Kanadai Magyar Ujság, 1976. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-20 / 8. szám

Winnipeg, Man. , 1976. febr. 20. LÓDBA REPÜL LEO (Folytatás az első oldalról) felnyitja. A fogpaszta zárócsa­­varját is lecsavarja, majd szag­­tanitómból illatos felhőt por­laszt a légbe. Szivarjaim igya­­korkutt (!) újakkal végigtapo­gatja. Könyveim szétnyitja, át­lapozza, hátha bomba könyv­alakban? — magyarázkodik ne­kem. Puzsomám szétnyitja, majd cipőimbe nyalkái. Milyen szolgálat! mindent szépen összerak. A négy, mel­lettünk lévő asztalnál ugyanez folyik. Bőröndjeim zárásakor a rózsa figyelmeztet, hogy kézi­­podgyászonii külön kerül vizs­gálatra. Ezután következett a doktorbácsi játék, amiről feu­­nehb volt szó. Ilyen vizsgálatoknál igazán nem maradhatott semmi rejtve. A biztonsági .motozó közeg uj­­jai még egy borsszemnagysá­gú robbantógyutacsot is fölfe­deztek; volna. A 38. sz. kijárat felé menet négyszer kérik rendőrök útleve­lem és jegyem, egyszer sem felejtve el megkérdezni nevem. — A hölgy, aki most nagy ké­zitáskám veszi vizsgálat alá, éppen olyan csinos és kedves, mint az előbbi Negédesein kér­di; — Van film a fényképezőgé­­gépben? .Sajnálom, egy fölvételt föl kel áldoznia. .— Kérem, csak tessék, vála­szolom. Ő csak mosolyog és szabad­kozik: — Nem, nem, nem én, hanem maga. Tessék a gép len­cséjét sajátmagára irányítani és a kioldógombot lenyomni. Szerencsére nem robban föl semmi. 'Megkönnyebbülök • •• . Ámde most valami szögletest é­­reznek a fürkésző ujjak; alig nagyobb egy gyuifásdoboznál. — IMi ez itt? — érdeklődik? — Rádió, méghozzá a legkis­­sebb a világom! — mondom. — Maga ékelődik, mutassa meg! Megmutatom. Japán gy árt­mány. Bekapcsolva zene jön/ A hölgy elragadtatva odahívja a többieket, izraelieket, franciá­kat, egyenruhásokat, civileket. Kézről-kézre adják a fülükhöz szorítva hallgatják. (Ez sem bomba hát!) Egyszerre fölka­pott ember lettem. Ötvenen vagyunk utasok. A- rrrikor fölmászunk a BOEING 720-asra, fotomodellekte emlé­keztető mosollyal és “slhalom”­­rnal üdvözöl minket a 3 stewar­dess. Ha jól emlékszem, a gép mikrofonjában a kapitány Leó úrként mutatkozott be az indu­láskor. Tel Aviv reptere Lód, ahol: leszállunk, ha a hézag­mentes biztonsági szabályok betartása után minden jól megy. Tehát Lódba repülünk Leó ... Az utasok .közül egy, olvastam valahol, nem is utas, hanem annak álcázott biztonsá­gi közeg, aki minden El-Al gép szabvány fölszereléséhez tarto­zik. (Lehet, ez csak a német újságírónak tűnt föl. Nem igy nekem, mert a magyar MALÉV gépeken is ott ülnek!) Az ál­cázott biztonsági közeg csak válságos helyzetben fedi föl ki­létét. Jobb, ha erre nem kerül sor.” .Ez hát Herr Dahl emlékezése. Soraiból kicsendül a felmagasz­­tott liberalizmushoz érzelgősen ragaszkodó, újdonsült demok­rata méltatlankodása. Igaz, hogy aki szelet vet, vilhart at at alapon van is, mit félniük az izraelieknek. Ami pedig minket illet, a cikk olvasásakor fölelevened­nek a Rákosi idők szörnyű él­ményei. Az ÁVÓ és a Kat. POl. házkutatásaik után nem