Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-03 / 1. szám

I *««** Winnipeg, Maii. 1975. január 3. Montreal — a csendes szépségek városa LINDA DIEBEL (Canadian 'Scene) — A hi.es­­nevezetes montreali Sher­­brookie Street keletre irányuló sűrű forgalma elhalad a botani­­taus kiért mellett, melynek nem sok párja akad a világon. Nála szebb és nagyobb csak a londo­ni Kew Gardens és talán a ber­lini botanikus kert. A 200 holdas területen 22,000 különböző növényféle él a vá­ros lakói és a látogatók gyö­nyörűségére. A 'kiért minden nap megtekinthető reggel 9 és d.u. 6 éra között. A botanikus kertnek 40 üveg­­háza van, ezek közül tíz meg­tekinthető. A Begonia 'House­­ban a látogatók a világ legszebb begónia gyüjtményében, gyö­nyörködhetnek. A Tropical Fern House az orchideák és más trópusi virágok fantaszti­kusan gyönyörködtető helye, ahol az átlagember és a szak­értő egyaránt hosszú órákat kíván eltölteni. A Sherbrooke East-en, a Boulevard Pie IX. sarkon levő botanikus kertben ritkán látott afrikai növényeket, féltropusi fákat, bokrokat is láthatunk. A botanikus kent persze egy egész csomó kitűnő! szakembert alkalmaz. Olyan szakembere­ket, akik a legcsodálatosabb fá­kat tudják kitermelni. Ez a ma­gyarázata, hogy narancs, cit­rom, grapefruit terem a botani­kus kertben és decemberiben érik a banán, élnek azok a tró­pusi növények, amelyek meg­fogják a legyet és bogarakat, mivel azokkal tápálkoznak. Van olyan ritka növényfajta, amely­ért 500 dollárt fizetett a város, bár a kollekció javarészét cse­re-alapon gyűjtötték össize. Minden évben kétszer van egy sajátságos virágbemutató. Nemrégen láthattuk az angol, francia, német, japán, spanyol, amerikai virágokat az említett országok közreműködése, hoz­zájárulása révén. A város lakói persze nem­csak a botanikus kertben keres betnek felüdülést, hiszen a vá­ros gondozásában 325 park van. Közülük 125 egyben játszótér is, a'hol megfelelő állandó fel­ügyelet mellett szórakozhatnak a gyerekek. A város minden kerületében van legalább kettő. Keleten a Lafontain, Laurier és „ narre St. Louis a legszebb, nyugaton a Mont-Royal ési a Westmout park. A város köizepén Is felüdülést talál az ebédszünetekben a vá­rosban dolgozó. Olt van a min­denki által jólismert és ked­velt Dominion Square, amely­nek közepén niagaslik az első, világháboi ú hőseire emlékezte­tő szobor. Ott vannak az árnyé­kos fák, mely alatt meleg nap­sütésben is felüdülést találnak az emberek. Van a város közepén a Mary, Queen of the World Basilica mögött is egy park, amely tu­lajdonképpen két részre oszlik. Mindegyikben sétautak vezet­nek, szép fák adják az árnyé­kot és az egyikben állandó kép­­kiállítás van a nyári hónapok­ban, májustól-szeptemberig. Egy kissé- kíelietebhre neveze­tes utca, a St. James Street közelében van a Place d’Armes, vagy Jacque Cartier Square, a régi város szivében. Akik ezek­ben keresnek egy kis pihenést, könnyen elkerülhetik a turisták ezreit, akik sohasem mulaszt­ják el a régi város megtekinté­sét, amikor Montreálban van­nak. .ve varia felhívásunkat— küldje be előfizetését honfitárs mielőbb! (S. Koósa Antal verseskönyve) Hónapok óta kelek-fekszem nyavalygok, Pestről is betegen érkeztem haza. Igyekeztem nem beszélni a panaszokról, nem szeretem a vigasztaló