Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-13 / 24. szám

2 Winnipeg, Man. 1975. július 13. HARMINC ÉV ELŐn... IRTA: NAGY LÁSZLÓ Vigasztalanul iszemergél a havas eső és litt álluinlk hosszú libasorban a Gemeinde udvarán felállított népkonyha előtt. Ez a mélypont. Előttem: a barakk­­tábor valamikor jobb napokat látott családjai, mögöttem F. grófnő, a csajkát helyettesitő, drótra fűzött konzervdobozza'. A grófnő vakmerő személy, látsizik, hogy kékvérű, ő nem gyűjt, csikkeket az országúton, hanem egyszerűéin leinti az a­­merikai teherautókat, kicsit mosolyog, pár szót szól angolul és kéri a cigarettát. Tegnap én is; kipróbáltam ezt a módszert. Lesbenálltam a he­gyekben, a legélesebb kanyar­nál és intettem egy közeledő bnujck-nak. Koromfekete néger ült a volánná®, egyedül. Kerek­­renyilt, ijjedt szemekkel bámult rám, tovább hajtott, de alig' pár méter után mégiscsak fékezett, s valamit kiáltott angolul. Oda­mentem. Kinyújtott fekete ke­zeiben három Chesterfield volt. — Thank you! — mondottam összeszedve középiskolai angol tudásomat —-1 never forget! .. . Láttam a néger sebes lélek-DALOLJUNK... HOLDVILÁGOS ÉJSZAKÁN ... Somogyi Gyula verse, Eisemann Mihály zenéje. Százezernyi Hamupipőke, Jár az utcán kicsi cipőben, Nappal nem jön királyfi, Nem is győzi kivárni. Hát jó néki akárki ám. Hoidvilágos éjszakán, Miről álmodik a lány, Hogy jön egy királyfi tán, Hófehér paripán. Ez az álom oly mesés, Ámde jön az ébredés, A királyfi oly kevés, Az, hogy jő, tévedés. És mégis mig kicsi fellegek úsznak az ég peremén, s Mig őket nézni lehet, örökéletii lesz a remény, meg a regény. Holdvilágos éjszakán, Miről álmodik a lány, Hogy jön egy királyfi tán, Hófehér paripán. LÓSZŐR VITÉZ IRTA: HERCEG FERENC Nem jó, ha az ember régmúlt idők emlékei közt kotorász; a visezajöhetetlemül letűnt napok lehellete bolondos gondolatokat kelt a legjózanabb főben is. Mikor a múltkoriban ki kel­lett hurcalkodnunk pégi csalá­di házunkból, a padlás egy sö­tét zugában, a kéménykürtő mö gött, vesszőből font bölcsőre a­­kadtam, amely szín ültig volt eí­­sárgult irományokkal, elfakult rongyokkal ési cifra gyermek­­cókmókkal. A sok tarka-barka holmi közt turkálva, e|gy bőr­ből készült huszárra bukkan­tam, amelynek láttára egy csa­pásra fölelevenedteki agyamban a gyermekkor szunnyadó emlé­kei s csillogó pillangók fölza­­vait rajaként nyüzsögtek kö­rül. A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó boldogság, fájdalmas csalódás fűződik hozzá! Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orria hiány­zott; kopott, foszladozó egyen­ruhája alól itt is, ott is előbuk­kantak a drótbordák és alóször töltelék; hanem azért a két­­arasznyi legény merev szemével keményein és marconán tekin­tett rám, mint egy rokkant vi­tézhez illik, ha huszonöt év múl va visszontlátja régi generáli­sát. Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végig> küzdöttünk a baromfiudvar po­rondján ... Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott pulyka­népség. ha szilaj harci rivalgás sál közéje nyargaltunk. De nemcsak vad harciszomj, zetét. Nagyon megijedhetett szegény, nyilván azt hitte, hogy hegytetőről jött SS vagyok. Ve­lük van tele az egész Alpok. Aztán intettem egiy másik ko­csinak is, de az nem állt meg. Rosszképü fehérek ültek benne s az egyik kiköpött. Nussdorftól Dégaadüirfig négy kilométer az út. Hála Istennek, rengeteg amerikai gépkocsi köz lekedik itt. S milyen jó, hogy a legtöbb amerikai katona do­hányzik. S milyen .szerencse, hogy az amerikai cigaretták nem szopókásaik. A kövér, katonariuhás bajor a Gemeinde épülete ellőtt megi­­kavarja a kendért. A szél felénk fújja a förtelmes szagot. Micso­da bűz! S milyen lehet az ize!? A tipikus bajor kotyvalé'k va­lóban kritikán aluli. Egyik kar­társam állapotos felesége az el­ső, aki kevéssel az “ebéd” után visszaadja a germán anyaföld­nek. Déliután, a zimankó ellenére, egyik sorstársunk fölmegy a hegycsúcsra szamócát szedni. Kopár sziklák és undok viperák között terem a sízamóca. Talán gyakran nemes lovagiasság; is hevitette szivünket. Mikor vö­rös cicánk egyizben három na­pig se mutatkozott a konyhá­ban, daliás fogadalmat tettünk, hogy 'nem eszünk és nem iszunk mig barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan. Útra is keltünk, kalandos föl­fedező útra. Leszálltunk a föld sötét gyomrába, a hűvös pincé­be, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama téli ré­pái rügyeztek szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlé­keztetett csak a napsütötte föl­világra. Bátran fölnyomultunk a iszénapadllásra, ahol a ho­­mányban zizegő széna között ciirfcogó patkányok surrannak... A macskát végre a fáskamrá­­ba'n, fedeztük föl. öt apró, cica társaságában, amelyeket szere­tetteljesem nyalogatott. Ej, minő más, minő ejgészen más is volt akkor minden! Egy év volt a végtelenség,, a világ határa a szőlősdombokig ter­jedt, a ház birodalom, az udvar tartomány volt; a galambdúcot szédítő magasságú toronynak néztük, a tűzhely alatti hamu­lyukat, barlangnak. A nap ese­ménye a szinbein talált tyúkto­jás, vagy a vizes vályúiba tola­kodott förtelmes, béka volt; egy réz paronhüvely birotofeában gazdagoknak éreztük magun­kat; egy betürt ablaküveg, kész katasztrófa volt. Ha új játékot; kaptunk, el­kérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt, amelyek aztán jelen­tőségteljes kctkodácsolással és irigy hápogással nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi fecskénk volt, a szomszéd verebei szit­kokkal fogadtuk, ka háztetőnk­re mertek ülni. A szobabútorok néma, de ér­telmes lények voltak s ha rossz­kedvűnkben megrugtuk az asz­talt, utólag titokban megsimo­­gatbuk, hogy kiengeszteljük. A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeiink) voltak, akik bizal­maskodva dörgölőztek hozzánk s szigorú hangon adott paran­csainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették. A kút mélyéből csodálkozó, és kiváncsi gyermekfejek kandi­káltak föl, a mama befőttes. ü­­vegeíit a feketie ember befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de az­ért mégis féltünk tőle. A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kerti füvében liemperegjhes­­sünk, — az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat úsztassa. Az est homályában a ház e­­lőtt hajszoltuk) a haragosan bú­gó bogarákat, ha pedig a haran­gok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos zsibongás. szállta meg tagjainkat és fölki­­vánkoztunk a mama puha, ölé­be, ahol ketten is elfértünk. Egy ideig még a fényes holdra bámultunk, amelynek tányérjá­ban) ott áll az öreg, hátán a rő­­zsecsomóval s mig apa a szom­szédokkal beszélget, háborúról, járványáról -és adóról, álom­órákig tarthat az út, amíg föl­ért De az ő felesége is állapotos és klülönös kívánságai vannak: — Miklós,, hozz szamócát, mert én állapotos vagyok! Miklós, hozz friss vizet, mert én álla­potos vagyok! Miklós, vigyél sétálná, mert én állapotos va­gyok! Miklós, hányj ibiukfencet, hozz egy kígyót, — mert én 'ál­lapotos vagyok!... Miklós mindent megtesz. Szép tőle. De vájjon meddig bírja? És meddig .báirjuk -mindany­­nyian ezt aiz állapotos BÉKÉT? J.