Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-13 / 24. szám

JANCSI (Folytatás a 6. oldalról/ tosan azonos útvonalok, oda­viesza, saámtallamszoir. Napsü­­tékben gyönyörű látvány volt ragyogó tollazata, rendkívüli formasága, hegyes lépte, (büsz­ke fejtartása. Jancsi idejében,, sajnos, leg­nagyobb szenvedélyemről, a fil­mezésről, átmenetileg csak só­várogva várakoztam, film és egyéb lrozzá szükséges kellék 'beszerezhetetlensége folytán, micsoda -ragyogó felvételeket készíthetnék, s nem csak a ka­kasunkkal pukkaszthatnám iri­­gyeinket. Hja! A inegyvenes evek zordságiához tartozik ez is. Szinte -miagam előtt látom, ahogy egy-egy nagyobb rovart, legyet elkap. Ebben a mozdu­latban nem az éhség vitte a fő­szerepet, a vadász szenvedély. Ha a kiszemelt áldozat koppin­tásának távolságán kívül esett, bosszankodva utána nézett, de sohasem lépett le az útról, hogy a rózsat|ö|vek, vagy -dália csoportok között kövesse a me­nekülőt. Egyik legkedvesebb je­lenet vollt, amikor Bizsu ku­tyánkkal duetten vadásztak. A távolból nem tudtam jól kiven­ni, de ha nem tévedek, valami dongjó féle keringett egy bezárt körön belül, akárcsak egy he­likopter. Az eb, leült és fejé­nek kígyózó mozdulatával ki­sérte a repülőit. Jancsi, előre­­hajolva, szembe Bizsuval, hihe­tetlen hosszúra kinyújtott nyak kai leste az áldozatot. A jelenet, valósziinütlenül hosszú ideig tartott. Jancsi unta meg a vál­tozatlanságot. Felugrott. Pon­tosan a -kérdéses keringő, ellen­félnek éppen nem mondható bogár felé. Ahogy nehéz teste elhagyta a földet, lábait, össze­zárva, szabályos síkban vitte maga után, mint egy jól képzett sportoló. Elkapta az áldozatot. Miután lenyelte, Bizsuira (nézett és a mozdulatával valósággal boc-sánatkérést fejezett ki. A kutya megcsóválta a farkát, majd tovább mentek. Ekkoia harmóniát a legjobb vágónak is dicséretére lehetne írni, ha ilyen sikeresen tudna ollózni. (Ravaszság is akadt benne. Ezt a rossz tulajdonságát akkor észleltem, amikor illetlenkedése miatt megfedtem, vagy túlzott harciasságáért higgadtságra serkentettem. Tekintetével és mozdulataiban, a szó szoros ér­telmében kikérte magának vagy úgy tett, mint akinek semmi köze az egészhez és -ennek elle­nére zaklatják. Királyi méltósá­got öltve sétált le a -kertbe, s a terrasz lépcsőn, uhogjva, úgy vitte maga után, a farkát, mint­ha pávától -öröklött vért horda­na ereiben. Örök rejtély maradt, miéit nem indult sohasem társkere­sésre. Amikor már elérte a fér - fikort, még len'ézőbb, szinte megvető pillantással illette a baromfiudvar lakóit és messzi­re kerülte még a környékét is. Fajtájával egyben mégis kap­csolatot tartott, amikor ráfcezd­­tek a hajnali ébresztőre a ‘ ta­lált fiú” volt a legjhangosab-b. Ezt nem csak a közelsége miatt gondoltuk, de meg is volt hozzá a termete, akárcsak egy jól táp­lált baritonnak, igy nem került megeröltettésbe a versengés, melyhez nehezen szoktunk hoz­zá, -de a végén már észre sem vettük. Az egész környék ismerte, nevén szólította. Udvariunkba azonban, ha kap-ujaink valame­lyike nem volt véletlenül bezár­va,, mégsem lépett -be senki, aki ismerte, addig, inig családtag­jaink közül valaki nem jött ki Jancsi megregluiá-zására. Job­ban féltek tőle, mint hatalmas fair kas kutyánlkltól. Jellemző rá, hogyha valaki a kerítésen kívül szólította, azzal szemben min­dég barátságos magatartást