tettek azok semmit a helyére.. A szét­szórt ruhát sem rakták gondo­san újra össze. A prostata és gyniekológiai “vizsgálatokra” ugyan kinek panaszkodhattunk volna, mi akkor?! Hol voltak lapok és, újságírók, akik ilyes­miről mertek volna írni!? A Herr Dahltól említett kel­lemetlen vallatást akkor .kihall­gatásnak nevezték és sokkal barátságtalanabb körülmények között folyt le. S a repülő ven­déget gyakran az Andrássy-út 60 egyik) felső emeletéről indi­­tottták útba — nem Lódba, ha­nem az örökkévalóságba . . . St.-Rémy, 1975 nov. 25. Az 1956-os szabadságharc leg­megrázóbb leirása. Szép, finom szerelmi történettel. Rendelje meg bármelyik magyar könyv­­kereskedésben, vagy újságé ru­­sitónál, vagy közvetlen a KMU Kereskedelmi Osztályánál, 210 Sherbrook St. Winnipeg, Man, MAJTHEISIYI GYÖRGY LEMKE GYULA: Farsangi intelmek...férjeknek Előfordulhat, Kedves Atyám­fia, a jelen “farsangi szentidők­ben”, hogy keringeni kezd ve­led az ágy és falak is tótágast állnak. Világért se rémüldözz. Nem iföldregés rázza a várost, csak kedves báli mulatozáson vettél részt az elmúlt éjszaka. Lehet, persze, hogy inkábo a földrengést választanád. Min­denesetre az ágy egyre ee íre­sebben vihámcol körbe-körbe. Még kizuppansz, ha nem vigyá­zd!. /Nincs más megoldás, mint lehunyni a szemet és; erősen belekapaszkodni a lepedőbe. Ám csak szorosan magad mel­lett. Jobb karodat ki ne nyújtsd, mert közeledben egy mérges asszony fekszik és gorombán eltaszitaná a kezedet. Rosszullét környékez. Ke­gyetlenül émelyeg a gyomnccs­­kád, fejedben ördögfiókák ko­vácsüllőt vernek. Jó lenne szív­ből sóhajtani, esetleg hosszasan felnyögni. Ezt semmi esetre se tedd, vagy csak nagyon halkan. A melletted szendergő főhémáp ébren van és keserveskedésed­­del nagy örömet szereznél neki. Inkább tátsd ki a szádat és ve­gyél háromszor mély lélegzetet, mintha horkolnál. A bőséges le­vegő javadra lesz, ágytársadat meg bosszantja a horkcíLás. Sajnos, gondolkodni behunyt szemmel is; lehet. Megrohannak hát az emlékek. Mi is történt tulajdonképpen? Arra biztosan emlékszel, hogy nagyon kellemes éjszaka ígér­kezett. Nyakkendőd masnija el­ső kötésre sikerült, nem buktál orra nadrágod felcibálásakor. Feleséged vidáman készülődött és picikét hozzádsimult a ko­csiban. Utóbbit valóban) már ré­gen nem tette. Korán érkeztetek, “Temp­lomba kissé beharangozás után; mulatóiba jóval harangozás e­­lőtt” — ez jelszavad. Gyorsan behörpentettél pár pohár “mér­geset” s már jöttek is barátaid, feleségeikkel. Parolázás a fér­jekkel, csókolódzás a feleségek­kel. Ártatlan puszik az asszo­nyok részéről, de a Te ölelésed­ben benne volt a férfi. Harag ebből nincsen. “Jópofa” vagy és kacagott mindenki. Csak a feleséged húzta fel a szemöldö­két. Előbb-utóbb majd szóváte­­sízi viselkedésedet, annyi szent. Nin/cs zavartalan öröm ebben az életben, pajtikám! Aztán? Aztán csöndesen iszo­gattatok. Később már ittatok, sőt mulattatok. Nincs ebben semmi. Még hitvesed is énekel­geted duruzsoló althangiján. Olyan kedves, igéző volt az asz­­szonykád, hogy