ánJo,s másik irányba indul minden délután. Vagy három 'kilométert ballag a hegyek kö­zött, Sonnhart nevű falu felé. Ott át lehet látni az inn folyó túlsó partjára, Braninemburgba. Átkelni nem lehet, mert az a­­merikaiak széjjelrombolták a révet, hogy éjnek idején ne tud­janak átszökni a hegyekben bújkáló SS fiúk. De át lehet látni; a túlsó partra, ahol tönk­rebombázott vasúti állomás he­ver. Figyeli az újjáépítő munká­latokat és, hogy mikor indul meg a közlekedés? Mikor indul az első vonat, amely hazaviszi? . .. HAZA!!! Ő azt várja, mert ő hazatér­het. A többiek nem térhetnek ha­za. Jómagam is homlokomon érzem a bélyeget: “HÁBORÚS BŰNÖS’’ és valószínű, rajta va­gyok a listán, mint újságíró, aki “cikkeivel meghosszahbitotta a háborút” ... De csak pár hónap még! Ta­lán elgy év, talán kettőt, talán... No nem! Három 'év semmi eset­re sem lehet! Maximum másfél év és 'Magyarországról kimegy az orosz! Ez biztos, mint a ha­lál! ... (A naptár 1945-öt mutat.) ■Béla még Simphoniát szív. Neki még van, mert ő szombat­­helyi. Én már Szombathelyen is hontalan voltam. Gyűlölt ti­szántúli menekült. Nekem már ott is csak néhanapján volt részem ekkora luxusban. Néha látogató jön Dégen­­dorfból. Hozza az új híreket: ebben, vagy abban az erdőben megint akasztott embert talál­tak. Kerek, bajuszos arcáról or­dított, hogy magyar. Nyilván nem szere'llmi bánat kergette öngyilkosságiba . . . Pár deka húsért, egy kiló fe­kete, .ragacsos kenyérért órákig áll sorba a nép Egy napi élei-Magyarországi magyar ÜGYVÉD DR. RACSMÁNY BÉLA a budapesti ügyvédi Kamara volt tagja. Manitobái gyakorló ügyvéd, közjegyző, uj címe: 203-504 Main St., Winnipeg, Man. R3C 1A7 — Telefon: 947-1513. ittasan hunyorgattunk egymás­ra: ej mit! csak legyünk egy­szer az ágyunkban — jöhet az­tán háború, kolera és adó! ... Amint a fölforditott bölcső előtt térdelek, lelki szemem e­­lőtt megjelenik egy régi elfelej­tett gyermekalak, Vica húgom, ötéves kotlában meghalt torok­gyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz éve, hogy a halál csontkeze le­törte azt az éretlen kis ember rügyecskét. LÁ seih, amelyet ha­lála rajtunk ütött, régóta be­hegedt, arcvonásai máir-rnári el­mosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá. Csodálatos.! Most egyszerre; me­gint magam előtt látom, meg,­­lepő közvetlenséggel. Bájos, izmos gyermek, buza­­virágszeinmel, kurtája nyírt szőke fejjel: beszédközben kis­sé selypit, fejét rendesen oldal­vást szokta tartani. Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azon­ban nem tudott megbarátkozni az előtte szokatlan hangzású névveil és Vicának szólította. Én ! csak úgy; Vica, cica, pattoga­tott kukorica! Hevesvérű, örökké izgp-moz- Só gyermek volt. Sokat kotnye­­leskedett a konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal ki­zavarta, kacagva polkázott vé­gig az udvaron. iHozzám nagyon ragaszkodott egyébiránt könnyben hivő volt, mint. minden jószivü gyermek sí fölötte szeretett volna fiú len­ni. A kertkeritésen végzett erő­­mutatványaimnak ő volt a leg­­halásabb közönsége, ba pedig a huncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletben napon­ként végig,küzdöttem a városvé­gi cigánygyerekekkel, nagy sze­mében kHgyult az őszinte lelke­sedés tüze. A szegény Vica csodálatos ( rajongó szeretettel viseltetett az én lóiször-vitézem iránt. A hun- j szár volt álmainak a tárgya, a huszár után való reménytelen vágya keserítette el fiatal éle- ] tét. Ha valamit szépnek, elra­­giadóinák, fenségesnek akart jel­lemezni azt mondta: olyan, mint a huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vonta­tott, monoton hangon: — Add nekem a huszárt! — Majd,, ha fagy . .. — Add nekem, — ismételte fáradhatatlanul. — Ne nyafogj, Vica! — Maga nyafogsz! Ebből rendesen egésizséges csetepáté fejlődött, amely csak­hamar elfeledtette velünk, a vi­ta tárgyát. 'Szüléink iniem ügyel­tek Vica sajátságos szenvedé­lyére, de különben is meg va­gyok győződve, hogy egy más, habár egészen hasonló hús zár­­nem elégítette volna ki húgo­mat, — neki az én huszárom kellett, ennek individualitása gyakorolt rá oly bűvös varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig követke­zőképpen esett meg: Nevemnapja volt. Uj ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét ajándékon talál- 1 tarn kifogásolni valót: az árá­nak az volt a hibája, hogy nem ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág egy darabban volt, én pedig abban láttam az ele­gancia netovábbját, hogy az ember hébe-korba levesse kabát ját. örömöm első mámorában, sugárzó arccal futottam a iszom szédságban lakó nagymamához, hogy kellően bárnultaassam magamat. Vica természetesen velem volt. A nagymama udva­rán nagy tyúkketrec állott, a­­melyneki a tetejére néha föl szoktam mászni, hogy egyet­­kettőt kukorékoljak. Most is megtettem, s amint ünnepi 'han­gulatomban, a tetőn gugolva, karjaimat billegettem s metsző hangon süvítette, Vica odalenn tapsolt elragadtatásában. Jóked vünknek csakhamar vége lett. Lemászva a ketrecről, ,egy szög­be akiadtam és, — Jézus Mária! az uj kabát könyökén három ujjnyi széles hasadás ásított. Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, húgom elsápadt ijed­tében. A nagymama hiába ké­szítette elő legédeisebb cukros süteményeit s a névnapra kiá­­ró ezüst-húszast, be sem néz­tünk hozzá, hanem bánatos szívvel, őgy elégtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon intózta­­tó igazságot fognak tenni! Sze­gény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó sízive az én nyo­moromon, amint mellettem ti­pegett. Egyszerre megfogta a karo­mat. — Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat... — Tudsz te varrni, Vicca? — kérdeztem bizalmatlanul. — Én? ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem ve­szi észre ... Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy mag,am is neki­bátorodtam. Otthon egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a ma­ma varróasztala körül, mig a met kapunk egy hétre. Vájjon meddig mehet ez így? A bürgermelsteri szé|k;ből tegnapelőtt leváltották a Hit­­lernrendszer emberét. Helyén inast egy papírgyári munkás ül, aki állítólag azért nem megy vissza gyári munkásnak, mert hat “lyukas” éve alatt kijött a szakmájából. A “hat lyukas é­­vet” a dachaui koncentrációs táboriban