sza­vakat. Alig érkeztem haza, a feleségem oda tette az éjjeli szekrényemre S. Koósa "Antal verseskönyvét a “Cserepek”-et azzal a figyelmeztetéssel; A ba­rátja küldte, ha majd jobban ér­zi magát írjon róla, s hozzátet­te: szépek a versek. Mindig sokat adtam a véle­ményeire, az utóbbi időben még ennél is többet. Amig Pes­ten az orvosoknál elősz,oibiáz­­tam, dolgozotott helyettem a lapoknál. Ennek meg is örül­tem, mert már nem okoz gon­dot, hogy kinek adjam át a fá­radt tollat. Meggyőződtem: rá­testálhatom nyugodtan. Sokáig nem nyitottam ki a könyvet, pedig szeretnék min­denki mellé — aki a nii korunké I ban verseket ár — csendesen odalopózni, és megszorítani a kezét. Minden versben a kirob­banó pesszimizmusa mellett bi­zonyos tudatalatti optimizmus­sal rendelkezik az, aki hiszi és esküszik rá, hogy 1944 után felsarjadzottaknak, kell a vers a rimes sor, a hangulat kép. Uj formák- és új hangok. Em­berek találnak önmagukra a mások írásában, és ezek a ma­­giun k rátalál ások hirdetik a köl­tők szükségességét. Az egyik álmatlan éjszaka után, a hajnal derengéséiben ezeket a gondola­tokat jegyeztem le füzetembe a “Cserepek”-ről. Az első érzések a legszebbek, nem szabad szé­gyenleni, egy fikarcnyit sem belőle, mert igy adja vissza az irás, a pillanat örömét, amit csak ritka olvasmány, csak köl­tő tud adni az ember életéiben. Tavaly Izraelben jártam, Je­ruzsálem alatt az olajfák tö­vében, még állnak a próféták barlangjai, amelyekben a szent könyvek pergamentjeire rótták hallhatatlan tanításaikat. Ez volt az első érzésem Koósa ver­seskönyve olvasása közben. A próféták barlangjai egyben bör­tönök is voltak, az ajtó elé hordták az ételt a hívők, Kósá­­nak porkolábok adták a Jötyöt, mert ő is ült, börtönt viselt, örökké tartó nyavalyát szerzett az áporodott cellákban. A próféták barlangjaiban többször is jártam keresve ben­nük az Ur J Ónviíji lábanyomát, aki biztosan bátorította őket a kisértés nehéz óráiban. Renge­teg megpróbáltatás üldözés volt az osztályrészük, csakúgy, miiint Koósának, míg aztán a sors Detroit-ban dobta partra. A szentembereket leköpdös­­ték, s minduntalan megalázták emberi méltóságukban, legtöbb je idő előtt húrt el, mert már nem bírta cipelni fogyó életé­ben a szenvedések keresztjét. A Szentlélek otít állt mellettük, hogy türelmük legyen meg­nyugvással kivárni azt az időt, amikor int az óra, amikor utol­sóra fordult a perc. Milyen semmitmondó a könyv cinre: “Cserepek” s mi­lyen folytogatóan sok élet szo­rult belé. A hallhatatlan lélek ereje szépiti meg ezeket az o­­dalakat, s olyanok ezek a ver­sek, hogy érzik rajtuk a zsoltá­rok ihletése. Nem tudok betel­ni velük, újra és újra olvasom, ürgetem-forgatom a lapokat, de nem érek el soha a végére. Nem, mert újra kezdem. Ben­nem élnek a költő gondolatai, mintha az én vágyaimat leste volna el a költő, pedig fordítva áll, en lesem el az ő gondola­tait. Optikai csalódás a lélek­­társ közösélmény világa, mert minden benne van, amin én is keresztül mentem. A börtön, a meigalázáo a, nioommizettek sor sa kapcsol minket össze. Koósa öröksége, hogy az elesettek vi­gasztalója legyen. A könyvében találtam egy verset, amelyet o­­daajándékozott egy ferences­nek. Az utolsó szakasza, annyira őt jellemzi, hogy visz­­szaveszem a szerzetestől és oda akarom