legszívesebben hazaszaladtál volna vele. Ezt mégsem tehetted. Mit szólt vol­na a társaságod? Feleséged is lehűtött voltra pár kiábrándító megjegyzéssel. Mit tehettél? Táncoltál, koccintgattál. In­kább koccrntgattál. Később fölkértél egy fitos ar­­őu, menyecskét. Nem a saját asztalodtól, a hölgyet csupán látásból ismerted. Ügyet ;áem vetettél rá azelőtt, de most, éj­fél után ihirtelen észrevetted, milyen előnyös szemben is, de hátúból isi. Kutya hitte volna, hogy ez a Cirmos ennyire ara­nyos! Na, nem Cirmosnak hív­ják bizonyára, csak igy becé­zed magadban, kiáradó lelkese­désedben). Pillanatra eszedbe jutott, bogy esetleg más férfi­­szem meg feleségedet méregeti. Erre megbökkentél egy kicsit. Hamar megnyugodtál azonban. — Az asszony nem “olyan”. Elvégre az “olyanokat” tisztes­séges, rendes fiatalemberek vették el, nem csavargósak, mint Te voltál. — Az ötlet na­gyon megvidámitott és kedves­nek érezted a világot. Na, de* mi történt Cirmossal? Fölkérted, az biztos. Mi van ab­ban? Elvégre már majdnem hajnalodott, magas, volt a han­­'gu.at. Igen ám, de magadhoz nyaiáboltad, mint valamikor, összehordás idején a búzakévét. Úgy látszik, partnerod sem “olyan” volt és szabadulni a­­kart tőled. Te meg annal jobban szorítottad szegénykét. Talán ebből nem is lett volna botrány, de valami hiba esett a kezed járásával. Ekkor csattant el a csárdás nyakleves. Emlékezeted szerint azt határozottan Te kap tad. De ki adta? Ez nagyon ége­tő kérdés, mert visszaütöttél. Kit csaptál képen? Cirmost? Ez bizony lovagiatlan cselekedet volt. Cirmoska férjét? Ebben lenne valami férfiasság. De, ... Uram-Teremtőm, csak nem a tennen élettársadat? Akkor ma paprikás krumplit csapnak eléd, virsli nélkül! Ki volt hát? Cirmos? A férj? Az asszony? Miért itt bagy ki az emlékezeted? Biztosan meg­fejtenéd a talányt, ha az ördö­gök; nem kopácsolnának olyan kegyetlenül a koponyádban, há­tul a nyultaigynál. Lőhet, hogy bacsiptél s ettől dorombol az agyad. 'Pedig meg­tartottad az aranyszabályt: “csak egyféle folyadékot inni”. S Te nem is ittál mást csak sört, bort, pálinkát. .Szódát nem kevertél bele. Mégis kapa­tos lettél volna? Ejnye, ejnye, szinte hihetetlen! — Öregszünk, barátom! — mondod magadnak. Kicsit bi­zony lehangoló, ám macska bán ná, ha meg tudnád fejtetni a Cirmos-Férj-Feleség kereszt­­rejtvényt. Ki adta neked, mert az kapta tőled?! Hajtod a mó­kuskereket, eredmény nélkül. •Hü, de szomjas vagy! Jó vol­na egy üvegecske sör, olyan maró® hidegen.. Lehűtené lázas bendődet. Ott lapul n&y egész tucat a jégszekrényben. Erről azonban szó sem lehet. Vég­képp felingerelné az asszonyt, ha most ivásra vetemednél. — Nem volt elég, az éjjel?! — szi­szegné megbotránkozva. No, most nem szabad olajat önteni a tűzre. Tűrni kell, pajtás;! Szorult állapotodban tej is megtenné, de tegnap kifelejtet­ted a bevásárlásnál. IMikéntis gondolna a bálba készülő ma­gyar tejre? Kiszáradt ajkadat nyelveddel próbálod nedvesíteni. Aztán megint pörög a mókuskerék: Cirmoska? Az asszony? A férj? Nem tudsz végére