ta- ILllsitolt mindaddig, amig a ki­lincsre rá nem tette a kezét, abban a pillanatban,, ahogy az ajtó megmozdult, máris borzol­ta tollát. Kertünk utcai frontja itetgjalább 30 méter a kakas a kertben végig kisérte azt, aki az úteáról vele társalgót. Rop­pant kedves látvány okozott, a­­ho-gy hatalmas sarkantyúival, cisámpásan gyalogolt közbe va­lamit motyogott is, sajnos nem lehetett érteni, liogy -mit. Az estharangszó után, mely nem esett öisisze vacsoránk idő­pontjával, aludni tért. A veran­dát választotta hálósizoicájáinak, amikor már kinőtt a férjem ágyából. Az egyik fo-no,ttszók keresztfáján kuporgott a hajna­li ébresztőig, amit, ha valaki elvitt és inem tett e helyére, szinte kereste: — Hová tettétek a kakas­ülőmet? — kérdezte tekinteté­vel és addig nézett, amig valaki a széket vissza nem helyezte oda, ahol állni szokott. Talán sokan csodálkoznak ezeken, a­­mit leírok, de, ha nem velem történik ék is kételkednék, de igy, mint egyik igen kedves ta­pasztalatomat könyvelhetem emJékeimhez. Jánosunk, még nem töltötte be élete első esztendejét, ami­no r egyik rokonunk esküvőjére mentünk a szomszéd kerületbe. Az állat problémát okozott. Mégsem akartuk egész napra -bezárni, tudtuk, hogy alkonyat felé hazatérünk, igy nyugodtan a kertben hagytuk. Jói idő volt. Nem unhatta magát, hiszen a kedvenc játszótársa Bizsu ku­tyánk vele volt. Keritésüinki 2 méteres vaskerítés, teljes biz­tonságot nyújtott arra, hogy át nem repülheti, sem el nem bi­­tangolhat, mivel! rés sehol sem volt rajta. A fényes külsőséggel meg­tartott esküvőt igazán kellemes érzéssel hagytuk magunk mö­gött. A fiatal pár Ida -és Laci ebéd mtán elutazott, igy a ven­dégsereg is eloszlott a kora dél­utáni órákban, keresztanyám, a menyasszony anyja, nem kis örömére, hiszen egy ilyen alka­lom annyi fáradsággal, -gondos­kodással1 jár. Mire hazaértünk esteledett. Első -gondolatunk a kakas volt. Jancsi, ilyen időtáj­ban a veranda feljáratánál va­dászta a kora esti bogarakat, Winnipeg, Man. 1975. júliius 13. Bizsu kuty-ns pedig a lábtörlőn ülve, pofáját első mancsaira fektetve -követte a másik moz­dulatait, mintha elszerette vol­na sajátítani ezt a műveletet. Bizsu, az ismert léptekre e­­lénik sietett. Jancsi nem! Hív­tuk. Máskor azonnal jelentke­zett, a kert bármely részéből előrohanva. Ma, hiába volt min­den kísérlet. Átkutattunk -min­dent. Hatunknak sem sikerült egyet megtalálni. A kakas nem került elő. Végig jártuk a szom­szédokat. Nyomoztunk, akár­csak egy bűnügyben. Senki sem tudott, vagy nem akart nyilatkozni — Gyilkosok! — szaladt ki a számon, -mert, hogy öldöklés történt, azt most már kétségte­lenül éreztem. Éltem is némi gyanúval és többször abba -az irányba fordultam, ahol meg­boldogult Jancsink jobblétre szenderült elképzelésem sze­rint. Ez a szomszédunk, ugyan­is előszeretettel vadászott a más tulajdonára. Egy szeren­cséje volt csupán, hogy -soha nem kapta el senki a tett pil­lanatában, de különféle jelek­ből észlelték töbibioldali szo-m­­dai az orvvadászat lehetőségét. 