Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-03-14 / 11. szám

IRTA: I. H. ROSNY

'Samtomigeban laktam akkoriban,, egy az Isten háta mögötti falucskában — kezdte elbeszélését C'harlier tanár, r— A kormány jóvoltából ezerszáz frank fizetést húztam s ezért a pénzéit kellett piszkos parasztgyerekeket beavatnom az irás és olvasás mélységes titkaiba. Nem is lehetett reménységem, hogy valamikor jolbbra fordul a sorsom. Politikai személyiségeket, akik pártomat fognának nem ismertem, igy Ihát be kellet ennem vele, hogy mint valami távoli nagyon távoli remény kecsegtessen az egykor elérendő ezernyolcszáz frankos fizetés és a harmincötesztendei munka után majd elnyerendő nyoigdij. De míg egy napoin, beiaszenettem Salbourauxnak, a falu furájának szépséges leányába, Lucettebe. (Megjegyzendő, hogy a biró egyszersmind a leggazdagabb polgára is volt a községnek. Volt földje, rétje, szántója, legelője, erdője, vagy két tehene, öt ökre, ségy lova, meg "egy nyáj, birkája. Hát még mennyi kisebb nagyobb disznaja, amit mind jó pénzen tudott értékesíteni. És éppen azéit, mert mindennek jól ismerte az árát és értékét, mi sem természetesebb, mint az, hogy sohasem lett volna hajlandó olyan szegény és toprongyos alakhoz adni nőül a leányát, amilyen én voltam, én a néptanító! De hát Luiqette nem vallott ugyanolyan elveket, mint a papája és nem riadt vissza tőlem. Ellenkezőleg. Ha találkoztunk és köszöntöttem, világoskék szemével barátságosan tekintett ’iiám és fehér fogaeskája kivillant, mint gyöngysor, amikor felém mosolyogva fogadta üdvözlésemet. El is beszélgettünk néha és megértettük egymást. Ami aztán feltűnt a falubelieknek. Észrevették és — nagyokat mulattak rajtam. Sőt elmondták a dolgot a biró ipa,púnak is, aminek az lett a következménye, hogy valahányszor sízemibéhozott vele a véletlen és köszöntöttem, ő mindig félrenézett egyet s még csak aztán billentette meg nagyon hányaveti módon a kalapját.

Észrevettem, tudtam, hogj kacagnak rajtam a faluban. Két ségibeestem efölött és amikor csak tehettem, elkalandoztam, kirándultam olyan helyekre, ahol egyedül lehettem bánatommal. Kerültem az embereik tekintetét iés az espinettesi erdő volt a kedvenc bujdosóhelyein. Az erdő mintegy tizenkét kilométernyire volt baitongetól Szabad időmben ide jöttem és műit valami sebzett állat ba.sangoltam szerte, miközben afölött töprengtem, mi keresni valóm is van nekem ezen a világon?

Történt egy ízben, hogy csavargásom közben egy tisztáson megállottám. De akartam heveredni, amikor szemembe ötlött egy emberi test, amely az egyik tölgyfáitól csüngött állá s melyet ide-oda himbálta a szedő. Szegény embert egy kötél tartotta függve a fán; rémes látvány volt. Arcát kiékesfekete szia lepte el, szóval tisztában lehettem azzal, hogy minden valósszinüséig szerint akasztott emberrel akadt dolgom. Talán öngydkossal.

Az ijedtségtől egy percre meg dermedtem, de aztán megembereltem magam és igy szóltam magamhoz:

— Na és aztán? Neki most már jobb sorsa van, mint neked. ő legalább nem szenved most már.

Természetes ösztönöm azonban nem volt öissZhan,glean a szavaimmal. Mert hiszen akkor már- ösztöniszierüleg az akasztott felé siettem, hogy leoiidjam a szegényt. .Szerencsére falun nevelkedtem, értettem hát hozzá, hogyan kell fára mászni. Most is, alig -fél perc alatt fenn termettem a tölgyfa ágán és akkor, már nem került nagy fáradságomba, hogy megoldjam a végzetes kötelet és lesegütsem a dermedttestlü embert. Amikor aztán odalenn voltunk a földön mind a ketten, ahol lágy szőnyeget borított a rnejha, akkor hozzáfogtam a mentési munkálatokhoz. Értettem ehhez is, mert a Jusserand tanár népszerű előadásait szorgalmasan és azokból megtanultam egyetmást, hogyan kell első segélyt nyújtani.

Páciensemnek teste meleg

volt, még mindazonáltal hosszú ideig; haszontalannak bizonyult az én életrekeltési kísérletem ... Miár-már feladtam a reményt, hogy célt érjek, amikor az emberem végre mégis csak életjelt adott. Egy félóra múlva visszanyerte eszméletét és agyba-főbe hálálkodott.

