Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1948

Index

- 31 evangéliumot felolvastatjuk. Ez egyben kellő változatosságot hoz a mise menetébe. e) Ezután kerülhet sor az u. n. missa recitaia-ra. Ez abban áll, hogy a mise egyes részeit a jelenlevők közösen és hangosan imádkozzák latinul, vagy népnyelven. Erre nézve mindjárt megjegyezzük, hogy a liturgikus előírások szerint tilos hangosan és közösen imádkozni azokat a részeket, ill. szövegeket, melyeket a papnak a csendes misében halkan (submissa voce) kell mondania (pl. Secreta, kánon). Viszont szabad a népnek közösen felelnie a papnak, vagyis hangosan és közösen recitálnia a ministráns által mondatni szokott részeket (természetesen latin nyelven). Ugyancsak szabad hangosan és közösen imádkoznia a jelenlévőknek (latinul, vagy népnyelven) csendes misében azokat a részeket, melyeket az ünnepélyes, vagy énekes misében a kar énekel, vagyis az állandó részek közül a Glóriát. Credót, Sanotust és Agnus Deit; a változó részek közül pedig az Introitust, Gradualét (a következő részekkel), Offertoriumverset és a Communioverset. A változó részeket esetleg egy előimádkozó, vagy kisebb kar is mondhatja. Ugyancsak szabad az Oratiokat, a leckét és evangéliumot egy előimádkozónak hangosan felolvasni népnyelven. Ez a missa recitata elsősorban zárt közösségekben (szeminárium, intézetek, zárdák) valósitható meg. Nyilt közösségekben csak nagy körültekintéssel és gondos előkészítéssel vezethetjük be. Természetesen e miséken a miséző az oltárnál semmit sem változtathat a mise előírt szertartásain és a liturgikus szövegek nyelvéi. E missa recitata nem helyettesítheti az előírt nagymiséket. f) Énekes és ünnepélyes miséken az Egyház szándéka szerinti ideális részvétel az volna, hogy a hívek magát a mise szövegét énekeljék közösen gregorián korális dallamokban, amint azt X. és XI. Pius nyomán jelenlegi Szentatyánk is óhajtja enciklikájában. Bár nálunk ez a latin liturgikus nyelv miatt kétségen kívül bizonyos nehézségekbe ütközik, mindazonáltal az Egyház szándéka e tekintetben oly világos, hogy nem zárkózhatunk el az elől, hogy ennek megvalósítását megkíséreljük. Egyébként buzgó és liturgikus szellemű lelkipásztorok példája e téren azt mutatja, hogy az Egyház ezen óhajának megvalósítása nálunk sem lehetetlen. E téren az első lépés, mint azt már föntebb is jeleztük, a feleletek közös éneklése. Ez különösebb nehézség nélkül egy kis jóakarattal mindenütt megvalósítható. Ezután — feltéve, hogy megfelelő szakképzettséggel biró kántorral rendelkezünk, vagy mi magunk rendelkezünk a szükséges ismeretekkel. rátérhetünk a mise állandó részeiből egyes könnyebb részek (Sanctus, Agnus, Kyrie, Glória) megtanítására az iskolás gyermekekkel. A nép kellő magyarázat után szívesen fogja hallgatni a gyermekek korális énekét és lassan maga is belekapcsolódik abba. Hogy e téren tovább meddig tudunk eljutni, azt a gyakorlat fogja megmutatni. A változó részek éneklése sohasem a nép, hanem a kántor, vagy még inkább arra alkalmasan képzett kisebb kar feladatát képezi. i 3. A szentmisébe való bekapcsolódásnak legbensőbb és legvalóságosabb tényezője a szentáldozás. Bár a hívek áldozása nem tartozik a szentmiseáldozat lényegéhez és nyilvános jellei géhez, mint azt a trienti zsinat nyomán a Szentatya is megállapítja, mindazonáltal az Egyház I nagyon is óhajtja, hogy a szentmisén résztvevő hívek egyben áldozzanak is, éspedig lehetőleg a szentmisében, a pap áldozása után, áldozzanak. Bármely megfelelő komoly okból szabad ugyan misén kívül is áldoztatni és e tekintetben nem szabad nehézkesnek lennünk, mégis, mint a Szentatya mondja: ,,ha az Egyház anyai engedékenységében, ilyen messze megy is gyermekei lelki szükségleteinek kielégítésében, ez senkit se bátorítson fel arra, hogy könnyen túltegye magát a szent liturgia kívánságain. Ha nincs rá elégséges ok, meg kell tenni mindazt, ami által a titokzatos Test egysége az oltár előtt jobban megnyilvánul." Ezért tehát buzdítsuk híveinket, hogy lehetőleg a misében áldozzanak. Igen dicséretesnek mondja a pápa azt is, ha a misén résztvevő hívek magában abban a misében konszekrált ostyával áldoznak, miáltal tökéletesebben kifejezésre jut az, hogy a szentmiseáldozatban résztvevők ,,ex hac altarís particípatíone" részesülnek az áldozat gyümölcsében, a szentáldozásban. Bár ennek az óhajnak a megvalósítása egy kis áldozattal jár a misézőre és néha némi nehézségekbe is ütközhet, egy kis jóakarattal legtöbbször megvalósítható. 4. A többi szentségek közül különösen a keresztség kiszolgáltatását törekedjünk minél ünnepélyesebbé tenni. Rendkívüli esetektől eltekintve, ne a sekrestyében végezzük azt, hanem a szertartások első részét a templom előcsarnokában, a további részeket a keresztkútnál, lehetőleg olyankor, amikor a hívek ott vannak a templomban. Magyarázzuk meg nekik a keresztség szertartásai!, hogy ezáltal a keresztségben kapott természetfölötti hivatásunk és istenfiúi méltóságunk tudata minél jobban elmélyedjen híveink lelkében. 5. Buzdítsuk híveinket, hogy a vasár- és ünnepnapok délutánján tartatni szokott ájtatosságukon is minél nagyobb számban vegyenek részt, anélkül, hogy ez kötelező lenne rájuk. E délutáni áj latosságot olyan időben tartsuk, mely népünknek legalkalmasabb. A Szentséges Atya igen óhajtja, hogy vasár- és ünnepnapok délutánján a templomokban liturgikus vccsernye (vesperae) tartassék, melyen a hívek is lehetőség szerint vegyenek részt énekükkel. Ahol e szép szokás még fennmaradt, ott okvetlenül fenntartandó, ahol pedig nincs meg, lehetőség szerint — legalább is ünnepeken — bevezetendő. Itt is elsősorban az ifjúság bevonásával lehetne e szertartást széppé és lélekemelővé tenni, összekapcsolva azt szentbeszéddel, szentségi áldással. Ezekben kívántam a pápai enciklika alapján a liturgikus apostolság pozitív programmját vázolni. Az enciklikában elítélt túlzásokra nem tartottam szükségesnek részletesebben kiterjeszkedni. miután azok — tudomásom szerint — főegyházmegyémben eddig nem fordultak elő és remélem, hogy a jövőben sem fognak előfordulni.