járni, hiába erőlködsz. Hidd el, kár is: a fáradságért. Mindent meg fogsz tudni. Nőd elsorolja a történteket még ebéd előtt. Aztán ebéd után is. Holnap reggel éhgyomorra is­mét. Sőt, heteken át, egészen a következő táncos ösíszejövete­­liig, minden nap. Neked egy feladatod van most: légy szolgálatkész és bűnbánó,. És szűrd le a tapasz­talatokat. A sör, bor, pálinka egyformán szeszesital ugyan, de nem azonos folyadék. Kö­vetkező alkalommal fogyas.sz,, mondjuk, kizárólag egri bika­vért. Kitartóan, keverés nélkül. Meglátod, attól is alaposan be fogsz csípni s új téma váltja föl a régit; otthoni, meghitt csevegésiek során. "Sükeinéma leit az amerikai kongresszus" (Folytatás az első oldalról) s egy világégését kiváltó lépést kockáztat meg. Ha pedig vala­ki félhet egy szovjet számítási hibától, az első sorban Európa, sokkal inkább, mint Amerika. Annál, is inkább, mert az Euró­pában felsorakozó erők arány­talansága és fontossága nagy­ban elősegítheti az ilyesfajta tévedéseket. ÁRGUS Párizs ARAIMYMALINKo Vékony füstök nyaldossák az eget a fabódék körül, mire Im­re odaér. Erről tudja, hogy vé­ge a vacsoraidőnek, most már csak tobozzal táplálják a tüzet, hogy melegítsen valamelyest éjszakára. Eszti néni a busz onihár inas - ból éppen akkor löttyi-nti ki egy lábas tartalmát a kórók közé. Csakis a hírhedt bableves le­hetett benne, mert még a tüs­kelevelek is me gremegnek a szagára. Mélyet szippant a levegőből Imre, mielőtt bellépne. Boldog nap ez, boldog este. Tüdejében a fenyőillat és egész teste e­­gyetl-en bizsergő izgalom. Várja a munlk'a! Fizetett, be­csületes munka. — Blkkmakk az adiu s viszem a tízesedet! — kiabálja Ányos odabent. Iván pedig, szembe vele, már az ingujját is felgyűl­te. Imre egyszerre niem találja helyét a sok ágy között. Bam­ba dolog, hogy az ágy a legfon­tosabb az ember életében. Mert szekrény csak négy van, asztal kettő, de ágy, az van elég eb­ben a hodályan. A másik asztal a “dolgozó­ké”. Dömötör a nótagyüjtemé­­nyét rendezgeti, a nyurga Pali pedig a spanyol szótárat bifláz­za. Vagy száz oldalt tudhat már betéve, de nehogy öaszeakad­­jon valaha egy spanyollal, mert még tőmondatokban sem tud­ná megérteni -magát. Károly füvei hadonászik s azt képzeli, hogy stoppol. Az asztal legvé­gében Tankó bácsi mükjödik. Nem lehet tudni, hogy mit, mert Imre közeledtére két kö­nyökkel véd! a papírlapot. — Sose zavartasd magad — nyugtatja meg Imre s odébb­áll;. Tankó mégis zavarbaijön. — Nem azért, öcsém, ne érts fél­re. De szenteste előtt minden­kinek lőhet egy kis titka — sza­badkozik és fogatlaninyével mosolyogni próbált. Most már Imrét is fúrta a kíváncsiság és lapos pillantásokat küld a pa­pírra. A go bős ujjak elüg^etlen- ] kedik a titkot, mert valamit mégis kivessz. Az áll a lap tete­men, parádés betűkkel, hogy: Budai Koronázó Templom. — Rajzolásra adta a fejét vénségére, —■ mormogja Károly s teheti is nyugodtan, mert Tankó bácsi nehezen ball. — Fabrikált már Eírzsébet-bidat, Kassai dómot, Országházat s még miegyébét. Még a végén karácsonyi