— Hogy ostobaságot követtem el, — mondta — rögtön észrevettem, mihelyt ott lóig,am a kötélen ...

És aztán röviden elmondta, mi bírta rá az öngyilkossági kísérletre: baromfikereskedő volt P.. .-ben, de az üzleti ügyei sebogysem sikerültek. Efölött valló kétségbeesésében jött ide, hogy felakassza magát.

Aztán ezzel fejezte he előadását:

— Igazán borzasztó gondolat violt felakasztanom magamat.. . Figyelmeztetem is, barátom, hoigy ha valaha valami bánata

j lesz, soha a világért se kövesse az én ostoba példámat... De hát maga megmentette az éle> tét, nem illik, hogy hálából ezért keserves dolgokkal untassam.

'Még gyenge volt kissé és ezért felajánlottam neki, támasz' kodjon a karomba, én elkísérem P.. .-ig. Elfogadta ajánla- I tómat és vagy egy óra múlVa el is indultunk . . . Éppen akkor j értünk a város piacterére, ami- i kor véget ért az az ünnepség, amelynek keretében leleplezték a város szülöttjének! Daioques Verniontiers tizenharmadik szá I zadbeli francia költőnek szobrát ... A közönség oszladozni , kezdett, a zászlókkal díszített j térségen azonban maradt még néhány úr, akik akaratlanul is j észrevették érkezésünket, mert ! az ember, akinek megmentettem az életét, torkaszakadtából I ordítozni kezdett:

— iMinisztei. úr! ... Polgármester úr! Ide nézzenek! ... Ez az ember itt megmentette az életemet. Mert én felakasztottam magamat és már halott voltam, ő azonban megmentett

: és új lelket lehelt ibelém.

Azzal arrafelé tolt, ahol egy ■ csoportban állott néhány díszbe öltözött férfi. Én pedig 'csakhamar, ott állottam egy őszhaju, pirosarou ember előtt, aki előbb engem mért végig szemével, majd pedig, rákiáltott a baromfikereskedőre.:

— Miért akasztotta fel magát?

— Miniszteri úr, afölötti kétségbeesésemben tettem, mert elveszítettem egész vagyonomat. Azért hát bánatomiban kimentem az erdőbe és ott felkötöttem magam. Akikor aztán jött ez az ember és megmentett ... Azért aztán azt gondoltam hogy mert én szegény vágyót és nem adhatok jutalmat, illenék, hogy az állam adjon nek valamiféle mediálliát ... juta lomképpen.

Az ő-szhaju most megint felém fordult, figyelmesen végignézett rajtam, aztán bizonyos j nyers jóakarattal kérdezte:

— Ki .maga? Mi a foglalko- 1 zása?

— Pierre Charternek hívna! és, néptanító vagyok Santongeban.

— Helyes. Honnan tiudja hogyan kell tetszhalottakat étetre kelteni?

— Azt a doktor Jussé ránc népszerű előadásaiból tudom Olvastam őket, — feleltem.

Az elölhető úrnak eddig rideg aiicán naivul önhitt mosoly vonult el. Felkiáltott:----Oh, oh! ... Lám! Hát maga olvassa a doktor Jusserand előadásait?

— Igenis, kérem.

Akkor boldog mosollyal mond ta az öreg úr:

— No hát, fiam Jusseranc doktor én vagyok ... Én, a jelenlegi közoktatásügyi és szépművészeti miniszter . .. Maga pedig egy szerencsés fickó, Mert ilyen körülmények között persze nem tagadhatom meg öntől a medáliát, sőt az akadémiai pálmát is kijáratom, mert ha"valaki saintongei néptanító létére orvosi müveket olvas és tetsz hallottak felélesztéséhez ért, az nem lőhet közönséges ember. De ez még nem minden.

| Ezentúl figyelemmel kísérem magát, hogy előrejusson pályáján.

Válamra veregetett jóakaróan, aztán odaszólt egy fiatalemberhez, aki ott állt mögötte s megfagyta neki, jegyezze fel a nevemet.

j Ami meg is történt. A miniszter pedig, biztatóan szólott még

egyszer:

— Járjon csak tovább is ezien az úton, fiam.

Amikor. nagysokára, este, visszatértem a falumba, a saintongei lakosok mind az üdvözlésemre siettek. És ki volt az első? Nem más, mint a biró, aki Lucettet vezette karján. Üdvözölt. Nagyon nyájas volt, nagyon jóakaró, nagyon előzékeny. (Már messziről felém szólott:

— No iáim, öireg, Charlieiem! Hallom, medáliát kap, fiam. És ráadásul egy szép lila kiülni etést is, amit a gombi,yuikában hord az ember ... Ez aztán valami. Bizony, ez a kitüntetés az egész falut éri. Azért aztán ne is habozzék, de jöjjön, az én házamba, ahol majd a nagy nap örömére ürítünk egy-két butélia óibort.