tűzni a Koósa homlo­kát díszítő töviskoszorú mellé: “Ha eső hullt, áldásnak vette, eltűrte, ha sors nevette. Én főkép, saruját csodáltam és egy kicsit Krisztusnak láttam.” Székely Molnár Imre. * H1 * (S. Koósa Antal versesköte­te szép ajándék, 197'4-ben e­­migrációs életünk karácsonyfá­ja alatt- A kötet ára: $6.00 meg­rendelhető Koósa Antal, 10351 Kramer St., Detroit, Mich. 48204.) KÖTELES M. GYULA Közjegyző, ügyvéd, jogtanácsos. Suite 80/-810 Somerset Place 294 Portage Ave., Donald sarok WINNIPEG, MAN. R3C 0B9 Telefon: 943-6657 DALOLJUNK... NEM IGAZ ... Nem igaz, hogy szerettelek, Nem igaz, hogy sírtam. Nem igaz, hogy könnyeimet Ontani nem bírtam. Nem igaz, hogy várva-várlak, faj a szivem, ha nem látlak. De majd egyszer majd meg­­érzed, Hogy ki voltam én teneked. Te voltál az életemnek Vercifónyes napja, Te voltál a reménységem Tündöklő csillaga. Csupa derű volt a szeme, Aranyhaja, tekintete, Jöjj vissza hát édes álmom, Hozd vissza a boldogságom. A HOLD tS A lEVILS ILL AG IRTA: SZOMAHÁZY ISTVÁN Ebéd után volt, Gediő: Mis­ka a feketéjénél ült lés sziva­rozott, az asszony a zongora mellett rögtönzött potpourrikat a régi emlékeiből, amikor a szobalány felnyitotta az ebédlő ajtaját. — Mi az, Mari? — kérdezte késsé liátraíorduluva Gedőné. — Kérem, nagyságos asz­­szony, egy úr várakozik oda­­künn. — Mi a neve? ,— szólt közbe Gedő. — Tessék, behoztam a név­jegyét. Gedő a kezébe fogta a névje­gyet és hangosan olvasta róla a következő: nevet: — .Kákkuty László, miniszte­ri titkár. Alig mondta ki ezt a nevet, csodalatos dolog történt: Gedő­né sápadtan hagyta abba a zon­gorázást, a férj pedig gúnyosan elmosolyodott. Egy pillanatig mind a ketten elgondolkoztak, de Gedő aztán jókedvűen így szólott: — Mondja neki, hogy várjuk. — Nem, nem akarom, nem engedem! — szólt közbe a csi­nos fiatal asszony, miközben látszott rajta, hogy mennyire megdöbbenti a látogatás. A férj azonban intett a szobalánynak s könyörtelenül ismételte: __ — Várjuk. Mikor a szobaleány kiment az ebédlőből, Gedőné izgatot­tan megragadta a férje karját — Ha az a szándéka, hogy tovább is együtt szándékozik élni velem, hát megtiltom, hogy arra a dologra célzást tegyen neki. Esküszöm, hogy még ms visszatérek a mamához, ha eg) vigyázatlan szót elejt elölte . . Gedő maliciózusan mégha jóit, de mielőtt meg a feleség* szavaira válaszolhatott volna a vendég belépett a szobába. J( termetű, barnára lesült férf volt, aki uadvariasan igy szó- j lőtt: — Bocsánat, nagyságos asz­­szonyom, hogy ilyen szokatlan időben megzavarom önöket ... * * * Hogy Gedőné miért ijedt meg ilyen feltűnően a Kékkuty Lász­ló látgatásától, annak pikáns és mulatságos története van ... Gedő Miskáné, született Cse­­rényi Mariska kétségtelenül sze iélemből ment férjhez az urá­hoz, de házasságába egy leány- | kori tulajdonságát is magával hozta: a fiatal asszony úgy henceget, mint valami porosz gárdahadnagy. Mivel tudta, bájos s hogy az udvarlói való­ságos versengést folytattak ér­te, a szegény Gedő Miskának rémületes lovagtörténeteket szokott'mesélni leánykori hódí­tásai felől. — Szerencsés ikópé — szok­ta neki mondaná ebédután vagy lefekvés előtt, ,— maga se tud­ja ám, hogyan jutott ahoz a szerencséhez, hogy Cselényi Mariska a felesége legyen. Én, aki száz fényesebbnél