meglepetésnek szán ja ... — Persze, hogy annak — vé­di Pala az öreget----Ő az egyet­len, aki ilyesmire gondol. — Csak otthon legyünk egy­szer s mindnyájatokat meghív­lak ünnepi ebédre! Ezüsttel te­rítünk, fiam! Aztán megmond­játok ám, mit szerettek: libát, kiaosát, fácánt ... Pali csak legyűrt s isimét a szótárba temetkezik. — Hol az ezüst, Karcsikám? •— veti- hátra Ányos a fejét — Hoci elő s aztán -mulassunk e­­gyet az árán! Erre már Károly is elhallgat, Imre pedig sietve öltözködik. ; Kapkodja a lélekmeiegiitőt ma­gára, mert nyolcra -be kell állnia. Valaki szelíden megfogja a karját. — Imrém, azt a két nótát ... Be akartad diktálná a szövegét. ... Éppen csak kettő hiányzik a kétszázból!. Papir ceruza ott van már Dö­mötör Péter kezei között. — Holnap szívesen' — fon­­kodik Imre, — De most igye­keznem kell. — És kicsit han­gosabban, diadallal: — Munkát kaptam. Csupasz csend lesz. — Haha! — nyerít beié Á- nyos. — Isimét több egy fordí­tott török követtel. Te- is követ fogsz törni, ugyebár, mert mi­lyen munkára fogadnak min­ket, barátom? Hiába csúfolódik, mégis min- 1 de-ki megmozdul. Tanlkó bácsi még a koronázási templomról is megfeledkezik. Hogy mit kell tenni? És mit fizetnek? Talán kitelne télika- j bát? Ayagy cipő? Ivánnak, de jól jönne egy cipő — és- mutat- ( ja a rongyot a lábán. Imre megfelel. Csöndesebb is lesz, hogy a többiek éhes tekin­tetét magán érzi. Az ajtóiban Dölmötlölr mégőgyszer elfogja: — Ugye nem felejted el? Az úgy volt, hogy: Van ne-keim egy ilmafeönyvem ... Eszti néni már megint a ba­­rak előtt matat. De most nincs lábas a kezében. Csak zsebken­dő. — Mi lelte, Eszti néni? — Jaj, az István, jaj, a sze­génykém ... Hát honnan ve­gyem én- neki a finom kosztot, a diétás eledelt? Az orvosok is csak [beszélnek, de akkora tu­dós egy sincs, hogy ezt meg tudná mondaná. Hát diéta a bableves? Hát honnan vegyem, mondja? Nem, ezt Imre sem tudná megmondani. Szerencsére siet­ni kell, mert a villanegyed nincs közel. Egy vöröstéglás háznál megállapodik. A kertben csen­des nyírek, tiszta kavics. Kiko­torássza a kulcsot és lefelé in­dult, a pincébe. Ott aztán jól fülébe húzza a sapkát, feikattintja a zseblám­pát és nekikezd az őrzésnek. Mert ez a munka. Nem a házat kell őrizni, nem is a kertet, — a pincét. A fiatalember azt mondotta, a múltkor be akartak törni. Hát az könnyen lehetséges, hi­szen a tüzelem kívül még, be­töltéseket is találhatnak a pin­cékben, Itt nines befőtt, csak \ szén, gyújtás és sok ócska lá­da. Megkongatná, hogy van-e bennük valami, de lelkére kö­tötték, hogy ne csináljon sok zajt. Ne zavarja az álmukat, járkáljon fel-alá szorgalmasan és. tartson szemmel minden ab­lakot. Úgy éjfél felé azért meggém­­berednek a lábai, akárhogy is járkál, Majd kicsik kezéből a lámpa. Leül hát az egyik ládá­ra s már kókkadna is a feje. De ébred a pince s nem hagy­ja aludni. Szűre árnyak surran­nak a fal mentén és a sarokba - hányt csutakok tetejében tró­nol a legkövérebbjük. A ládák oldala recseg, majd szétfutnak a széndíarabok is. A