Karon fogott és a háza felé kisért. Közben pedig l'épbennyomon odakiáltotta a falubelieknek, akik Lőrénk csoportosultak:

— Nézzétek, emberek, ez még csak aztán a legény a talpán! Bátor fiú ea! Ez már megcsinálta a maiga útját! Emeljetek kalapot előtte.

A jámborok csakugyan megsüvegeltek, mi pedig, a biró, Lucette, meg én bevonultunk a bíró uram házába. Ott ittunk, idogálftunk és közben az öreg egyszerre csak kijelentette:

— Öcsém, ma reggel még megtiltottam Lucettenek, hogy szóba álljon veled. Hiába, akkor/ még csak kölyök ember volt ma ga. Hej, azóta, estéiig,, nőtt vagy egy fejjel, ember lett magából is, feloldom hát a tilalmat ... De persze, ha kimarad a medália, vagy az ordó, akkor a tilalmam megint hatályba lép. Mert a koldus csak koldus marad ... Én pedig csak két dolgot becsülök: a pénzt és a kitüntetésieket . .. Persze meg aztán a jó állást; ezt majdnem elfelejtettem. A jó állás se fog sokáig késni, remélem ...

... Megkaptam az ordót, meg a mentési medáliát, az állást és Lucettet. Többet nem is remélhettem volna. De a miniszter kivánatúra folytattam, a tanulmányaimat, a közoktatás ügynek szenteltem magamat és kineveztek később a becsületrend tisztjévé is. Mindezekről a kitüntetésekről szóló okleveleket el kellett kiüldemem az apósomnak, aki most, valahányszor vásár van a faluban, mindenkinek megmutatja ezeket a hivatalos ii/ásokat ... Ami pedig imát most a históriám tanulságait illeti, megvallom, magam sem vagyok ezzel teljesen tisztában. ... Mit tanuljunk meg belőle ? Azt>-e, hogy az akasztott embert i minidig le kell oldani, vagy pedig azt, hogy a közmondásnak igaza van: az akasztott ember kötele szerencsét hoz.

Tőke LÁSZLÓ:

ITÁLIAI JEGYZETEK

takarékoskodnak a háziasszonyok. — 1974-lben az

olasz háziasszonyok 32 százalékkal vásároltak kevesebb húst, mint az előző évben. De a baromfi, és a tojás fogyasztás isi jelentősen, csökkent. Nem ősökként a rizs, a krumpli, a bab és a tészta fogyasztása. Emelkedett a narancs, az alma és a füge mindennapi fogyasztása. Ha még azt is ideírom, hogy, a statisztika szerint, az

autóvásárlás is esett, méghozzá 50 (ötven) százalékkal', akkor érzékeltetem a piac és a Lakosság hangulatát. Ha még azt is ideirom, hogy (például Róma telgyik negyede a Quartiere Trieste, például estéit 84 százalékban otthon, a TV. előtt tölti, akkor az sem különös, hogy a város 43 százaléka egyáltalán nem jár moziba. ■—- Ja, az idők nehezek! — mondják, és aki gyorsan óhajtja (éhségét elvenni, nem vendéglőbe megy, hanem állva bekap 'egy diarab

Winnipeg, Man.

1975. má.íc, 14.

lángost a Pizzeriá-tbaln, ami olcsó és jó.

X ^

ROHAMOSAN NŐ RÓMA LAKOSSÁGA. — Az utolsó tíz évben Róma lakossága 69 százalékkal növekedett. Éspedig: 490 ezer újlseülietettel es 660 ezer bevándorolttal. -Érdekes, hagy Nápoly lakossága “esaik” 348 ezer újszülöttei és 1124 ezer bevándorolttal nőtt az utolsó tiz év alatt.

X ^ ^

HIÁNYOS A MEZŐGAZDASÁGI LAKOSSÁG KÉPZETTSÉGE. — Az elmúlt (húsz év a-7

latt csaknem ötmillió olasz hagyta ott a mezőgazdasági munkát, jórészt azért, mert nem értett a modern gazdáiko dáslhoz, tehát munkája nem volit kifizető. A 'mezőgazdasággal foglalkozó ialkossság szánra jelenleg: 3 millió és 232

ezer. Képzettségük a következő teljes elemiislkolai képzettségük a következő: 31 százaléknak hiányzik teljes elemiisikolai klépzettséfge, 58 százaléknak van elemiisikolai végzettsége, 5 százalék analfabéta és csaik 6 százaléknak van tényleges mezőgazdasági képzettsége.