fénye­sebb parti között válogathat­tam, egy este azt a bolond öt­letet vettem a fejembe, hogy hozzámegyek egy flegmatikus temsepparti angolhoz ... Gedő Miska, aki tényleg hal­­vérü nyárspolgár volt, ilyen be­szédre jóizüen szívta tovább nagyapjától örökölt tajtékpipá­­járt. — Aztán kik voltak azok, a­­kiik a kezét megkérték? — kér­dezte némi gondolkodás után. — Hogy kik? Jóformán min­denki azok közül, aki a házunk­hoz járt, vagy nekem a jégen, a színházban, a házibálokon ud­varolt. Szegény apa már hirde­tést akart közzétenni az újsá­gokban, ezzel a szöveggel: ‘■Leánykérési ügyekben délelőtt 11-12 óra között fogadok.” — Neveket, neveket akarok hallani, — folytatta tréfás fél­tékenységgel Gedő Miska. — Neveket? Vegye sorba mindazokat az urakat, akiket néhanapján velünk látott. Az egyik kezemen el tudnám szá-' molni azokat közülük, akik nem i pályáztak a kezemre ... — Török Bandi is megkérte a kezét? — A csörszhalmi nabob? Még tizennyolcéves se voltam, mikor Csevice fürdőben együtt vol­tunk a Török Bandi édes any­jával. Az öreg matróna úgy bánt velem, mintha máris a családjához tartoznám s mikor katheti együttlét után levál­tunk, gyöngéden homlokon csókolt s igy szólt hozzám: Megengedi, ugy-e hogy azt mondjam: A viszontlátásra, é­­des lányom!” — És miért nem ment hozzá? — Miért? Mert én is csacsi voltam, mint minden fiatal leány. Azt mondtam, nekem nem a Török Bandi milliója kell. hanem egy olyan szív, mely megért és amelyet én is megérteik ... — És egyetlen ilyen szív se akadt az udvarlói gárdájában? A fiatal asszony tréfásan ar­cul legyintetté a cinikus férjét, aztán melankolikusan felsóhaj­tott: — Négylovas hintán járhat­nék és Parisból hozathatnám a a toalettjeimet, de mi baszna, ha egyszer a fejembe vettem, hogy egy jégcsaphoz megyek feleségül ... Az ebledutáni csevegések kö­zött, melyek állandóan a fiatal asszony egykori kéről körül fo­rogtak, gyakran, szinte refrén­képp tért vissza a Kékkuty László neve. Kékkuty valaha szintént ott lebzselt a csevicei fürdőben s állítólag csupán az­­zért járt a vastartalmú forrá­sok között, hogy Cserényi Ma­riskát minden reggel egy har­matos világbokrétával meglep­je. Mikor Cserényiék szeptem- * 1 * oer éléjén elutaztak.1 Kékkuty elkísérte őket Budapestre s a megyénél viselt főjegyzői állást elhagyva, lóhalálban beprote­­zsáltatta magát a minisztérium­ba, hogy állandóan a szép leány nak udvarolhasson. Mint az esti csillag a holdat, úgy kísérte Cserényi Mariskát a bégame­­gyei Romeo. A Shakespeaie hő­se közönséges 'boltoslegény volt hozzá képest legalább a Gedőné előadásában ... , — Hat hónapig udvarolt és lebzselt körülöttem, hat 'hóna­pig járt velünk a színházba, a jégre, a cukrászdába, hat hóna­pig küldte télen-nyáron a ró­zsát és a pármai ibolyát, amikor egy napon kérőképp állott be az édesapámhoz. Magával hozta a leszármazási tábláját, a gaz­dag rokonai névjegyzékét s azt a levelet, amelyben a miniszte­re megígérte, hogy mindenkor gondja lesz rá. Végül megkér­te a kezemet. Kosarat kapott, mint annyi más s szegény fiú annyira a szivére vette az el­utasító választ, ^hogy még az­nap este mérget ivott a kávé­­házban ... .