patkányki­­rály, úgy látszik, seregszemlét tart, mert egyre többen gyűlnek köréje. A drótablakon bekap a szél és kormos mázat szór rá­juk a faliakról. Hirtelen meg­ugranak az árnyak és a lyukak­ba lapuknak, de aztán újra kez­dődik a tánc. Imre megrázkádk. Loihámyja magáról az álam zsibbadtságát és ismét sétára indul. Talán va­lamivel zajosabban, mint az előbb, hogy az árnyakat -elijesz­­sze. Alig ér kétszer végig a pin­cén s lépteket hall. Az ablak felőli jöhetnek. Gyorsan fordul, de már ott térdel valaki és fe­szegeti az ablakot. — Halt! Állj! — de nem tud­ja, mivel menjen neki, hiszen fegyvere sincs. Sejtheti ezt a betörő is, mert neim fut el, bá­néin ráförmed. Imre felkap egy deszkát és az ablaknak tart. Ahogy ütnie, csörömpölve hull az üveg a lába elé és villanó fájdalom állítja meg, A vállához kap és csak akkor hallja a lö­vést. Utána mindjárt ajtóceap­­kodást is s aztán előtte áll a fiatalember, akihez felszegő­­dött. Maga sem tudja, hogyan ke­rült fel a lakásba. Ketten sür­gölődnek körülötte, a fiatal s még egy másik. Ennek a má­siknak a hangját hallotta a pin­ceablakból. Izgatottan vitatkoz­nak ketten, de Imre semmit sem ért. Még azt sem, hogy milyen nyelven beszélnek. Az asztalon üveg, poharak. A fiatal tölt és Imre szájához nyomja. Aztán ő te iszik. Resz­ket is a keze, Imre látja. — Sajnálatos tévedés — he­begi sápadtan. — A barátom külföldi és nem tudta ... Láto­gatóban van itt ... Azt hitte, tolvaj jár a pincében ... Imre a fejét csóválja. — Hát nem mondta neki, hogy én ...? Egyre zavartablb lesz a fiatal­ember. A másik odaszói vala­mit s erre összeszedi magát. Bizalmasan hajol Imréhez: — Nézze, mi mindent megtérí­tünk. Orvosi költséget, fájda­lomdijat ... Csak hallgasson a dologról. Fogadás volt az egész. — Tessék? — hősköi Imre. — Fogadtunk, érti? A bará­tom azt állította, hogy szó sem igaz a kisértetjársból itt a há­zunkban. Pedig mindenki tud róla, de ő nem akarta elhinni. Csak pár napira jött és eddig kivételesen csend volt ... Hol­nap pedig elutazik és ezért ... Mindig onnan- alulról ballatsza­(Folytatás a 8. oldalon.) A CSIKY ÁGNES MÁRIA KISÉMEUÁRÁS bészet”. Kinos, fuldokló köhögésekre gondolt, vérbányás-ra, -ha­lálra, és azt hallja hogy külön- szoba, meg vakbél. — Öt napja vagyunk itt, és lehet, nogy holnapután már lel is kelhetek. Oltó elgondolkozott. Hiszen akkor a vásár napján se volt ott már Vég-halomban, hiába is ment volna -be ... — Na látod, — mondta. — És kisvártatva: Gratulálok. Málun'kó csodálkozva nézett iá, -és egy kis pir futotta az arcára. 1— Hát /ezt is tudod? Pedig még nem nyilvános. — Mit? — ámuit el Oltó, és a leány tekintetét követve, a folyosóra nézett. — Ja? — mondta, mintha értené a dolgot. — Hát csakugyan komoly a dolog? — Nézd, azt is ő hozta — és Oltó (háta mögé mutatott, egy ezüstkosárba ágyazott virágdiszitményre.