töltötte mint meg­rögzött kommunista. Az ameri­kaiaknak ő a legmegfelelőbb. Haragszik Hitlerre éis. haragszik a magyarokra, mert azok — szerinte — nácik ... A parasztok is haragszanak Hitlerre: — Mi már akkor tudtuk, hogy Hitler- elveszti ezt a hábo­rút — magyarázzák most úten­­útfélen — amikor a templomuk tornyából elvitték a harango­kat .. . Ez a iszedlemidús megállapítás a német haditermeléssel vág egybe. Hogy aztán Hitlernek el­vitathatatlan érdemei is van­nak? . . Hogy a népének na­gyobb darab kenyeret akart ad­ni ezzel a háborúval, hogy neki köszönhetik a technika minden vívmányával felszerelt .pártái­kat, a villanyfnrészt, a trá)gya­­lé-szivót, korszerű mezőgazda­­sági gépeiket, a tágas,, hyigémi­­fcus, vizvezetékes istállókat, s mindazt, amiről a magyar, ro­mán, vagy szláv paraszt nem is szükséges, eszközöket sikerült elcsennie. Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriás sza­bóollóval és akkora gyüszüvei, amelybe három ujja is belefért. Én végághasaltam egy kosáron, Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varr­ni, nagy girbe-g.örbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga is bizalmatla­nul nézett végiig müvén: a ka­bát sötétkék volt, a cérna pe­dig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát éts, ujja hegyével szépen befeke­títette a cérnát, — most már igazán nem látszott semmi ... örömömben olyat tettem, a­­mit csakhamar megbántam: odaajándékoztam Vicának a lóször-vitézt. Hugóm alig mert hinni fülének és szinte elsápadt a túlnagy boldogságtól. —Igazán nekem adod, Dudi? — kérdezte leálló lélegzettel. — Neked adom, Vica. '— örökké, öijökké. t — Örökké, örökké. — Mond: bizony Isten! — Bizony Isten! ... i Vica karjára kapta a huszárt és örömsdkioltással rohant a kertbe. Mikori este levetkőztettek, Vi­ca már ketreces ágyában tér­delt s a huszárral hóna alatt, ál­mos fővel darálta az esti ál­dást. — 'Ez meg mi? — kérdezte anyám, amikor vétkezés közben a kabát ujja egyszerire meg,rop parit a könyököm ... Jézu­som! Vica odavarta kabátomat az ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge ba­rackkal szabadultam. íMásnap Vica már korán reg­gel játszott a huszárral, 'engem pedig a sárga irigység emész­tett ... Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a ka­bátot és nem igaz, hogy sen­ki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én VALÓDI MINŐSÉGŰ FINOM-ŐRLÉSŰ KALOCSAI CSEMEGE PAPRIKA fontja $2.25 és szállítási költség. KOLBÁSZ, PÖRKÖLT, GULYÁSLEVES, PAPRIKÁS­KRUMPLI, PAPRIKÁS SZALONNA. STB. EL SEM KÉPZELHETŐ VALÓDI HAZAI PAPRIKA NÉLKÜL. Elsőrangú ERŐS PAPRIKA fontja $2.50, 1/2 font $1.50 és szállítási költség. Kiváló minőségű töretlen óhazai KAMILLA TEA fontja $3.85 és szállítási költség. Tiszta tojás TARHONYA legújabb magyarországi szállítmány FONTJA: $1.25 és szállítás. K M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6. j álmodhatott, az most nem ér­dekes szárúnkra. Talán eszükbe sem jut. Hitler a bűnbak. Meg­halt, tehát rá lehet kenni min­dent . . . Minden keserűséget é5 kellemetlenséget Hitler alatt — korlátozott mennyiségben, de — volt min­den!. .. Most semmi sincs! Leg­feljebb csak sörnek csúfo.t ktrujniplilé. A múlt héten még sor,bail kellett állani azért is. Most már szabadon árusítják a G asthausban. Este betérek oda is és elgon­dolkozva, sokaiig nézem az előt­tem habzó, majdnem