7 a mu II RT A: D. LÉNÁRT ILONA Ott ült az ablaknál Anna és» égő szemmel -bámult a felhőkre. | Más aszony biztosan sirt volna 1 a helyében, de ő olyan dacos, I magyanfajta volt, aki inkább el­harapja a -szájaszélét, hogy sem ilyen elérzékenyülést -engedjen 1 meg magának. Arra gondolt, a­­mit az orvos mondott délelőtt. “Feltétlenül azonnali levegővál­tozásra van szükség ... lehető­leg magaslati helyre kellene menni ... a Kékes volna a leg­jobb ...” A Kékes! Ugyan mi­ből! Nem volt még; eleg baj ed­dig is. .. . még ennek is jönnie kellett. Máris visszatértek gondolatai ahhoz a fájó ponthoz, mely hosz szú hetek óta rágódott lelkén. Hogy negyvenhat éves múlt és az az asszony harminc,. Ezzel nem lehet megküzdeni. Még , tíz évvel ezelőtt. . . igen, akkor vál­lalta volna. De most, ugyan mi­vel is harcolhatna, mivel hódít­hatná vissza az urát? Nincs már j olyan szava, olyan mosolya, I mely új volna Ödön előtt. És ; most ez a betegség ... Ödön még oly friss, ruganyos, ma is feltűnt, amikor utánanézett, a­­mdnt átment az udvaron, a ko­csihoz, -puskával a vállán ... i Persze tokban, vitte, mert kicsit i szemei'gett az eső ... hiszen annyira félti! Azt félti! De a fe- | lesége már nem .számit. Még ma is képes volt itthagyni és át­menni ahhoz, az asszonyhoz! j Anna gondolatvilágában a puska és Törökné egyet jelen- i tett. És- mert gyűlölte Töröknét, j gyűlölte a puskát is. Ha arra gondolt, hogy a puska megszer j zését saját maga mozdította e-j lő, a tehetetlen haragtól ököl- j be szorult a keze. Hát hiszen, ’ ha sejtette volna, hogy erre ' kell, dehogy is biztatta volna - Ödönt., dehogy is -engedte volna,! hogy meg,takarított kis pénzű- j két kivegye a bankból! A régi-, vei, azzal a rozzant fegyverrel soha sem ment volna Ödön a szomszédba, azokhoz az előkelő emberekhez ... Előkelő? Na hi­szen! Aki külsőségekben finom­kodik, a suba alatt pedig egy­általában nem finnyás, az nem előkelő, hanem nagy-képű. Más asszony urával kikezdeni ... de­­még ha nem is az asszony kezd­te .. . még ha egy nagy komoly szenvedélyről isi volna szó ... még akkor sincs mentség. Aki­nek gyermekei vannak, az min­dent csak a -szülő szemszögéből ítélhet meg. Az nem cserélget­heti úgy a férjeit, mint egy hollywoodi sztár. Csak egy fér­fi létezhet számárra, a gyerme­kei apja. És akármi jön, akár,­­mi jön, ki kell tartani mellette mindenáron. Ha úgy hozza az élet, még az ember boldogsága árán is . .. Mint ahogy kitartott ő maga is.. Pedig volt idő, mikor azt, hit­te, hogy ez képtelenség, bele­pusztul. És mégis Ödön miellett maiiadt. Hát érdemes volt? Most, mikor legnagyobb szük­sége volna riá, mikor már sen­kije sincs rajta kívül, mikor be­teg . . . Az ajkába harapott. Nem baj . . . Nem számát — igyekezett megnyugtatni magát. De nem sikerült. Hogy is mondta Ödön, mielőtt elment, “Ne félj, nem lesz itt semmi ,baj. Majd -gondol­kozunk és biztos, hogy lesz va­lami megoldás .. Lesz . .. Igen, lesz! — mar­kolta meg a karosszék -karfá­ját Anna s a tekintete kemény és hideg lett. — Utóvégre nem kell megvárni, míg a betegség végez vele! Az a lehetősége meg­van az embernek, hogy eldob­hatja az életét, ha elviselhetet­len. A gyermeknek már nincs szüksége reá ... boldog asz­­szony .. . anya .. . még a nagy ünnepekre ,sem jönnek mindig haza ... a maga életét éli1 ... természetes is ... A szülő soha­se várjon hálát a gyermekétől s ha mégis kap, tekintse ajándék­nak. így hamarább is kap, mert ... eh, nem fontos! Most már semmisem fontos ... Lehunyta a szemét és kegyet­len, majdnem diadalmas mosoly jelent meg az ajkán. A pus­kára gondolt a gyűlölt puskára, Ödön szemef-ényére. Azzal ... igen azzal ... még -ma éjjel ... minek