— 'És meghalt? — Ne tréfáljon, mert vagy három hónapig nagybetegen fe­küdt a szülei ránkpataki tanyá­ján. Amikor feljött megint föl­kereste az édesapát s kijelen- J tette, hogy újra öngyilkossá lesz, ha nem megyek hozzá fe­leségül. — Ekkor aztán megszánta és feleségül ment hozziá ... — Nem mentem, pedig a szi­vem mélyén sajnáltam és meg­sirattam. De tehettem-e boldog­talanná, mikor éreztem, hogy nem tudom szeretni? ... A sze­rencsétlen még kétszer ivott mérget . .. — Mindig a ikávéházban? — Még kétszer ivott mérget, de szívós természete mindkét­szer megmentette a haláltól. Mikor harmadszor felgyógyult, de távolról azóta is úgy köve­tett, minit a büszke holdat az esti csillag ... Mariska asszonynak nem volt valami bő1 szókincse, mert a holdról és az esti csillagról való hasonlata állandóan vlsz­­sza-visszatért az ebéd utáni dis­­knrzásba . . . Kékkuty László lassanként állandó alakká lett a Gedőék ebfédlőjében, persze nem testi alakijában, hanem csak szellemileg, a Gedőné ál­landó hencegése révén. A há­zaspár különben sohase talál-' kozott vele, csak most, e keile-1 mes őszi délutánon, mikor a szobalány a névjegyét behoz- I ta ... 4 * * — Bocsánat, nagyságos asz- j szonyom, — mondta a vendég, — hogy ily szokatlan időben berontok önökhöz. De a dolog sürgős volta talán menthetővé teszi, ha némileg illetlen és to­lakodó vagyok. Aztán meg e­­szembe jutnak azok az édes és szép napok, amikor együtt les­tük a pisztrángokat a csevicei patak partján. Az emlékei miatt talán megbocscátja, ha most az etiketmS'l megfeledkezem .. . Gedő Miska lopott pillantást vetett a feleségére, aki egész a homlokáig elpirult, aztán udva­riasan helyet mutatott a ven­dégének. — Ne ceremóniáziz, hanem ülj le és gyújts rá hamarosan egy szivarra ... A feleségem a/nnyi szépet mondott felőled, hogy a látogatásod igazán nagy örömet szerez ... I A bégaparti Romeo rágyuj­­tott a szivarra, ivott egy csésze feketét, aztán elmondta látoga­tása sürgős okát. — A nagybácsim, az öreg Kékkuty Gedeon, mindenáron a fejébe vette, hogy a te béga- [ vári vadászterületedet kibérli. . . Megígértem, hogy a kezére já­rok s miután ma este leutazom Bégavárra, nem akarok elmen­ni anélkül, hogy a megbízást el ne végeztem volna ... Előre is megígérhetem a bátyám nevé­ben, hogy minden föltételedet elfogadjuk ... Gedő Miska elmondta a fel­tételeit s a megegyezést fertály óra alatt Írásba foglalták. Ge­dőné eközben ki és bejárt a konyhába s a többi szobába s csak akkor foglalt ismét helyet az ura oldalán, miken' Kékk-uty Íjászló a kész kontraktust a belső zsebébe dugta. — Nagyságos asszonyom, — mondta a vendég, — kegyed boldogságában bizonyosan nem gondol többé arra a szegény fiúra, aki egy nyáron át ott lé­­hütősködött az oldala mellett. ... Annál többet gondoltam én kegyedre, pláné azután, hogy az a szerencsét]en dolog megtör­tént velem ... Gedő kémlelve nézte a fele­sége arcát, aztán kíváncsian megszólalt: — Micsoda szerencsétlenség ért ? — Persze a nagyságos asz­­szonyuak egyéb járt a fejében, mint az én tragédiámmal mu­lattatott volna... Az történt ve­lem, hogy én is csak fiatal vol­tam, mint a több;e% 'Oktalan fő­vel belebolondultam egy szép lányba ... Abba a szép lány da, akit a feleséged őnagysága a csevicei parkban bemutatott ... Nem gondolkodtam, hanem mé,g a fürdőben megkértem a kezét s utaztunk ... Csak ké­sőn!) tudtam meg, hogy a jó isten kettőnket nem egymás­nak