undorító bajor sőrpótlót. Kerékpáros, jó­vágású, rokonszenves íremet fiú fékez a vendéglő előtt. Be­jön, rendel egy pohár sjöirt és •leül az asztalomhoz, szembe velem. Mielőtt iszik, felém eme­li poharát. Látom, ismerkedni akar. Miért ne? Az időmből ki­futja. — íMenekült vagy? — kér­dezi. — Igen. Magyarországi ól jöt­tem. — Ahá! !Az egy szép ország. ... Mi a terved? — Nincs tervean. — Itt laksz a faluban? — Itt, a falu végén, a barakk­ban. Es te hová igyekszel? — Rosenheimba! — És ott mit csinálsz? — Még in'em tndiom Hallgatunk egy sort. Aztán egy barackot is kaptam, és a “bizony Isten” nem érvényes, és ezért a huszárt vissza kell ad­ni ... Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből eivódás, a oivódásból veszekedés lett, végre Vica ha­ragtól lángoló arccjal, kevélyen dobta lábamhoz a huszárt: — Nesze, vedd, nekem nem kell! ... Számítottam ilyesmire, mert ismertem húgom forró vérét; azt is tudtam, hogy a követke­ző pillanatban már sajnálni fog­ja gavalléros föUohbanásiát, az­ért megragadtam zsákmányo­mat és diadalmasan menekül­tem a keirfibe. Ezentúl, még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, a­­mellvel Vica szemóben-birt, e­­lőttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan el­rejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert észrevettem, hogy távollé­­teniet titokzatos kezecskék arra használják, hogy vitézemet ki­keltessék, oly rejtőket találtam neki a széna padláson, ahová Vica nem férhetett. Ha a kertben játszottam hu­szárommal, húgom a keritésien át bánatos irigységgel ügyelt minden mozdulatomra ... (Szegény Vica! Egész élete a­­])iig terjedt egy arasznyira, még­is elég hosszú volt a:ra, hogy forró gyermekszíve keresztül­­szenvedje a sorvasztó vágy, a bánatos lemondás, a reményte­len szerelem1 minden nyomor át. Vica egyszeriig beteg lett. Bevallom, hogy őszintén iri­gyeltem. Alig ismertem kelle­mesebb állapotot a betegségnél: az emberek bekötik fejét, nya­kát, ágybafektetik, nem keli is­kolába mennie, mama, papa ké­nyeztetik, dédelgetik s ha az ember elég élelmes, hogy hébe­­korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot, datolyát és cukrot. Engem a nagymamához ad­tak, a lőszöit(vitéz persze velem ment. Elhagyatottnak éreztem magamat a nagymamánál, — meglehet, azért, mert Vica nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor szinte ünneplés, 'hangulat ural­kodott. A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatal­mas két gót tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pe­dig napközben megremegtette ablakainkat. Hálószobánk falai­ról dolmányos, szuróstekintetü urak és hosszunyaku virágos hölgyek tekintettek le. Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óira. 'Csodálatos egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra aranypillangó len­gett ide-oda, a két alabástrom­­oszlop között pedig kórt volt, barokk kastélyai, szökőkuttal, piros viasztulipánokkal és mér­ges zöld gyeppel: a kertben egy spanyol lovag állott, tollas ba­­iriette és tg,itárra. Epedve tekin­tett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni kezdett, akkor ki­pattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske jelent meg, meg akarom kérdezni, honnan jön, ám ebebn a pil-iamatiban a­­merikai katonák érkeznek a vendéglőbe. Leülnek az asztalok mellé, de olyan hangosan, hogy egyszeriben