halogatni? Most már nyugodt volt. A halálra nem. is gondolt, csak arra, hogy nemsokára megszű­nik az élet, mely elvisetllbetet­­len. Akkor is nyugodt, majdnem derűs volt az arca, mikor haza­jött Ödön. — Nem, nem- is láttam sem­mit ... — felelte a félifi, miköz­ben óvatosan, majdnem gyen­géden a kis dohányzóasztalra fektette a bőrtokos puskát. Persze, hogy nem látott sem­mit, mikor ki sem mentek az erdőbe ... — -gondolta Anna. — Akarsz vacsorázni? — kérdezte. — Igen, vacsorázzunk .. . az­tán úgyis szeretnék valamit megbeszélni veled.. . Szivenütve pillantott rá az asszony. Megbesz-éini? Mit? Mit határoztak el ezek ketten o­­daát? Talán válás? Az a nő gaz­dag . . . d-e a korküüömriség- még­is . . . ah, dehogy, Ödön nem le­het .. . nem lehet mégsem ilyen hitvány, hogy éppen most .. . Vacsoránál -egy falatot sem tudott lenyelni. Lopva figyelte J az ura arcát. Nagyon sápadt volt ez és elgondolkozó. Mikor aztán Ödön -cigarettára gyújtott és még mindig nem beszélt, meg szólalt Anna nyugalmat eről­tetve hangjára: — Nos? Ödön most felnézett rá. És az asszony meglepődve látta, hogy szemeinek -kifejezése mennyire ellentétben áll arcá­nak nyugodtságával. Leírhatat­lan tekintet volt ez. Volt benne­­fájdalom és öröm, lemondási és diadal. — Nos-? — kérdezte újra, de most már türelmetlenség reme­gett hangjában. Ödön kissé elmosolyodott és kényelmesen hátradőlt a szé­ken. — Annyira érdekel? — kér­dezte. — Hát azt akarom meg­beszélni veled, hogy hova isi u­­tazhatnál? Sajnos, nem .nagyon válogathatunk a magaslati he­lyek között ... tekintve, hogy báz-ony számunkra külföldi szó­ba sem jöhet. Persze, hogy a Kékes volna a legjobb, de előbb meg kellene érdeklődnünk, hogy milyen áraik vannak. Anna el-ke-rekült szemmel Ihal­­g;atta. Az első pillanatban nagy­szerű, meleg öröm járta át. Hogy hát mégsem ... mégsem valami borzasztó dologról van szó. De aztán hirtelen öszerán­­dult a szemöldöke és -közbevá­gott — Mit beszélsz erről, mikor Úgyis tudod, hogy nincs pén­zünk rá? — De van, — felelte nyugod­tan a férfi. — Igaz, egyelőre nem sok, de (rövidesein ... Honnan? Honnan a pénz? Tőle kapta? Attól az asszony­tól? Nyilvánvaló ... T-ehát ezt beszélték meg ma délután. Nem tudnak addig várni, amíg el­pusztul .. . Útban van itt ... Oh, hiszen ez még sokkal csúnyább, sokkal rosszabb annál, amit várt! — Honnan van a pénz? — kérdezte hirtelen érdes hangon. lödön megütközve nézett rá. — Az lényegtelen — felelte sértődötten. — Fontos, hogy van. Azt gondolhatod, hogy be­csületes utón jutottam hozzá. — Kölcsön? — nézett má éle­sen az asszony. — Egyelőre még az, de (remé­lem pár napon belül ... ! De Annát ez már nem érde­­! kelte. Felállt és jeges hangon j uiondta: — Igen. Értein. Adósság. Miattam kérlek ne csinálj adós­ságot. Add vissza a pénzt! Én­nekem arra nincs szükségem. Jóéjszakát ... Hirtelen megfordult és ott­hagyta az -urát.