Manitoba’s Tax Credit Plans

PÁSZTOR JÓZSEF

AZ ATYAFIAK

mindig magával a tagadja s elszakította őt a külvilágtól és a maga életétől.

■Sárika még félt ettől a különös, érthetetlen, szent láztól, bár bámulta valami Ihiüfvös meghökkenéssel. Néha áhítattal közeledett a műterem ajtajához és szerette volna a szentély függönyét felrebbenteni, de visszariadt:

Néha hirtelen tele lett a szeme könnyekkel. Miért nem mennek fel a hegyek közé járkálni? A rózsák már elnyilnak s mióta hazajöttek, az ura csak dolgozott. \

A szakácsné jött ki a verandára.

— Nagyságos asszony, a kappan kész. A lepény is úgy jó, liia melegem tálaljuk. Küldhetem az eblédet?

Sárika szeme megrebbent.

— Tuldja, hogjyi az úr .. . Még dolgozik.

A szakácsné hátralökte fejét.

— Így nem lőhet rendes ebédet fő,zni! Egyszer két órakor, egyszer négykor tálalhatunk. Hiszen azért csináltunk lepényt, mert az úr szereti. Tessék bekopogtatni.

Sárika összehúzta a szemét.

— Azt nem lehet.

A sza/káqsnléi a két kezét a csípőjére tette:

— No, még ilyet se hallottam! Rendes házban ebédelnek tizenkettőkor, kettőkor, vagy háromkor.

Sárika mélyen elpirult. Felállt.

— Hozzák az ebédet.

Csak négy óra felé pattant fel a műterem ajtaja. Csobámez belépett a lakásba, úgy piszkosan, a munkaruhájában,. Harsány hangon kiáltott be:

*— Sárika! (Sárika! Jöjjön, csak, kedves!

Sárika riadt arccal bujt elő. Csobáncz mosolyogva intett

felé:

— Jöjjön, drágám! Nézze meg, mit dolgoztam!

És, már futott Is lefelé a műterembe vezető lépcsőn.

Megállt lihegve a szobor előtt. Sárika lábujhegyen követte. Motoszkálást hallott a spanyolfal mögül, halk dudorászást. A modell öltözött. Sárika érezte a modell émelyitő paríőrnjét. iKábultan állt meg a szobor előtt és érezte, hogy a lába lemeg.

A modell szava hallatszott a spanyolfal mögül:

— Mester kérem! Csobáncz mester! Az egyik harisnyám kívül maradt. Dobja be!

— 48 —

CsolíJáncz felindult:

— Dehogy bántom! Inkább sajnálom. Sőt vállalkozom arra, hogy egyiszer egy nagyot mulatok vele, amikor Inna néni nem tudja1.

Sárika éles pillantást vetett Csobáncz felé:

— Megtenné?

C'SObán|c:z ntyakasan felelt:

— Meg, én!

Csobáncz fájdalmasan elsimította a haját a homlokáról. Pici csiend után szólalt meg csendesem:

— Azt csak (nem akarható,ttad, hogy úgy éljek, mint ahogy Irma néni szeretnie?

— Ezt nem, de ...

— A mi életünk a fontos, a többi mind semmi.

Sárika a fejét csóválta.

— Ó, nem Géza. Egészen nem bírok elszakadni onlnét ... Hiszen ott él közöttük az édesanyám ...

— Nem bántottam, — szólt (közbe hűvösen Csobáncz. Azt azonban hiába akarja, hojgy én ne tartsak modellt.

Sárika elvörösödött.

— Annak a leánynak a fellépése, a mozdulatai, a tekintete . .. Hát ilyet ... Ilyiet ő még, nem látott, de magam sem.

A feje hirtelen meghajolt s a pilláira nedvesség futott.

A szobrász csodálkozva nézett a feleségére.

— Hát te is? Irma néninek nem magyarázhattam volna, de te csak (belátod, hogy a szobrásznak szüksége van a modellre. Néha kimos a velük való érintkezés, de formát kell adni az eszmének. És a szobrász, majdnem mindég az emberi testen keresztül fejezi ezt ki.

A szavak gyötrődíve bújtak ki a Sárika fogai között:

— Levetkőzött előtted?

Csobáncz határozottan, felelt:

— Ijgen. Meg kellett néznem .. . Ha mintázom, akkor is levetkőzik. Te nem tudtad?

— Tudtam, — felelte Sárika fojtott hangon — de nem is gondoltam soha erre. Én a művészetet valami nagyon szépnek, tündériesnek képzeltem . .. Csak az eredményt láttam: a kész márványokat, egy Bhidiast, Donatellót. A műhelytitkokat, hogy ismerhettem volna?

A kosarat félretette az ablak párkányára. A kezét szell— 45 —