----Szép, — mondta Oltó, és- kicsit keserű lett a szája. — Direkt beutazott Végihalomból, és az operáció, napján süngiönyözött is, — dicsekedett Malinké. Oltót már fojtogatta a szóba túlfűtöttsége s fölkelt. Ek­kor bejött Kempelenné s a nyitott ajtón kézlobogtatva intett be a filcsúr: Pá, kedves. Délután még följövök! — Hát mi újságét hoztál, Sanyi? — Semmit, néni, kérem. Vizsgázni jöttem, és annyi a szaladgálnivaióm. De meg akartam nézni Málinkót is, hogy jól van-e már? — Hát, hogy érzed magad Dúenémáli? — Istenem, ahogy falun lehet. Tanítok és tanulok ... — Sokat betegeskedik még? — Nem mondhatnám ... Különben nem is tudom ... — Tavaly minden héten Guszti bácsinál járt, vagy föl­­hivatta, az idén. meg alig láttuk, — mondta Kempelenné. — Bizonyosan a Sanyi gyógyitgaüja, — kottyant közbe nevetve Málinlkó. , — De Mali-! — szólt rá az asszony. — Hisz egész Véghalomíban beszébk, — védekezett a lány. Oltó meg állt, szégyenfolttal az arcán, és valami roppant méltatlanságot érzett. Hát igy gondolnak ezek az emberek ő reá? Hát ennyit ért az ő törhetetlen hűsége Málinkóhoz? Csak azért, mert a nagybátyján segíteni akart s falúra ment, már- 159 -— Novemberben helyezték át a jegyző urat Véghalomba, addig Losoncon volt. Most közelebb került a kedves papához, mert a kedves papája törvényszéki bíró úr Besztercebányán ... No„ (Málinkót akarod látni? Már jól van, hál’ Istennek . . . És virágot isi hoztál neki? iSzép tőled. Hát csak menjbe — és buz­gó beszélgetésbe merült a ficsúxraiL Oltó kissé csodálkozva hallgatta Kempelennét. Megütötte az a hangsúly, amely a törvényszéki bíró úr-on volt. Valahogy elszokott az efféléktől, és csügged és fogta el. Nem, nem igy képzelte a találkozást. Hogy hogyan, azt nem tudta volna (hir­telen megmondani, de ez a sajátságos tiszteletteljesség a fics- , úr apja iránt, szinte fejcsóválásra késztette. Benyitott Málinkóhoz és, meglátta aranyihaját a vánko­son, mint annyiszor régen. Fürkészve nézte az arcát. Ő-e csak­ugyan? (Mennyire -más ez az arc, mint amelyet maga elé kép­zelt! Halálos beteg Látogatására készült, szemében, a haldokló lány viziója élt s most egy telt, egészséges arcot lát. Hiszen sápadt, szó sincs róla, de azért ilyen kövérnek még is.ose látta ... ■ Köszönt. Közelebb lépett és a szemét kereste. A szive megdobbant: a szeme a régi volt. Elfogultan nyújtotta át a virágot. IMálihkó nem nyúlt érte,, csak tágra nyitott szemmel nézett rá. — Bontsid ki. Nekem még nem szabad sokat mozognom. Kibontotta -és a takaróra tette. Aztán lesütötte a szemét és hallgatott. Mindaz, amit hosszú, kínos éjszakákon elgondol, amit rummal próbált elihaligattatni magában, a szenvedései, a gyötrő önvádak, az elfojtott vágyak, minden, minden végigzú­gott az agyán és a torkában fuldokolt. Egyetlen meleg, emlé­keztető szó kellett volna csak, és akkor ráborul az ágyra. Málinkó törte meg a csendet. Azt kérdezte: — Vizsgázni jöttél? Oltó fölnézett rá, kövérkés arcára, egy pillanatig habo­zott, aztán gépiesen (bólintott. — 'Igen. — Ma? — Holnap. Megint csönd lett. Aztán Oltó kérdezte; — Mi bajod van? — Hát nem tudod? Vakbél. — Vakbél? — Ez is olyan furcsán hangzott, mint a “se­_ 158 —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents