Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1946

Index

— 8 — a szavakra, amelyeket mondott, a tettekre, amelyeket véghezvitt, nyugodtan mondhatta: „Consummatum est," mindent megtettem, Atyám, amit kívántál tőlem, „a te kezeidbe ajánlom lelkemet." Ilyen azóta is: hűséges és igaz. Megtartotta, amit ígért: nem hagyta árván övéit. Az Oltáriszentségben ma is köztünk él, velünk van. És velünk van az, akit megígért: a kegyelmek kiosztója, a Szentlélek. Az elmúlt 1900 esztendőben sokan hagyták el őt azok közül, akik őt megismerték és egy ideig vele járták az élet útját; sok Júdása akadt; sokan kiáltottak feléje „feszítsd meg"-et azok közül, akik előbb hozsannáztak neki. Ő nem hagyott el soha senkit. Ö mindig a jó pásztor volt, aki a tövisek közé is elment keresni az eltévedt bárányt, a jóságos atya, aki tárt karokkal fogadta a tékozló fiút is. Minden szava szent és minden ítélete igazság. „Szeme olyan, mint a tűznek lángja" — írja róla szent János. Micsoda csodálatos valami az emberi szem! Nemcsak a szerkezete miatt, hanem a benne rejlő erők miatt is! Mi mindent tudnak a szemek kifejezni: örömet, bánatot, dicséretet, korholást! Tudnak mélegen simogatni, biztatni, felemelni, lesújtani. Gondoljunk csak az édesanyánk szemére! Mennyi jóság, mennyi elismerés, mennyi vigasztalás sugárzott vagy sugárzik felénk egy-egy tekintetéből! És hogyan tudott vagy tud büntetni egyetlen tekintetével! Minél nagyobb hatalom van valakinek a kezében, annál nagyobb erő van a szemében: árinál magasabbra tud emelni vele és annál melyebbre tud lesújtani. Krisztus szeme szent János látomásában olyan, mint a tűznek lángja. A tűz világít, melegít, gyújt, éget. Ilyen a Krisztus Király szeme is. Tekintete behatol a lélekbe, világosságot gyújt benne, szeretetre gyullasztja. Néha melegen simogatja a lelket, máskor égő fájdalmat okoz: felkavarja, nyugtalanítja. Ezekből a szemekből esett valamikor egy sugár Mária Magdolnára. A belőlük kiáradó erő vonzotta, hívta, amíg oda nem borult lábai elé, hogy a bánat könynyeivel öntözze őket. Ezek a szemek néztek egykor Péterre, a főpap udvarán, mikor annyi fogadkozás után háromszor tagadta meg Mesterét. Szemrehányó, szomorú tekintetük égette az apostol lelkét és az apostol elhagyta a reá nézve olyan végzetes helyet és keservesen sírt bűne, botlása fölött. Ezek a szemek látták meg egykor a házasságtörő asszony bánatát, a naimi özvegy fájdalmát és ezek simogatták vigasztalva, bátorítva, gyógyítva a szenvedők ezreit. Ezek a szemek néznek le most is világítva, melegítve, gyújtva és égetve a világra, az emberekre. Ha lelkiismeretfurdalást érzünk, ezeknek a szemeknek a sugarai égetik a lelkünket. Ha a jó után vágyakozunk, ezeknek a szemeknek a fénye vonz. Ha veszélyben vagyunk, ha kísértésekkel küzködünk, ezek a szemek néznek ránk bátorítva és tüzelnek ellenállásra. Ha Péter vagy Magdolna sorsára jutottunk, ezek a szemek hívnak bűnbánatra. Ha belátjuk a földi dolgok múlandóságát és az ottfennvalókat keressük, a Krisztus szemeiből kiáradó fényben járunk. Szeme olyan, mint a tűznek lángja, amelynek fénye behatol mindenhová, a legelrejtettebb zúgba is. A földi ember szeme, a leghatalmasabb királyé is, véges, korlátolt emberi szem. Földi ember tekintete elől el lehet rejtőzni, szemét meg lehet téveszteni. Krisztus tüzlángszemének tekintete elől nem lehet elrejtőzni, őt nem lehet megtéveszteni. Hiába próbálnánk alakoskodni, hiába tennénk fel akármilyen álarcot. Az ő tűz? lángszeme belelát a lelkünkbe és felszínre hozza onnan legféltettebb titkainkat is. „És a fején számos korona" — írja Krisztusról szent János. A korona a királyok ékessége, méltóságuk megkülönböztető jelvénye. Krisztus fején is királyi ékesség a korona, királyi méltóságának jelvénye. De az ő fején nem egy korona van, hanem sok. Minden koronája és koronáinak minden drágaköve egy-egy győzelmének jelképe; nemcsak azé a győzelemé, amelyet 1900 esztendővel ezelőtt a bün és halál fölött aratott, hanem azoké is, amelyeket azóta aratott és arat a mai napig. Mert az ő élete nem fejeződött be a Golgota keresztjén; akkor sem, mikor feltámadása után a negyvenedik napon felment az égbe. Az ő földi élete csak akkor fog befejeződni, amikor az idők végén az utolsó emberi szív utolsót fog dobbanni. Addig itt él nemcsak az ő egyházában és nemcsak a legméltóságosabb Oltáriszentségben, hanem híveiben, az igazakban is. Mindenegyes megigazult ember tagja az ő titokzatos testének, akiben ő él, ő küzd és ő győz. Mindenegyes megigazult ember része annak az épületnek, amelynek ő a szegletköve, az összetartó ereje. Mindenegyes megigazult ember egy-egy vessző Krisztuson, a szőlőtőn, egy-egy ág, egy-egy hajtás Krisztuson, a nemes törzsön A vessző a szőlőtőből, az ág, a hajtás a fatörzsből kapja az éltető nedvességet, a földből felszívott táplálékot; a szőlőtő a vesszőkön, a fatörzs a hajtásokon virágzik ki és hoz termést. Igen! Krisztus itt él a földön, nemcsak az Oltáriszentségben, hanem mindenegyes emberben, aki a kegyelem állapotában van, úgy ahogyan a fej ott él a test minden részében, ahogyan a szőlőtő ott él a vesszőkben, a fatörzs az ő hajtásaiban. A fej ugyan tovább él, ha egy-egy részt le is amputálnak a testről; a szőlőtő is tovább él és tovább él a fatörzs is, ha egy-egy vesszőt, egy-egy hajtást levágnak róla, de a leamputált testrész megszűnik élni abban a pillanatban, amikor leválik a testről, és a levágott szőlővessző és a faág is elszárad. Csodálatos igazság ez. A maga egész mélységében talán meg sem értjük, de így van. Én nem akarom most ezt az igazságot bővebben magyarázni, bizonyítani sem. Csak egy kis történetet akarok eszetekbe juttatni a Szentírásból. Mikor Sault, a későbbi szent Pál apostolt a damaszkuszi úton egy fénysugár a földre terítette, égi hangot hallott. „Saul, Saul — kérdezte ez az égi hang — miért üldözöl engem?" „Ki vagy te, Uram ?" — kérdezte a földön fekvő