Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1961

Index

— 17 — II. A pap második fontos ténykedése az igehirdetés, s ennek egyik legfőbb forrása az Istentől sugalmazott Szentírás. A Szentírás nem más, mint az emberi szóban testet öltött isteni Ige. Amint Jézus Krisztusban testet öltött a második isteni személy, az Ige, akként ölt testet a leírt szóban, a Szentírásban, Isten szava az emberek számára. Amint lelkünk kenyere az eucharistia, akként lelki életünk mindennapi kenyerévé kell válnia a Szentírás igéinek. Ezt a mindennapi lelki kenyeret osztotta érsek urunk először, mint pap, majd mint felszentelt püspök, híveinek 5 évtizeden keresztül. Igehirdetésben nem önmagát kereste, nem az emberi bölcseség szép szavaira épített, hanem az isteni ige erejével iparkodott hívei, hallgatói lelkéhez férni, hogy az emberi értelem és szív mélyén pilienő fenékhullámokat megmozgassa. Hirdette az igét szószékről, katedráról, körlevelekben, nyilvános felszólalásokban. Ilyenkor nem élt a retorika mesterfogásaival, nem kívánta az érzelmeket felkorbácsolni, hanem a nyugodt előadás, érthetőség, logikus elrendezés, hathatós érvelés eszközeit alkalmazta, mert forrásai az elmélkedés, magábaszállás, a Szentírás értelmének mélyebb meglátása voltak. Azért nyugalom, méltóság, az igazságnak meggyőző ereje jellemezte az emberekhez intézett szavait. Mindig tudatában volt Szent Pál intelmének, hogy Krisztus helyett jár követségben s általa Isten intéz buzdítást a hívekhez. (L. 2. Kor. 5, 20.) A hit és meditáció által lelki szemei elé állította Isten jelenlétét, az ő igazságát, az ő akaratát, szive eltelt a természetfölötti világ titkaival, azért meggyőződéssel, a szív teljességéből tudott beszélni. Csak a szivekbe látó jó Isten a megmondhatója, hol és hányszor érezte magát találva szavai nyomán egy lelkiismeret, hányszor érzékenyült el egy szív, hányszor indult meg egy akarat, s hányszor tért vissza egy lélek az Istenhez. III. A pap harmadik feladata híveinek lelkigondozása, irányítása, az üdvösség felé vezető meredek ösvényen. Ezt a tevékenységet az Úr Jézus páratlan módon jellemezte a jó pásztorról szóló hasonlattal. O, a királyi méltóság és hatalom birtokosa, nem a király személyét megillető hódolatot hangsúlyozta, hanem egyszerűen jó pásztornak mondotta magát s olyan vonzó képet adott magáról, hogy az minden idők minden lelkipásztorának örök mintaképe marad. „A jó pásztor nevükön szólítja juhait és kivezeti őket. A juhok követik őt, mert ismerik hangját." (Ján. 10, 3-4.) „A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban ott hagyja a juhokat, amikor látja, hogy jön a farkas." (Ján. 10, 11.) A pap, mint lelkipásztor a megváltás kegyelmeit közvetíti, főkép a szentségek kiszolgáltatása által. Keresztel s ezáltal a kegyelem zománcával ékesíti a csecsemő vagy felnőtt telket. Feloldja a bűn bilincseit, visszavezeti az atyai házba a tékozló fiúkat, kik üdítő forrásvíz helyett sertésvályúnál kerestek boldogságot. Osztja az élet kenyerét. Összeköti a párokat, hogy az élet fáján új gyümölcs teremjen. I travalót ad a világból távozó léleknek, szent kenettel látja el, hogy megerősödjék s megállja az utolsó nagy próbatételt. Ezt a munkát végezte érsek urimk, mint ifjú lelkipásztor, folytatta, mint püspök, mint a gondjaira bízott egyházmegyék kormányzója és első lelkipásztora. Bejárta a Dunántúl dombos tájait, az Alföld tanyavilágát s osztotta a Szentlélek hét ajándékát. Papokat szentelt székvárosaiban, hogy az isteni áldozat tüze soha ki ne aludjék s az igehirdetés soha el ne némuljon az arra hivatottak ajkain. Mikor a háború hullámverése székvárosa falait csapdosta, felhívás ellenére sem menekült, hanem hívei között maradt, hogy nyája el ne széledjen a pusztulás kopár mezőin. Mintaképe az örök Főpap volt kinek atyai jobbját ragadta meg, hogy a veszély idején erős maradjon. Miután a háború pusztító viharát átélte, a lelki és anyagi romlásnak szemtanúja volt, szilárd akarattal munkálkodott a béke megtartásán, a nemzetek megbékélésén, s nemcsak főpapi imáiban esdekelt a béke áldásaiért, hanem nyilvánosan a világ szine előtt is szót emelt ezért, szemelőtt tartva a Szentírás szép igéit: „Mily kedves a lépte annak, aki békét hirdet, aki jóhírt hoz." (Róm. 10, 15.) Ezek a gondolatok töltik el lelkünket aranymisés főpásztorunk szép ünnepének előestéjén. Vele együtt járulunk hálával csordultig telt lélekkel az oltárhoz, s remegő ajakkal mondunk köszönetet az örök Főpapnak, hogy neki s nekünk ezt a napot megérni engedte.