-Az állandó láz­tól amiugiyis gyenge volt s most attól félt, hogy összeesik. De azért emelt- fővel, határozott lépésekkel menit ki, amint azon bari becsukta az ajtót maga mö­gött, már elhagyta az ereje. Szédülő fejjel vánszorgott az ágyig. Percekig nem is tudott magáról. Csodálkozva érezte, hogy teljesen megnyugodott. Már nemi érdekeire az egész do­log. Olyan megvetést, majdnem undort érzett az egész világ iránt, hogy valósággal -szomja­zott az elmúlás után. Hüteten felült. Hadlgatózott. Mély csend volt a másik szobá­ban. Ödön biztosan az irodá­ban van az ispánnal. Csendesen felkelt és benyi­tott az ebédlőbe. Senki sem volt ott. És a puska szép, sárga bőr ­tokjában ott feküdt az aszta­lon. Még csak nem is remegett a keze, miko,r utánanyult. De abban a pillanatban, amikor fel­nyitotta, hirtelen elakadt a lé­legzete s megmerevedve bámult rá. A tokban nem puska volt, hanem újságpapír! Percekig -értelmetlenül nézte. Aztán a lehetőségiek kavargó ziuhataga öntötte el agyát. Egy­szerre megszűnt a nyugalma. Lázas izgalommal ráncigálta ki j a tokból az újságpapírt. A gyű­lölt puska nem volt sehou. Egy pillanatig gondolkozott, aztán úgy, ahogy volt kifutott a szobából a hűvös őszi estébe. Futott, futott végig a kerten, át a majoron, egyenesen János ko­csis ajtajához. Ott bekopogott, türelmetlenül. Az ajtó rögtön felnyílt. — János fiam ... — lihegte elfuliadva — -hol voltatok ti ma délután? János kissé riadt vigyázzba vágta magát. — Mi kezitcsókolom? Mi ké­rem a városban voltunk. — íMerre? Hol? Kinél? János a pipája -csutkájával vakart egyet a fején. — Mi kérem a Kelemennél voltunk, -aztán meg a Balog Ügyvéd urnái. — Igazán? — mosolygott ed hirtelen Anna, mintha va járni na-gy, nagy ajéndékot kapott volna. — Köszönöm János .. . Isten \ I áldjon meg ... Es már ment is vissza a ház felé. Lassan, andalogva. Kele­men, Balog ... Kelemen, Ba­log . . . muzsikált -szivében az öröm. Kelemen a puskanrüves ... Balog ügyvéd, aki szerelmes Ödön puskájába ... Most már értette mi történt. Ödön eladta a puskáját! Eladta legdrágább kincsét, iegkedve­­sebbhol-miját. . A büszkeségét. Élet egyik legnagyobb örömét! Eladta, hogy az árán vissza­vásárolja felesége egészségét. Eladta -és ezzel lemondott a jo-g­­cimről, mely addig lehetővé tet­te a szomszédolást. Ezentúl már qsak nagy ritkán mehet át. A- háruni isi volt -köztük, vége van. Ödön lemondott róla. -Lemon­dott, őérte ... Észre sem vette, hogy már be ért az ebédlőbe. Csak akkor esz­méit magára, mikor előtte állt az ura. És akkor, -egyszerre annyi mindent akart mondani, annyi érzés öntötte el a lelkét, hogy egy szót se tudott szólni. Csak nézett az urára némán ési a sze­méből nagy, forró cseppekben hullt a könny, ő, aki nem sirt soha, most az egyszer nem sze­­giyelte a könnyeit. Annyi volt ez mintha térdrehuHt volna az ura ellőtt, boldog alázattal. A kéményből égett tobszag, vagy a konyhájuk fedői kitűnő pecsenyeillat szivárgott a meg­­kánositott porták felé, sokszor niin.den héten. Egyszer: nyúl, máskor, liba, pulyka, 'csirke, tyúk. Tojás, rendszeresem el­tűnt, tüzelőről, kerti szerszám­ról nem is- szólva. És mégsem tehettünk semmit, pedig ügy­véd, törvényszéki bíró és ha­sonló bűnügyhez értő szom­szédság akadt, nem is -szólva a rendőrkapitányról. Az, aki megfosztott miniket ettől a kedves, feledhetetlen háziállattól, bizonyára nem disz kakasnak vitte el, 'hanem gyil­kosságra vetemedett, amire- mi, még egy éhínség közepette sem lettünk! volna képesek, ha ott Jancsi játsza az egyetlen en­nivaló szerepét. Családunkban soha, senki sem áthúzódott, de akkor este, ha azt, aki ezt a jóvátehetet­len hibát elkövette megfogta c,saládoin tagjainak “jó kíván­sága”, úgy a mai napig -sem he­verte ki gyomorbaját. Isten ne vegye bűnül, de a magam akko­ri szavait ma, a Jancsi iránti megemlékezésem