teremtett ... A menyasz­­szonyom gyerekkora óta szín­padra vágyódott s mikor egyik direktor — akinek érdekében állott, hogy az urilányt magá­hoz csábitsa — szerződést aján­lott neki. engem épp úgy cser­ben hagyott, mint a családját. Megmondhatom a nevét: Nyári Aranka ... A hires primadtfn­­na, aki azóta az egész orszá­got meghódította ... Gedi&né vérvörösen bujt egy újságlap mögé, Gedő pedig han­gosan felkiáltott: — Nyáry Aranka volt a meny asszonyod? — Ó ... De talán jobb is, hogy úgy történt ... Ki tudja, hogy nem lettünk volna-e örök­re boldogtalanok? Kékkuty László még elszívott néhány cigarettát, aztán bókol­­va eltávozott a Gedőék ebédlő­jéből .. . Gedő elkísérte az elő­szoba ajtajáig s ott szives ven­déglátással igy szólt hozzá: — Remélem, öregem, hogy ezután gyakrabban megszeren­cséltetsz bennünket! * * * Mikor Miska visszatért az e­­bédlőbe, a feleségét keserves zokogás közt találta. A hencegő asszonyka, akit ilyen váratlanul meghazudtoltak, mindenáron erősítette, hogy leugrik a har­maduk emeletről. A cinikus Gedő Miska azon­ban a két kezébe fogta a felesé­ge könnyben ázó rózsás arcát, jobbról-balról megcsókolta a sí­ró asszonyt, azután jólelküleg ezt mondta neki: — Szégyeld magam szivem, hogy ilyen csúfosan leleplezte­lek? Ne busulj, azért épp úgy szeretlek, mint a lakodalmunk I napiján ... Sőt talán még job- I ban szeretlek, amióta azt tu- 1 doni, hogy zöld vagy, éretlen és bájos vagy, mint egy elsőéves jószág ... MEGÉRKEZETT wmmmummaammammmmmBmammsmmmBm v. sokak által várt ERŐS MAGYAR PAPRIKA Tekintettel arra. hogy úgy a tengeri, mint a száraz­földi szállítás nagyon megdrágult az ÉDESNEMES KALOCSAI PAPRIKA fontja: $2.25 az ERŐS MAGYAR $2.50 — szállítás külön! K.M.U. Kereskedelmi Osztálya 21G SherbrooK St. Winnipeg, Man., R3C 2B6. to 1 1 RI I m1 i i MESE A KEI VIRÁGVÁZÁRÓL IRTA: TERSÁNSZKY J. JENŐ Volt egyszer két virágtartó. Ikernővérek voltaik. Mer mmd a kettő egy-:egy szép leányt áb­rázolt. Egy vásárló művész volt az alkotójuk, azt lehetne monda­ni, az apjuk, annyira szerette őket. Nem is csoda. Nagyon szép volt ez a két virágtartó nővér, j Egyikük mélázó ési szelíd volt. j Neki azt a nevet adta édesapja, I a művész, Shogy: Egyszenke. A buga vidám volt és pajkos, úgy hivtaik, hogy: 'Sokszorka. Deh'át akármennyire is sze- ‘ rette a művész ezt két leányát,! nem tarthatta meg őket otthon ! magának, mert nagyon sze-1 gény volt s kellett a pénz. Az­ért telhát a többi holmijával e­­gyüitt a két nővért is el kellett vinnie, a vásáriba. Ez olyan lehetett Egyszenke és Sokszorka számára, akár­csak más eladólányokut visz­nek a bálba, hogy férjet szerez­zenek nekik. (Persze az ő leen-1 dó férjeik nem lehettek mások, mint két szép virákicsokor. Elég az hozzá, hogy a vásár­ban a művész kirakta Egyszer­­két és Sokszorkát maga elő egy deszkára. Ezzel, ahogy a vásár ott gyüzsgött körülötte, hangos bohókiás nótával kezdett túl­­tenni a zsivajig ásón. Hogy jókedvében? Szó sincs arról! A jó művész sokkal job­ban el volt keseredve,, semhogy danolászni legyen kedve. Nem­csak azért, mert sajnálta a két lányát, hanem azért is, mert, úgy látszott, nem is nagyon tö-1 mi értük magúikat a vevlő’k. Jöt­­tek-mentek. Rá sem pillantot­tak a jó művészre. Azazhogy müveire. Mert hisz a jó művé­szen nem 