háttérbe szorul a német szó. Cigarettájuk hamu­ját beleszórják a inémet sörbe és felteszik lábukat a padra, mintha, ezzel akarnák kifejezés­be juttatni, hogy ők hódítók. — Ez a mélypont! — szól asztaltársain és szavaira fölre z­­zenek üres bámésizkodásomból. — Ez a mélypont! — ismétli — Ez nem tarthat igy! — Ez nem tarthat igy! .. . - Még éjszaka, álmatlanul hever­ve a szénán', bámulva a sötét­séget is fülemben cseng az is­j nieretleor, mégis rokonszenves | bajor fiú szava, akitől elfelejtet­tem megkérdezni, hogy honnan jön? . .. Most már tudom: — a múlt­ból érkezett. A rnurt rendjét, fe­gyelmét, szépségét, dicsőségét és örök optimizmusát hozta el néhány percre e négy szóval: -— Ez nem tarthat igy! Hosszú hónapok óta ez. az első pozitiv reménysugár, ami az élet legmélyebb pontján erőt és életkedvet ad ... Ne várja felhívásunkat— küldje be előfizetését honfitárs mielőbb! aki mereven bólintg'atott a fe­jével. A lovagi buzgón kezdte verni a lantját, a szökőkút hul­lámos üvegsugara körbe forgott az óra belsejéből csooálatosan andalító, ősrégi dallam hang­zott. Én pedig dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett varázsámiot. De, most jut eszembe, hogy Vi­cáról kell beszélnem! A nagy­mama egy nap azt mondta ne­kem, hogy szegény Vicánk na­gyon rosszul van. — Ahá! — gondoltam, — te­hát nagyon sok cukrot kap? Délután i be állított hozzánk Barka, a szobaleány sí azt mond ta, hogy orvosságért -megy és hogy Vica szépen kért, küldjem el neki a huszáromat kölcsön, attól mingyárt egészsége® leíz. — A huszáromat, — dadog­tam — a huszáromat? hová is tettem . . . majd megkeresem. . . Nem tudom, mi rossz széliéin bántott. Besiettem a szobába, keblemre gyömöszöltem a hu­szárt, átmásztam a kerítésen és kivágtatta ma rétre. Csak ak­kor éreztem biztonságban a kin csemet, mikor egyedül találtam magamat a füzesben. Sokáig csatagoitam az ér partjáni. óh, az a Vica! Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezd tern a magánytól; a régi kor­hadt fűzfák a homályban; ug­rándozó emberalakok és fenye­gető s'zörnyképek árnyaihoz ha­­solitottak. Amint a huszárommal hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem a nagymama némán és szomo­rúan ült az udvaron. Nem volt kedven játszani, letelepedtem a nagymama mellé. Az udvari vi­rágágyai fölött denevérek és éji pilangók repkedtek. A hold korongja fölbukkant templom tornyai között, a 'csúcs íves bolthatások, az áttört, sze­szélyes kőcirádók bűvös fény­ben fürödtek. Ha a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el. Képze­­lemibeiii, második Q-uasiniodo­­kent bekalandoztam azt a cso­dálatos kőetridőt, odafönn, hcl gót szörnyek tanyáznak és kar­csú kővirágok nyálnak a hold­­fényben. Mikor odalent a kaszárnyá­ban eifujiták a takaródét, a búr komor, vontatott hanghullámó hallatára zsibbadás fogott el nyomottság vett rajtam erő Talán mégis, oda kellett voln küldeni Vicának a ilóször-v téizt? Éjjel -bondos álmom volt. , zenélő óra kertjében jártam, fe jem fölött az örökké nyughatat lan pillangó lengett föl és ali a szökőkút csörgiedezet, a zen szólt, de az, aki a lantot verb az én lóször >-vitézem volt, a kas tély ablakából pedig a kis Vác bólintott alá .. . Hirtelen fölijeti tem ágyamban, a szobába gyertyafény járt. — Nagymama! —• nyöszörög­tem. — Mi az, fiam? (Folytatás a 7. oldalcr)

Next

/
Thumbnails
Contents