alkalmából felújítottam. Budapest, 1948 augusztus 8. Magyar Hanglemezek 8-TRACKES ÉS CASSETTE TAP EK Legolcsóbban, legnagyobb válasz, tékban kaphatók. Kerje ingyenes lemezárjegyzékünket. Szappanes Record Shop 3u+o tast 123 St., Cleveland, Ohio. 44120, U.S. Telefon: (216) 961-M24. Országát ez évben jobban ismerje meg. Az Ön országa arra vár, hogy megismerje. Szelíd tavak és nagy folyók, szűz erdők szárnyaló hegyek, rendezett városok, békés kisvárosok és faluk, várják látogatását. Ezek kultúrájukra, hagyományaikra és történelmükre hívják fel figyelmét— igazán otthon érzi magát. Miért nem hívja meg barátait, vagy ro konait tengerentúlról, hogy csatlakozzon Önhöz? Meleg és barátságos fogadtatásban fog részesülni, rokonszenves és vendégszerető emberek részéről 'bárhova is megy. Az Ön utazási szakembere, vagy szállítója segíteni fog személyi utazásánál, tanáccsal szolgálva, hogy milyen helyeket kell meglátogatnia, továbbá milyen dolgokat kell meg­néznie közelebbről, vagy a továbbiakban. Keresse Kanada megismerését több úton, túrákat és más kombinált utazásokat is beleértve. Canadian Government Offirp nf Tnnrism Office detourismí rli i P.nnpHa Loszor vitéz (Folytatás a 2. oldalról) — A huszárt, a huszárt oda kell adni- Vica cicának . .. A nagymama gyöngéden meg csókolt s elfojtott zokogásai mondta:-— Vica-cica a -mennyország­ba ment, angyal lett belőle. Emlékeim itt elmosódnak. -Seho-gyse tudom elképzelni, mit éreztem és goiido-.taiii én akkor. Egy kép azonban tisztán áll szemem előtt, oly tisztán mintha nem is húsz év előtt, ha­nem tegnap láttam volna. Ismét | szüleim házában voltam. Forró I nyári délután volt. Az udvar te­le volt suttogó idegenekkel, a­­fciik kíváncsian nézték az előt­tünk álló kis -éiükopoirisót. A nyíló hársfavirágok illatába viaszgyentyák és, hervadt lomb szaga vegyült; a pap halk han­gon énekelt, közbe hallatszott a háztetőn bóbiskoló galambok turbékolása. Én a fekete szala­got néztem, amelyet a szaiima­­kalapomra varrtak; közbe a ka­lap karimáját rágtam- és sírtam, mert a mama is sirt. A mama halálsápadt volt, né­ha egy elfojtott sikoltás tört :ki a melléből, ilyenkor görcsösen szorította ősze a -kezemet, a­­melyet fogya tartott -ési én azc hittem, hogy -össze kell dőlte az -egész világnak. Talán mégis jó lett volna Vi­cának odaadni azt a huszárt? Mikor másnap ebédhez ül­tünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa kedvetlenül tolta el maga elől a levest, a mama pedig nedves szemekkel bámult arra az üres helyre. — Szegény gye. íme keni, — mondta remegő hangon, — hal­doklásában már nem is ismert rám, folyton valami huszárt emlegetett lázában ... Most már magjain is letettem a -kanalamat. Most már tisztá­ban voltam azzal, hogy jó lett volna Vica-cicának odaadni azt a löszön-vitézt, lelkemben pedig földerengett a földi boldogság hiú voltának homályos sejtel­me. Húsz év múltán előttem van a lószőr-vitéz, amelyhez a sze­gény Vica halálában i-s hü ma­radt. Nem tartozom még azok­hoz, akik: már leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mind azt, amiért küzdők s amit még remélek a jövőtől, ha még egy­szer szemtől szembe állhatnék Vicával, odainyujthatnám neki a huszárt és azt mondhatnám ne­ki: — Nesze, Vica-cica, pattoga­tott kukorica, — nesze, bizony Isten, igazán neked adom a ló szőr-vitézt!

Next

/
Thumbnails
Contents