3oik látnivaló ákadt. Hacsak nagy szakállá nem, a­­miből nem látszott ki a képe, meg a sok folt sem, amitől nem látszott a ruhája, hogy mi­csoda szövetű. Egyszóval ért ken a jó md vész kínjában, hogy húzd rá: Hét, hét, hét picula, hét Minden darab, Amelyik nem hat, Hat, hat, ha minden darab hat, Ha nem vesznek kentek, Nyakamon marad. Végre, végre, két ifjúemiber állt meg a jó művész; előtt. Nagyon érdekes, hogy azok is olyan hasonlmiáísai voltak egy másnak, mint a virágtartó nő­vérek. Egyiknek méla volt a tekintete éis: hosszú a haja. Ez j Bús Péteirneik hívták. A mási­kat Víg Jánosnak. Ennek mo­solygott a szeme és ... Mit és? Nem elég az, hogy valakire minden iel legyen mondva, iha a szeme molsolygóan tekint a vi­lágba? Legfontosabb az, hogy az if­jak nézegetni kezdték a két virágtartót. A művész felvette őket kar­jára a deszkáról, hogy megmu­tassa nekik. De előbb rnegsi­­mogatta 'mind a kettők És köz­ben igy szólt hozzájuk az újj­­hegyei nyelvén, amint csak ők értettek egymáslkiözt: — Kedveseim, sajnos, meg kell válnom tőletek. Mert bár­hogy fáj is a szivem ntánatok jobban korogna a gyomrom, ha el nem sózhatnálak ibenmetektt. Ezt pedig nem kívánhatjátok tőlem, szerető gondoskodásom ért. Ezentúl ez a lkát derék ifjú vesz atyai párfogásába benne­teket ési bizonyára kellő férjet, azaz virágcsokrot szerez majd számotokra. Nézzétek meg jól őket. Az egyik, a méLaszemü, a másik közönséges, de boldog ember. Nyilvánvaló, hogy a méla Egyszerke Bús Péter tulajdona lett, a dévaj Sokszorka pedig Vi'g Jánosé. Es tényleg, még ott a vásárban mind a ketten Csok­rot mentek vásárolni virágtar­tójukba. Mégpedig, ahogy a jó művész megjósolta, egyik is, másik is, jelleme szerint. Vagy­is Bús Péter egy drága, érde­kes müvirágbukétot vett Egy­­szeilkiének, Vig János pedig egy szép, de közönséegs élölviirág­­dsokrot a Sokszorka számára. De annyi bizonyos, bőgj egyelőre boldog volt mind a kettő. iMint ahogy minden pár az, a nász, a mézesihetek idején. Bús Péter a lakása legtlőke­­lőlbb pontjára, a könyvszekré­nye tetejére, állított Egyszerkét a mátkájával. Itt egésiz zavarta­lan lehettek. És a csokor leve­lei és szirmai minden szellőlib­­beniésre úgy zizegtek, akárcsak bűbájos, s különös szerelmi val­lomásokat suttognának Egy­­szerkiének .— szeretlek,, szeret­lek, szeretlek, öcrö'kíké! No per­sze, örökké, mert pliéhből volt. Kevesebbet beszélt. Sofczor­­kána'k az ő éltőlviirlág mátkája akivel odakerült a Vi'g János asztalára. De annál édesebb nyelven. Az illat nyelvén. Hi­szen ez olyan,, mintha a virágok vágya, csókja volna. Ez lengte ölelte körül Sokszorkát teiróga­­tóan és epedően. Csakhogy ez nem soklá tar­tott. Szegény Boksza.ka egy­­szcT csak azt verte észre, hogy élővirág mátkája szikkadni, hervadozni kezd. És bizony az igézetes illatok helyett fanyar szag szállong virágai kelyhéből. Ó milyen fájdalom volt ez!! Bezzeg most már igazat adott magában Egyszerijének, hogy az ő csináltvirág mátkája 'her­vadhatatlan hűséggel szerethe­ti őt. Nagyon, nagyon bánatos volt szegény Sokszorka. De ez nem tartott soká. Ugyanis Sokszorka gazdája, Vig János mindennap elment hazulról, hogy szétnézzen a vi • tágban. És hazajövet, friss csők (Folytatás a 6. Gidaion)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents