint könny pereg végig tisztességet sugárzó, barázdált arcán, amikor búcsúztatja Amerikába induló legidősebb gyermekét. A szive szakad, hogy elmegy, de nem tartja, mert kisebb az otthoni kenyér, mint a szerető szülői szív. Ami van, csak szűkösen elég Gyuri öt kisebb testvérének . .. Es hátán a toldozott, kopott trisznyával útnak indul az ifjú Amerika ismeretlen földje felé. Ott kolbászból vannak a kerítések és arannyal kövezik ki az utcákat is. . . Gyurinak nehéz a szive. Nehezen válik meg az ismerős akácoktól és a hivogatón integető nyárfáktól, de mégis tele van reménnyel és tarkán szőtt, bohó álmokkal. Hiszen nem tölt többet odakint, mint legfeljebb öt esztendőt. Addigra megtelik az üres tarisznya súlyos aranyakkal, a kopott gúnya is ujjal cserélődik fel, lábán vadonatúj, fényes csizma hetykélkedik majd és úgy fog majd beállítani az akkor örömükben rívó szüleihez, no meg a Kovácsék kökényszemű Katicájához az Alvégen. Am sajgó szive minden egyes kilométerkővel, minden egyes állomással csak nehezebb és anynyira megtelik keserűséggel, hogy amikor a nagy óceánjáró gőzös kifut Hamburg kikötőjéből, zokogva borul rá a népes társaskabinban számára kijelölt ágyra. Aztán jön az Ujvilég. Kolbászok és aranyak helyett a maga kegyetlen, állati munkájával. Ha nem lenne még egészen fiatal, talán ki sem bírná. Az aranyak bizony nehezen gyűlnek. A rettenetes depresszió idején még sokkal lasabban, mint odahaza. Telnek-mulnak az évek és közben szivén üti az a hír is, hogy a Kovácsék kökényszemű Katicája nem várt többet rá és férjhez ment a felszegi Rimóczi Mihályhoz. Hosszú időbe telik, míg végre a “György”-gyé keményedett Gyurkát is felveszi a szeszélyes szerencsekerék. A sok verejtékből végre csakugyan pénz lett. Az elavult őserdőt sikerült “körülfencölni” és addig-addig irtotta, szedegette a sok piszkos “rucc-ot, míg földje végre gyönyörű, acélos búzát termett. Szabó György jó “dzsab”-ot végzett. Gyönyörű házat, 'istállót épített a “farmá”-ra és szép igásállatokkal, meg génekkel szerelte fel gazdaságát. Es mindez még “margicsolva” sincs, teljesen tehermentes. Most már nősülhet s hogy régi szeretője hűtlen lett hozzá kihozatja Kiss-Kaczor Piroskát, akivel levélben szépen megegyeztek és még az “ásókaná”-t is megígérték egymásnak . .. Valahogy így képzeltem Georg J. Szabó életének megindulását az Újvilágban s hogy tovább ábrándozhassak fölötte és az elhanyagolt sírt is gondozásba vehessem, csaknem hetente hűségesen kijárogattam hozzé a temetőbe. Az állandó gondozástól aztán egészen rendes formát kapott a sír. Az elvetett és öntözött fűmag is szépen kikelt és az edzett, kanadai árvácskatövek is erőre kaptak. Az egyik langyos unalmu, csöndes vasárnap délután nem várt látogatók zavarták meg a sír körüli pepecselésemet. Karcsú, elegáns, kissé mongolos vonásu, fiatal, barna hölgy jött oda és csodálkozva bámult rám. Vonásai az erős festés ellenére is mindjárt elárulták, hogy magyar. — Oh I am sorry, I don’t knoAfl you yet. — mondta mosolyogva, de minden zavar nélkül. — Hogyan ? — ámultam ej én is — Hát ön nem tud magyarul ? — No, no. . . — restelkedett csak nagyon kicsi értem. — Nem ön az elhunyt Mr. Szabó leánya ? — fordítottam most már én is angolra a szót. — De én vagyok. Honnan gondolja ? — Hát csak onnan, hogy meglátogatta az elhunytat. De akkor nem értem, hogy nem tud magyarul. A hölgy zavartan, de elragadó gráciával gyújtott rá egy cigarettára, aztán engem is megkínált. — Nézze — mondta vontatottan — én nem vagyok már magyar, csak a szüleim voltak még azok. En itt születtem, Kanadában, angol iskolába jártam, angolul nevelkedtem és angol emberhez is mentem férjhez. Magyarországról boldogult szüleim elbeszélése nyomán, csak annyit tudok, hogy az nagyon szép, kicsi ország lehet Európában, valahol a Balkán és Ázsia hatérán. Ebben a pillanatban nagyon elegáns, világos, kétsoros zakkó állt meg mellettünk. A kifogástalan öltönyhöz groteszkül s furcsán hatott fején a malomkerék nagyságú cowboy-kalap. Egykedvű unalommal rágógumit rágott. . Szüleik hívására a sírok közt labdázó két öt és hét év közötti, tisztán és rendesen öltözött kislány is előkerült. — A férjem és a két kislányom. — mutatott rájuk az egykori Szabó-lány magyarázólag. — How do you do ? — mormogta a rágógumi mögül a faarcu ember. — How do you do ? — válaszoltam én is egykedvűen. Aztán anélkül, hogy a férfi egy pillanatra is megbiccentette volna kalapját, otthagytak. A hölgy még nagysietve beállította az általam odahelyezett konzerves dobozba, az én élő virágaim mellé az ő szalmavirágait és az ura után sietett. Elgondolkozva néztem utánuk, aztán visszafordultam és tovább gyomláltam a sírt. — Szegény Szabó bácsi ! — gondoltam könnyessé nehezedő szempillákkal. — Hát azért nem mentél vissza legalább meghalni a te kedves, akácos, kis szabolcsi faludba ? Vájjon nem nehezedik rád most kétszeres sulylyal az idegen világ földje ? Pedig hosszú álmodban is füledbe csendülhet a régi dal, amit még édes anyád énekelt a bölcsőd felett : “Cserebogár, sárga cserebogár. ..” Halasy András : “Az nem lehet, hogy annyi szív”
